Budapesti Hírlap, 1910. október(30. évfolyam, 233-258. szám)

1910-10-01 / 233. szám

Budapest, 1910. XXX. évfolyam, 233. szám Szombat, október 1 B­udapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József­ körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 56-95. Eláru­ltás 55-53. Apróhirdetés 66-95. Hirdetés 65-63. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen A horvát pártválság. Budapest, szept. 30. Tomasics Miklós h­orvát bán számos horvát előkelőség kíséretében utazott Eszékre, hogy azon a gyűlésen, a­melyet Pinterovics volt képviselő hívott össze, a politikai helyzetről nyilatkozzék. Az a fogadtatás, a­melyben a bán részesült, fényes és impozáns tüntetés volt, a bán és unionista politikája mellett, s talán a horvát-szerb koalíció ellen. Az Eszéken történt dolgok­ megér­téséhez azonban szükséges a horvátor­szági pártviszonyok ismerete, amelyre a magyar közönség alig vetett ügyet, mert sehogy sem érti. A sajtó pedig csak ese­ményeket­­közöl Horvátországból, de az ottani pártviszonyok felől nem tájékoz­tatja megfelelően a magyar közvéle­ményt. Már­pedig ily tájékoztatás nélkül sem a horvát politikai viszonyok iránt az érdeklődést fölkelteni, sem pedig az egymásra utalt két nemzetnek egymás­hoz való közeledését előkészíteni nem lehet. De hogy a magyar­­ sajtó nincs eléggé tájékozva a horvátországi pártvi­szonyok felől, abban nagy része van a horvátoknak is, kik szándékaik felől min­ket nem­ fölvilágosítani,­ hanem inkább megtéveszteni, vagy zavarban tartani törekszenek. Része van ebben továbbá annak is, hogy a horvát nyelvet mi ma­gyarok nem értjük, ők pedig a magyar nyelv elől teljesen elzárkóznak, s lám­pással kell keresni az olyan horvát főhi­vatalnokot, politikust, írót vagy tudóst, a­ki magyarul tud. Holott ők is a ma­gyar szent korona országai egyikének a lakosai és magyar állampolgárok, kik a magyar országgyűlésre megválasztha­­tók, a magyar állam ügyeinek intézésé­ben részt vehetnek, sőt a legelőkelőbb magyar méltóságok elfoglalására is ké­pesítve vannak. A Magyarországtól való nyelvi el­szigetelésre törekvés annyira erős a hor­­vátok között, hogy a­míg a horvátor­szági felsőbb népiskolákban és tanító­képzőkben a német és az olasz nyelv kö­teles tárgyak, a magyar nyelvet a közép­iskolákban sem tanítják. A horvát auto­nóm törvényeket kezdettől fogva lefor­dították német nyelvre, de magyarra csak 1898 óta, Bánffy Dezső báró jóvol­tából fordítják le, vagyis az autonóm törvényeket Magyarországon 1898 előtt úgyszólván senki sem ismerte, hacsak nem megbízhatatlan német fordításból. Községi bizonyítványaikat horvátul s németül szerkesztik, de ha magyarul csak egy szó van valamely hivatalos iraton, az már súlyos közjogi sérelem. Pliverics, a híres közjogász, a­ki a hor­vát államiságot a kiegyezésből akarta megkonstruálni, németül írta meg Bei­­trage és Der Kroatische Staat című munkáit, melyek közül az első egy zág­rábi német lap hasábjain cikkekben lá­tott először napvilágot. Mert Zágrábban van német nyelvű horvát lap, de ha egy magyar nyelvű lap alapíttatnék ott, eb­ben már súlyos sérelmet látna minden horvát. Sőt maga a bán is, a­ki pedig jól tud magyarul, hódolva a horvát szokás­nak, a horvát közjog alapjairól szóló munkáját, mely pedig Magyarországot éppen úgy érdekli, mint Horvátországot, csak horvát nyelven adta ki s ez által mintegy elvonta a magyar történészek és jogászok tüzetesebb bírálata elől. Ennek a velünk szemben érvénye­sülő nyelvi elszigetelésnek két oka van. Az egyik az az igyekezet, hogy zavarta­lanul fejlődhessék a horvát függetlenségi törekvések jogi és történeti alapját ke­reső és bizonyító tudományos irodalom, hogy a magyar kritika ne támadhassa meg nyomban azokat az adatokat és állításokat, a­melyekkel horvát testvé­reink, az ő nagy múltjuk és még fénye­sebb jövőjük­ felől egymást hitegetik és hogy a horvát nép körében felköltött hit magyar ellenérvek hallatára meg ne inoghasson. A másik ok az a lehetőség, hogy a magyar nyelv legelemibb isme­rete nélkül a horvátok elérhetik az auto­nómia körében a legfelsőbb közhivatal­noki fokot is, az osztályfőnökséget, le­hetnek országgyűlési képviselők s a ma­gyar delegáció tagjai, mert a kiegyezési törvény Horvátország területén úgy az autonómia, mint a közös kormányzat kö­rében, úgy a törvényhozásnak, mint­ a közigazgatásnak és a törvénykezésnek hi­vatalos nyelvévé a horvátot teszi; a ma­gyar kormányt a horvát nyelvű beadvá­nyok elfogadására és ezekre a válasznak horvát nyelven való megadására köte­lezi; végre jogot ad a horvátoknak arra, hogy a magyar országgyűlésen és ennek delegációjában horvátul is felszólalhas­sanak. A­míg tehát az állam nyelve az ő területükről úgyszólván teljesen ki van rekesztve és csak a pénzeken, bankjegye­ken, postai értékjegyeken és bélyegeken érvényesül, addig a horvát nyelv érvé­nyesülése nemcsak az ő területükön, ha­nem a magyar kormánnyal szemben és országgyűlésen is biztosítva lévén, fölös­legessé teszi nekik a magyar nyelv is­meretét. A német nyelvet megtanulják­, és­­annyira, hogy a műveit úri társaságban teljesen otthonos a német nyelv haszná­lata, sőt hivatalosan sem irtóznak e nyelv használatától, mert a magyarok­kal való hivatalos személyes érintkezés­nél mindig e nyelvet használják. Horvát testvéreink nem félnek a germanizáció­­tól, mert felsőbb rétegükben már telje­sen germanizálva vannak. A magyar­ nyelv megtanulásától azonban annyira­ félnek, hogy az egész horvát koalícióban egy képviselő sem tud magyarul, a hor­vát osztályfőnökök közt ritkán akad, a­ki érti a magyar nyelvet, s még a Buda­pesten székelő horvát minisztérium tisztviselői közt is alig akad magyarul tudó ember. Ezt pedig a horvátok azzal magyarázzák meg, hogy ők féltik Hor­vátországot a megmagyarosítástól. A horvát nyelvnek nem ismerése Magyarországon egyrészről, és a magyar­ nyelv ismeretétől való elzárkózás más­részről nagy mértékben hozzájárul ah­hoz, hogy az egymásra utalt és egy ál­lami köteléken belül élő két nemzet nem tudja egymást megérteni, s hogy a hor­vátok közt az unióellenes irány, a Ma­gyarországtól való elszakadás vágya na­gyon megerősödött, s a sok százados tör­ténelmi kapocs annyira meglazult, hogy­ a horvát intézzm­ények úgy a parlamenti életben, mint az iskolai igazgatás terén,­ nemkülönben az egyesületi és gyüleke­zési és sajtójog, a büntetőjog és a köz­­igazgatás terén nem egyebek az osztrák intézmények másolatánál. De az osztrák rokonérzés oly erős a horvátok körében, hogy még a horvát függetlenségi törekvések apostolai is hajlandók elismerni a birodalmi egysé­get. Hiszen a fekete-sárga színeknek és a kétfejű sasnak, mint birodalmi jelvé­nyeknek a használatát Horvátország te­rületén is jogosnak és törvényesnek te­kintik. De a magyar állam színeit a ma­gukénak el nem ismerik, a magyar ál­lam zászlajának használatát magukra nézve sérelmesnek találják. Továbbá, a­ki olvasta a szerb hazaárulási per tár­gyalását, láthatta, hogy nem a magyar szent korona területének épsége ellen,­­hanem a monarkia területének épsége ellen való összeesküvés volt a vád alapja. Most pedig egyes horvát lapok a fuzionált új pártnak a programját nem­ a magyar állam közjoga, hanem a mon­arkia közjoga szempontjából tették ki­­­fogás tárgyává. A­míg tehát a magyar állam egységének a hangoztatása még unionista körökben is ellenérzést kelt, mert itt is csak állami közösséget haj­landók elismerni, addig az összbirodalmi eszme ellen a horvát állami függetlenség apostolai sem tesznek kifogást. És ez nemcsak ma van így, így volt ez már az időközben megbukott nagy unionista pártnak, az egykori horvát nemzeti pártnak uralma idejében is, a­mikor a Héderváry bánsága alatt a kor- Mai számunk 32 oldal.

Next