Budapesti Hírlap, 1910. november (30. évfolyam, 260-284. szám)
— A halálról. — Alkalmi elmélkedés. —Irja Gálfalvi Réthi Gyula, dr. A tudományok rengetegében a halálnak nincs még külön ága. Ha valaki meg akarná írni a haláltan alapvonalait, az életből való átmenet jelenségeit vizsgálná legelőbb. Ijf'e A halálhoz komor és iszonyatos képek fűződnek. Mindenekelőtt a meghaláshoz. A haldokló szenved, erőtlenül vergődik, arca, szeme roppant kínokat fejez ki s néha sivit vagy hörög is oly fémesen, hogy minden élőnek megesik rajta a szive. Nyilván ez is a cél a haláltól viszszariasztani a beteget s iránta szándékozóvá tenni környezetét, ha egyáltalában van célszerűsége a mindenségnek. Már pedig van, mert másképpen föl nem foghatjuk. De a fájdalom nem kínoz a Halál beálltáig, már előbb véget ér, sőt igei nagy gyönyörűségnek ad helyet. Ezt bizonyíták sokan, akiket a halálnak éppen a küszöbéről ráncigált vissza az orvosi virtuozitás. Logikusan föltehetjük, hogy a meghaás csak addig kínos, míg az életben maradásnak minden természeti lehetősége megvan, amily mértékben fogy ez a lehetőség, olyan arányban enyhül a kin és változik át jó érzéssé, a kellemestől gyors átmenetben a végtelen boldoggágig. A halott arcán nyugalom korai és valami nagyon szelíd mosoly. Gyakran hallunk szép halottról. Pár óra múlva azonbs hullafoltok mutatkoznak és megkezdődik a eloszlás, mely azután gyorsan végzi romboló munkáját. A csontváz, különösen a vigyorgó koponya, ijesztő, visszataszító látvány. Ha a természet tüneményein keresztül értelem szól hozzánk, — de hiszen másként meg segít érthetnénk semmit — akkor ezek a jelenségek így adják le intéseiket: Mosoly: Kedvesen emlékezzél vissza az elhunytra és szeresd is őt. És ne sajnáld, mert nincs rossz dolga neki. Föloszlás: Add vissza a földnek, ami a földé, magadnak semmiképp meg nem tarthatod. Kononya: Ugyan, hát még mindig itt keresed-e a te drágádat? Gyógyulj ki végleg abból a rögeszméből, hogy őt visszakaphatod a földön! Egyidős az emberiséggel az a hit, hogy a halállal nincs mindörökre vége az életnek. Valahol, valamilyen alakban folytatása van. Ahogy Arany János mondja: Bevégezve nincs még a cikk, Folytatása következik. Én Uram, légy én Szerkesztőm, Uj folyamban újrakezdőm! Éppen olyan egyetemes a föltámadás hite, mint az Istenben való hit. De a föltámadás nem jó kifejezés; a tudomány, a folytonosság mindent átfogó törvénye alapján, arra a föltevésre ad jogot, hogy tovább élünk végeláthatatlan ideig s nem is a megmaradásunk, hanem a fejlődésünk örökkévaló. Mindenféle hiedelmek közül a tudomány álláspontjához az áll legköze- Budapest, 1910 XXX. évfolyam, 259. szám Kedd, november 1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Klór, rt.el árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy ónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körüt-1. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65-95. Elárusítás 55-53- Apróhirdetés 66-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 56-53. Igazgató 61-04. Halottak napja. Budapest, okt. 31. Volna-e becse az életnek, ha nem kellene félni a haláltól? Törekednék-e az ember az örökkévalóságra, ha nem érezné az arasznyi létnek nyomasztó érzését? Sietne-e az ember munkája bevégzésével, ha tudná, hogy amit el nem végezhet ma, bizonyosan elvégezheti holnap, vagy bármikor később is? E kérdésekre csak az felelhet igennel, aki nem keresi a dolgok összefüggését, az okoknak az okozatokra való hatását, hanem megelégszik azzal, amit szemével át, kezével tapint, s éppen ezért mindazt, amitől fél, éppen úgy abszolút rossznak tartja, mint abszolút jónak mindazt, amiben pillanatnyi örömét leli. De aki mélyebben keresi a dalnok nem egymással való összefüggését, annak lehetetlen nem észlelnie, hogy a világság fogalmára a sötétség, a meleg fogamn.'*' ra' a hideg* a szeretet fogalmára ar r ,l, h tanit meg, s minden jót csak a je Zul összehasonlítás utján is- Pierhehink ! hiszen észlelő képesség Síiknek nem Víztua. tárgya, ha az ellenk és külünbözőségek nem szolgáltatnának hozzá a nő . |Ü°b y é^es létünk tudata kelti föl bennünk a vágyakozást az örökkévalóság után, parányiságnak ,lK- ^a teszi bámulatunk tárgyává a mindenségét és kényszerit arra, hogy fog!;,’hozzunk az élet céljával, a halál után következő ismeret «———.....- _____uwmawMirinr'nwMiiiwi imiwiiTí lennek gondolatával. A halál tehát nem csupán vége az életnek, hanem — tessék ez bármilyen paradoxonnak — az élet egyik nagy irányító és mozgató ereje is. A halál gondolata lesújtja az élőt, mert szeretteink halála a tőlük való örök elválás gondolatát kelti lelkünkben, s mert az ezen érzett fájdalom saját végünkre is figyelmeztet. De a halál után isélő kegyelet szeretteink iránt lelkünk nemesink felét ismerteti meg. velünk s megtanít arra, hogy tudunk szeretni olyanokat is, kiktől már nincs mit várni az életben: megtanít arra, hogy szívünk mélyfájdalmát mint szent ereklyét őrizzük meg olykor az élet végéig s ne akarjunk szabadulni tőle, mert ha szabadulnánk, hiányzanék valami bennünk, a mi azzá tesz, amik vagyunk. Az emberiség intézményileg gondoskodik arról, hogy a kegyelet az emberek lelkéből ki ne haljon és az egyes ember, legalább az évnek bizonyos napjain, áldoz elhunyt szerettei emlékének, hogy felújítsa lelkében azt a fájdalmat, melyet bekoronáit, az idős már-már feledtetett: vele az élet küzdelme. Halottak napján pedig kiki siet a temetőbe, elhunyt szerettei sírjához, vagy elvonul magába, hogy bánatos fohásszal, néma vissza eni 1ékezéssel vagy könyhutatással rója le kegyeletét és könnyebbítse meg lelkét. Az egyes ember e napon nem merít bizalmat a jövőre a halál gondolatából, hanem csak lelki szükségletet elégít ki, mert jól esik az embernek valakit, akit az életben talán önzésből szeretett, a halál után önzetlenül szeretni s emlékéért fájdalmat érezni. De nemcsak egyes embereknek, hanem a nemzeteknek is vannak drága halottak E halottakra azonban a halál nem a véget, hanem a megdicsőülést, az örök életet jelenti. E drága halottaka halál által megtisztulnak a földi salaktól, s emberből eszmévé válva, mint életükkel tanító, példájukkal buzdító, nemes önfeláldozásra bátorító géniuszok állanak a nemzet elé, s lelkük fáklyavilágával világítják be a nemzeti továbbfejlődés útját, megmutatva azt, hogy milyen élet az, mely a halál után a föltámadást, az arasznyi lét bevégződése után az örök életet, az elmúlás után az örök hatást biztosítja. Amikor egy nemzet fia megáll a nemzet egy nagy halottjának, vagy egy vértanújának sírjánál, nem az elvesztett nagyember halálán érzett fájdalom, hanem a nemzeti büszkeség érzése tölti el szívét : nem a kétségbeesés, a változhatatlan végzet kegyetlenségének az érzése, hanem a megdicsőülés, a fölmagasztaltatás vágya ragadja meg lelkét. És ez az érzés nem sújt le, hanem fölemel a magasba, a gyáva porból a felhők közé, amit a halhatatlanság köntösének elmúlása, a halhatatlan nagyság földi küzdelmei keserveinek emlékünkbe idézése támaszt az emberi lélekben, nem a szomorúság levertsége, hanem a szellemi vagy lelki erőnek bámulata, a nemes törekvések tisztelete. Kevés nemzet van, amely nemzeti létéért, szabadságáért annyi küzdelmet felelt, amely a különböző égi testeken való lélekvándorlást vallja. Ha a hipotézisek terére lépünk, nem lehet logikusan föltenni, hogy az örök fejlődésre hivatott emberi elme elől el legyen zárva a csillagmiriádok közelről való megismerése. Elképzelni éppen úgy lehet az örök fejlődésnek ezt a terét és módját, mint minden mást, hogy az ember (vagy általában az élőlény) a maga fejlettségéhez képest sorban eljut mindazokra a bolygókra, amelyeken az élet feltételei megvannak. De egy kifejezést ismét helyre kell igazítani. A lélekvándorlásét. A pozitív monizmus nem úgy fogja föl a lelket, mint ami a testtől, az anyagtól egészen különválhat, vándorútra kelni egyedül. Hogyan szállhat el tehát az élet a földről máshová? A szél néha oly magasságokba viszi föl a port, ahonnan ez a végtelenül könnyű anyag már vissza sem kerülhet. Egy ideig fönlebeg mint kozmikus por, hogy aztán valamely más égitest vonzása körébe jutva, arra hulljon. A földön is észleltek már kozmikus eredetű anyagot; az üstökösök is közvetítenek anyagcserét. A bolygókból mellékbolygók szakadnak ki, apróbb égitestek nagyobb középpontokba zuhannak. A nehézkedés, a hő, a fény állandó kapcsolatot tartanak fönn a csillagok közt. Az égi testek közt tehát folytonos az erő és az anyag közlekedése. Van tehát természettudományi lehetősége az élet égi vándorlásának. A tudomány ma még csak ezt a megnyugvást nyújthatja s nem ad fölvilágosítást arra nézve, hogy mi módon gyűlnek össze tudatos Mai számunk 46 oldal