Budapesti Hírlap, 1910. december (30. évfolyam, 285-311. szám)

1910-12-01 / 285. szám

Budapest, 1910. XXX. évfolyam, 285. szám. Csütörtök, december 1. megjelenik hétfő kivételével mindennap. előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fll. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 dl. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65*95. Elárusítás 65*59. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 65*53. Könyvkiadó 56*53. igazgató 61*04. Briand, Páris, november. Franciaországban az ékesszólásnak nem tudnak ellenállni, bármit is hirdes­sen. Ezek az ideges gépek, a­mint Napó­leon hívta a franciáit, szeretik az oráto­­rokat, a­mint hogy szeretik a trombita hangját, nem törődve a gondolatokkal, a­mit ajkairól hallanak. A múlt század egyik, legkiválóbb francia írója, Barbey d’Aurevilly állí­totta ezt nemzetéről, s ha még élne, nagy megelégedéssel vehetné tudomásul, hogy honfitársai nem változtak. A har­madik köztársaságnak Gambetta óta talán a legnagyobb szónoka mindazok között, a­kik miniszterelnöki székbe ju­tottak, Briand egész pályafutásával élő igazolásául szolgálna ennek a vélemény­nek. Egy ember, a­ki szinte csak szónoki képességeire támaszkodva rákényszeríti akaratát oly kormányzó pártra, mely­nek legnagyobb része alig palástolható gyűlölettel néz reá. Briand, a­kit Clémenceaun­ak egy ötlete szinte átmenet nélkül tett a szélső forradalmi agitátorból a köztársaság miniszterévé, valósággal a miniszteri székben nevelődött be hivatásába. És most másfélévi miniszterelnökség után, az új kabinetje élén, olyan várakozás fogadja, a­mi példátlan a francia köz­életben. A demokrácia politikai vezérei rövidéletűek; másfélévi kormányzás után inkább csalódás, mint reménykedés kíséri további működésüket. A közvéle­mény nem törődik azzal, hogy tehetet­lenségüknek nem annyira ők, mint az ál­taluk képviselt rendszer az oka. Briand úgy látszik, kivétel e szabály alól. Meg­lepődve látják azok is, a­kik megdöbbe­néssel fogadták az új méltóságában, hogy a harmadik köztársaság miniszter­­elnöki székében még alig ült ilyen tiszta­­látású, energikus és kormányzásra ter­mett egyéniség. Az bizonyos, hogy ez a pályafutás nem lélekemelő látvány, s egy miniszterelnök erkölcsi erejét az anarkia elnyomásában semmiképpen sem emeli, ha­ ugyanő, még alig tíz év előtt, ez anarkia legtevékenyebb előkészítői közé tartozott. De a francia közélet, mely jó ideje azt látja, hogy nagyobb koncepciójú politikusainak érvényesü­lése szinte lehetetlen, ilyen szempontból nincs elkényeztetve; csak megelégedés­sel veszi tudomásul, hogy váratlanul olyasvalaki küzdötte föl magát, a­ki az ország élén is megállja a helyét, s a ki­nek van ereje és akarata hozzá, hogy szembeszálljon a demagógiával, nem tö­rődve azzal, hogy jómagának is lépcsőül szolgált. A miniszterelnök múltja ismeretes az egész országban. Az egykori elvtár­sak gondoskodtak róla, hogy a legap­róbb részleteiben s lehetőleg nem a leg­jobb színben nyilvánosságra hozzák. A parlament üléseit napokig betöltötték a miniszterelnök múltjának firtatásával. Egymásután jelentkeztek a szocialista képviselők, a­kiket a Briand ékesszólása tett valaha forradalmárokká. Még az első miniszterelnöki bemutatkozása nap­ján, a képviselőház előtt ezerszámra osz­togatták az általános sztrájkra buzdító és a Hervé védelmére mondott beszédeit, minden kommentár nélkül, és be kell vallani, hogy e beszédeket­ nem volt szükség kommentálni. Az idei újoncbe­­vonuláskor megtiltották az antimilita­­ristáknak, hogy nyomtatványokon lazít­sanak; ezek megelégedtek Briand egy rém beszédének a sokszorosításával. Az úr­­ ország tehát tisztában van azzal, kivel van dolga. Mégis olyan tagadhatatlan népszerűség veszi körül, hogy a parla­menti többség, mely gyűlöli, mert egyet­len alkalmat sem mulaszt el, hogy a po­litikusok megrögzött­­visszaéléseit meg ne bélyegezze, nem mert ellene szavazni, félve az ország haragjától. Briand is tisz­tában van az embereivel, s egy nemrég a mondott beszéde végén a titkos kor­mán­ybuktató tervekre célozva mondta: ,,Ha nem hajlandók támogatni, szavaz­zanak bizalmatlanságot, de tegyék ezt nyíltan és nem földalatti odúkból.41 Hogy további működésében nem fogja-e elérni Briandot is a nagy szónoki elődök, a Gambetta és Clémenceau soma, ez olyan kérdés, a­mire talán a közel­jövő fog választ adni. "A kételkedés azonban már előre jogosult. A megoldásra váró problémák sokkal súlyo­sabbak, a francia demokrácia válságának okai sokkal mélyebben fekvők, semhogy egy ember, e demokráciának teremtménye, legyen még olyan tehetséges is, megoldásra vihetné. De valószínű az, hogy a francia kormánypolitika irányában nagy változás állott be és hosszú időre lehetetlenné válik a Combes­ alkotta radi­kális-szocialista, jakobinus blokk uralmának visszatérése. A miniszteri program elején sze­replő választói reform, a listás szavazói jog be­hozatalával, lehetővé fogja tenni, hogy a pár­tok kiválóbb egyéniségei jussanak be a parla­mentbe, s talán ki fogja irtani az apró helyi nagyságokat és malomalatti politikusokat, a­kik jelenleg százával töltik be a francia nemzet leg­főbb tanácskozó termét. A demokrata Gam­­bella miniszterelnök korában une assemblée des souvétérinaires, a gyógykovácsok gyüleke­zetének nevezte a képviselőházat, melynek leg­nagyobb részét a saját párthívei foglalták el. Az általános választói jog parlamentjének szel­lemi, értéke azóta sem emelkedett, sőt minden párt kiválóbb embereinek egyhangú véleménye szerint annyira alászállott, hogy a francia par­lamentarizmusnak nincsen elsőbbrendű életkér­dése, mint hogy valamilyen módon külömb emberekből toborzódjék. Flaubert klasszikus alakjának, a féltudós szabadgondolkodó Ilo­­nnais-nak megformálásához, ma nem volna szüksége egy falusi patikusra, bőven találna rá tökéletes típusokat a francia nemzet képviselői közt. Egy ilyen többségre támaszkodva, a­kik legtöbbjének egyedüli létjogosultsága és minden szellemi tartalma az antiklerikalizmusban me­rül ki, kell Briandnak fölvennie a harcot a már annyira hatalmassá vált munkásszindikátusok­kal. Meg kell győznie a pártját, hogy miután a furor anticlericalis a szerzetesek kikergetése révén már tárgytalanná vált — a nélkül, hogy ezért az álmodott aranykorszak virradt volna az országra — a köztársaságnak most más ol­dalról is van megmenteni valója, nemcsak a papokkal szemben. De ugyanezzel a többséggel meg kell csi­nálnia az újabb választói reformot is. Ez nem kis feladat és a nehézségekről fogalmat adhat az a körülmény, hogy mindazok, a­kik a jövő alakulások számára akarják tartogatni magu­kat, menekülni igyekeztek a kabinetből. Briand fölhasználta az alkalmat, hogy megnyitott mi­nisztériumába csupa új, még alig ismert em­bert vegyen be, a­kik további tervei kivitelében nem fogják zavarni. Waldeck-Rousseau alakí­tott egykor egy minisztériumot másodsorban álló fiatal emberekből, mikor minden áron vé­gezni akart a végtelenségig húzódó Dreyfus­­perrel. Egyedül Gallifer tábornok volt kivétel, a­kinek tekintélyére szüksége volt a hadsereg­gel szemben. Az új Briand-kabinetben senki sincs, a­ki eddig vezérember lett volna a poli­tikai életben. Egyikük már ki is jelentette, hogy a miniszterelnök előre biztos lehet, hogy nem fog a minsztériumában különvéleménnyel ta­lálkozni. Ez kétségkívül nagy előny, bár az adott körülmények között megvan a rossz ol­dala is. A­kik számításuk ellenére kimaradtak az új kabinetből, semmiesetre sem fogják nagy buzgósággal támogatni, lévén a szerény lemon­dás nem demokrata erény, a türelmetlen örö­kösök s a kielégítetlen ambíciók hordozói a leg­veszedelmesebb politikai ellenfelek. •­ Az így alakított új kormányra nézve a legnehezebb feladat hárul, a­mi egy radikális pártokra támaszkodó köztársasági kormány számára adódik. Az utolsó évtizednek összehal­mozott politikai hibáit, melynek minden rossz gyümölcse mintha most egyszerre fakadt volna föl, kell helyrehoznia, vagy legalább enyhítenie. Rendeznie kell az állami alkalmazottak helyze­tét, szolgálati pragmatikát adva, de minden félreértést kizáró módon lehetetlenné kell tenni számukra minden olyan szövetkezést, melynek éle az államhatalom ellen irányul. Deklarálnia kell az állami életet veszélyeztető sztrájkok tör­vénytelenségét. És a­mi talán a legnehezebb, meg kell törnie az ellenkormány, a munkás­szindikátusok középponti szövetségének, a Confédération générale du travaille-nak hatal­mát. A Confédération, az eddigi kormányok örkös nebán­tsvirágja szolgál melegágyául min­den államellenes törekvésnek, büntethetetlensé­gének előre is biztos tudatában. A Confédéra­tion vezéremberei hirdetik nyíltan mint egye­dül üdvözítő dogmát a munkásság részére az erőszakot, a törvények számba nem vevését, a termelő eszközök szétrombolását (sabotage) és az antimilitarizmust. A Confédération rendel el szünet nélkül sztrájkot a legkülönbözőbb he­lyeken, mert nyíltan hirdetett doktrínái szerint szüksége van az általános sztrájk előkészítéséig az állandó harcra­ készültséget, és nem törődik azzal, hogy sokszor a munkások többsége, sőt érdeke ellen cselekszik, mert a többségi elvet sem fogadja el, hanem a forradalom előkészí­tésében és kivitelében a kisebbség energiájának­ szánja a főszerepet. Ez az elv a gyakorlatban a leghamisítatlanabb terrorizmussá válik a­nélkül, hogy az államhatalom csak megkísérelte Mai számunk 36 oldal.

Next