Budapesti Hírlap, 1911. május (31. évfolyam, 103-127. szám)

1911-05-03 / 103. szám

Budapest, 1911. XXX­. évfolyam, 103. szám. Szerda, május 3. ■ " ■■■■'■ ----------------- ------------------------------------ 1 — 1 1 1 *...... L1 11,11 1 IW1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes szám­ára helyben ás vidéken 10 fii. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Hőkk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-kemt 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Kiárusítás 65-53 Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04. Becs, Arad, Budapest. Budapest, máj. 2. Ez a három város került egymás mellé az utolsó napok történetében. Bécs­­ben befejeződött a katonai tárgyalás. Aradon a bécsi választójog zászlaját hor­dozták meg Justh Gyula, a szocialisták és a románok. Budapestet az Akadémia ünnepi közgyűlése, május elsejének ün­neplése s a szocialisták fölvonulása tette mozgalmassá­ és érdekessé. Mindenik mozgalomról külön-külön kell elszámolnunk s alább bő tudósítást talál az olvasó. A bécsi párviadal meg­egyezéss­el végződött. A magyar kormány köréből eredő tudósítások azt hirdetik, hogy a kormánynak, sikerült teljes mértékben ér­vényesítenie eredeti álláspontját, a­mely a katonai bíráskodásban a magyar nyelv jogának csorbítatlan megóvására irá­nyult. Mégis hozzáteszik, hogy nincs győző és nincs legy­özött. Míg nincs előttünk a megegyezésnek hiteles szövege, addig nem vagyunk ab­ban a helyzetben, hogy kellőképpen el­lenőrizhessük a tudósításokat, vagy mér­legeljük a megegyezés értékét a magyar nemzet jogos követeléseinek szempont­jából. De megjegyezhetjük a következő­ket : hia igaz az, a­miről különböző bécsi és budapesti forrásokból biztosítanak bennünket, hogy az immár véglegesen megkötött egyezség biztosította a kato­nai juriszdikció kettéválasztását és a magyar nyelvű tárgyalást Magyarország területén, akkor azt kell gondolnunk,­­hogy igen nagy diplomácia foglaltatik abban a hozzátoldásban, a­mely olykép­pen szól, hogy nincs győző és nincs le­győzött. Elvégre május tizedike körül, a­mi­kor a katonai javaslatok a magyar parla­ment elé kerülnek, ki fog derülni, hogy ki győzött és kit ért vereség a bécsi pár­viadalban, a­melyet ritka makacssággal és tegyük hozzá: ezúttal ritka rövidlátás­sal is vívott meg a fifikus osztrák minisz­terelnök a magyar álláspont ellenében. Ennek az álláspontnak most lehetetlen volt nem győznie, mert nemcsak a ma­gyarországi politikai helyzet, hanem a hadseregnek is fő­ fő érdeke függött tőle. Ennek nyilván ki kell tűnnie az előter­jesztendő javaslatokból s akkor mind­nyájan tisztán fogunk látni, Lajtán innen­­és Lajtán túl egyaránt. Mert nekünk úgy tetszik, hogy az a kiengesztelő szólam­a eg­y győzőről és legyőzöttről oly felkiáltást jelent, a­mely segítséget visz a szoronga­tott osztrák miniszterelnöknek lojális magyar ellenféltől. Valamint hogy segít­­ségkiáltás volt, a­mely odaát Schönaich báró beavatkozását sürgette a vita Utolsó stádiumában. De nem a mi dolgunk taglalni a létrejött egyezségnek lehető ausztriai ha­tását. Bern­ünket csak a magyar nemzet ügye, sikere avagy sikertelensége érdekel, s egyedül ebből a szempontból fogjuk elbírálni a kormány javaslatait, tárgyila­gosan és érdemük szerint. * Bécs után közvetetlenül Arad felé fordul tekintetünk, de sajátságos, szo­morú vonatkozásban. Nem először haj­tották végre­­most Aradon, a­mit Bécsben elhatároztak és rendeltek. Csakhogy ez­úttal nem történt kivégzés Aradon, de faragják a bitót a nemzet ellenségei, né­hány elvakult magyar politikus segítsé­gével, sőt a megszentelt függetlenségi zászlónak fennen lobogtatásával. A­kik elfogulatlan fül- és szemtanúi voltak annak a választójogi gyűlésnek, a­melyet Justhék a szocialisták és a román nemzetiségi agitátorok közreműködésé-é­vel rendeztek Aradon május elsején, egyértelműen konstatálják, hogy az aradi jobbérzésű­ magyar polgárság vajmi ke­vés érdeklődést tanúsított a lerándul­­ társaság iránt. A hallgatóság jobbára a vasárnapi publikumból, románokból, szo­cialistákból és egy-kétezer főnyi magyar­ságból verődött össze. Kristóffy Józsefet hasonlíthatatlan nagyobb­ tömeg s zaro­sabb, diadalmasabb bevonulással fogadta Aradon, mint Justh Gyulát és társait. Hogy mit beszéltek? Azt, a­mit már százszor mondottak. Hallottuk eleget az általános, titkosnak egyedül üdvözítő dogmáit a darabontok idejében. Hallot­tuk azt is, hogy a szocialisták elhagyják nemzetközi mivoltukat, sőt a hazai nem­zetiségek is nyomban jó magyar haza­fiakká változnak, mihelyt megkapják azt az eszközt, a­mely a magyar állam szétrobbanitására alkalmas: az általános,’ titkos szavazati jogot. Legyen szabad Az Ember tragédiája. (Költőisége, fölfogása, magyarsága.) — Beöthy Zsolt akadémiai fölolvasásából. — A tudós fölolvasó Madách remekét, a ma­gyar szellemnek félszázada megjelent büszkesé­gét főként három szempontból vizsgálta s há­rom hozzáfűződő, sokat vitatott probléma tisz­tázását végezte bárn­ulatosan finom elmélyedés­sel s az előadásnak mindvégig lebilincselő va­rázsával. Gyönyörű bevezetésében a nagy ma­gyar lelkek egyik legkiválóbbikának, a bölcselmi költészet első magyar megszólaltatójának, a száz éve elhunyt Bessenyei Györgynek emlékét idézte föl hálás hódolattal, majd a filozóf-költő gárdista legnagyobb utódjának remekművét mutatta be az egész országot hamarosan meghódító diadal­­útjában. Ezután a költőietlenség vádját cáfolta, mellyel kritikai irodalmunk napjainkig illette. Költői erejének bizonyságát nemcsak az a pá­ratlan hatás szolgáltatja, melyet izgalmakkal tel­jes korának magyar nemzedékére gyakorolt s nemcsak az a folytonos népszerűség, melyet a nemzedékek során a művészi hatás egyik leg­erősebb és legtermészetesebb eszköze a nyelv szépsége nélkül is meg tudott őrizni, hanem képzeletének és érzésének szuggesztív ereje is, mellyel a költészet legmélyebb lényének megfe­lelően emberi lelkek életkörébe von be bennün­ket, — elsősorban magába a költőébe. Ezután a drámának legtöbbet vitatott és legnehezebben megoldható problémájára tért át: fölfogásának megvilágítására, a­mi ezzel a kérdéssel állít szembe bennünket: kibékít-e a dráma nemcsak az élet visszásságaival, hanem éppen azzal a meg­­hasonlással, melyet a történetnek kiábrándító tanulságaival s a tudománynak az emberiség jö­vőjét illető pesszimista hipotéziseivel maga vet föl lelkünkben? Balzsamot cseppent-e sebünkre vagy inkább tövist szúr bele Ádám megadásá­nak chiaroscurójával, a dráma megoldásának a halhatatlanság és a haladás kérdéseit illető mozzanatával? A feleletet keresve e kérdésre, föltűnik, a mi eddig kritikánk szemét mintha el­kerülte volna, hogy Madách koncepciója szerint az emberiség lelke, élete összességének fejlődő mozgalmasságában az egyes ember lelke fejezi ki magát: ez az élet a maga végtelenségében az egyes ember életének hasonmása. Az ember tragédiája: Ádám tragédiája. Erre a gondolatra építve adja meg a tudós fölolvasó a föltett kér­désre a feleletet. Ezt, valamint a fölolvasás be­fejező részét, az ő fogalmazásában itt kö­zöljük: „Midőn az Úr szavára, erre a nagy kinyi­latkoztatásra, Ádám megnyugszik, utolsó szava mégis csak az, hogy: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!“ Igazán kibékítő, igazán meg­nyugtató-e ez a megoldás; „az isteni kijelentés­ből“ kitör-e a költészetnek az a sugara, mely „az élet meghasonlásaival kibékíthet bennün­ket, vagy a pesszimizmus borúja elrejti sze­münk elől? Az Úr eltakarja előlünk a jövőt, a sk­onzálit úgy, mint a földit. Honnan merítsünk erőt az élet küzdelmére, sikereinek kivívására, csalódásainak és szenvedéseinek elviselésére, a jövőnek,ránk súlyosodó előkészítésére, ha min­den igyekezetünk biztos hajótörésnek indul s nemünk is talán a végső pusztuláshoz köze­ledik? Vissza kell térnünk oda, a honnan kiindul­tunk s a­hova az egész költemény cselekvénye és szerkezete utasít: az egyes ember életének analógiájára. A­mit Lucifer a kihűlt nap és ki­pusztult föld világában, az eszkimó-szinben az emberiség életének végéül mutat: az egyes em­berre nézve mindaz kikerülhetetlen bizonyos­ság: az élet tevékenységéből kivénhedés és a halál. A tudomány jóslata csalódha­tik; az egyes­nek ez a sorsa bizonyos. És ennek a bizonyos­ságnak ellenére nemcsak megfelelő erőnk van a magunk élete munkájának végzésére, a ma­gunk és mások iránti kötelességeink teljesíté­sére, érdek- és eszme­harcaink megvívására, csa­lódásaink és szenvedéseink elviselésére, hanem mindig nyitva a szívünk a reménynek, a meg­elégedésnek, az örömnek, a boldogságnak is. Mi az voltaképpen, a mi fentart bennünket; lelkünk erejének melyek a forrásai? Fentart a mi kis éle­tünk összefüggésének tudata és érzése egy egye­temes és végetlen élettel, mely a vallásos érzés­ben lelkünket fölemeli. Föntart a törekvésnek, a küzdelemnek, a munkának öröme, melyben valónk természeti rendeltetésének kielégülését élvezzük. És föntart, mint erkölcsi levegőnk szívdobogtató oxigénje, a szeretet, az adott és a vett szeretet, mellyel az élet, a természet és a művészet pihentet, támogat és erősít bennünket. Az erőknek ugyanez a háromsága az, melyet az Úr, mikor a kétségbeeső Ádámot újra kegyel­mébe fogadja, ajándékul az­ emberiség bölcső­­jébe helyez. Az Úrtól elszakadt Ádám, mindjárt magára maradása után, önerejében való elbi­­■ .. .....­. .. . . . Mai számunk 46 oldal.

Next