Budapesti Hírlap, 1911. május (31. évfolyam, 103-127. szám)
1911-05-03 / 103. szám
Budapest, 1911. XXX. évfolyam, 103. szám. Szerda, május 3. ■ " ■■■■'■ ----------------- ------------------------------------ 1 — 1 1 1 *...... L1 11,11 1 IW1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes számára helyben ás vidéken 10 fii. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Hőkk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-kemt 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Kiárusítás 65-53 Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04. Becs, Arad, Budapest. Budapest, máj. 2. Ez a három város került egymás mellé az utolsó napok történetében. Bécsben befejeződött a katonai tárgyalás. Aradon a bécsi választójog zászlaját hordozták meg Justh Gyula, a szocialisták és a románok. Budapestet az Akadémia ünnepi közgyűlése, május elsejének ünneplése s a szocialisták fölvonulása tette mozgalmassá és érdekessé. Mindenik mozgalomról külön-külön kell elszámolnunk s alább bő tudósítást talál az olvasó. A bécsi párviadal megegyezéssel végződött. A magyar kormány köréből eredő tudósítások azt hirdetik, hogy a kormánynak, sikerült teljes mértékben érvényesítenie eredeti álláspontját, amely a katonai bíráskodásban a magyar nyelv jogának csorbítatlan megóvására irányult. Mégis hozzáteszik, hogy nincs győző és nincs legyözött. Míg nincs előttünk a megegyezésnek hiteles szövege, addig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kellőképpen ellenőrizhessük a tudósításokat, vagy mérlegeljük a megegyezés értékét a magyar nemzet jogos követeléseinek szempontjából. De megjegyezhetjük a következőket : hia igaz az, amiről különböző bécsi és budapesti forrásokból biztosítanak bennünket, hogy az immár véglegesen megkötött egyezség biztosította a katonai juriszdikció kettéválasztását és a magyar nyelvű tárgyalást Magyarország területén, akkor azt kell gondolnunk,hogy igen nagy diplomácia foglaltatik abban a hozzátoldásban, amely olyképpen szól, hogy nincs győző és nincs legyőzött. Elvégre május tizedike körül, amikor a katonai javaslatok a magyar parlament elé kerülnek, ki fog derülni, hogy ki győzött és kit ért vereség a bécsi párviadalban, amelyet ritka makacssággal és tegyük hozzá: ezúttal ritka rövidlátással is vívott meg a fifikus osztrák miniszterelnök a magyar álláspont ellenében. Ennek az álláspontnak most lehetetlen volt nem győznie, mert nemcsak a magyarországi politikai helyzet, hanem a hadseregnek is fő fő érdeke függött tőle. Ennek nyilván ki kell tűnnie az előterjesztendő javaslatokból s akkor mindnyájan tisztán fogunk látni, Lajtán innenés Lajtán túl egyaránt. Mert nekünk úgy tetszik, hogy az a kiengesztelő szólama egy győzőről és legyőzöttről oly felkiáltást jelent, amely segítséget visz a szorongatott osztrák miniszterelnöknek lojális magyar ellenféltől. Valamint hogy segítségkiáltás volt, amely odaát Schönaich báró beavatkozását sürgette a vita Utolsó stádiumában. De nem a mi dolgunk taglalni a létrejött egyezségnek lehető ausztriai hatását. Bernünket csak a magyar nemzet ügye, sikere avagy sikertelensége érdekel, s egyedül ebből a szempontból fogjuk elbírálni a kormány javaslatait, tárgyilagosan és érdemük szerint. * Bécs után közvetetlenül Arad felé fordul tekintetünk, de sajátságos, szomorú vonatkozásban. Nem először hajtották végremost Aradon, amit Bécsben elhatároztak és rendeltek. Csakhogy ezúttal nem történt kivégzés Aradon, de faragják a bitót a nemzet ellenségei, néhány elvakult magyar politikus segítségével, sőt a megszentelt függetlenségi zászlónak fennen lobogtatásával. Akik elfogulatlan fül- és szemtanúi voltak annak a választójogi gyűlésnek, amelyet Justhék a szocialisták és a román nemzetiségi agitátorok közreműködésé-ével rendeztek Aradon május elsején, egyértelműen konstatálják, hogy az aradi jobbérzésű magyar polgárság vajmi kevés érdeklődést tanúsított a lerándul társaság iránt. A hallgatóság jobbára a vasárnapi publikumból, románokból, szocialistákból és egy-kétezer főnyi magyarságból verődött össze. Kristóffy Józsefet hasonlíthatatlan nagyobb tömeg s zarosabb, diadalmasabb bevonulással fogadta Aradon, mint Justh Gyulát és társait. Hogy mit beszéltek? Azt, amit már százszor mondottak. Hallottuk eleget az általános, titkosnak egyedül üdvözítő dogmáit a darabontok idejében. Hallottuk azt is, hogy a szocialisták elhagyják nemzetközi mivoltukat, sőt a hazai nemzetiségek is nyomban jó magyar hazafiakká változnak, mihelyt megkapják azt az eszközt, amely a magyar állam szétrobbanitására alkalmas: az általános,’ titkos szavazati jogot. Legyen szabad Az Ember tragédiája. (Költőisége, fölfogása, magyarsága.) — Beöthy Zsolt akadémiai fölolvasásából. — A tudós fölolvasó Madách remekét, a magyar szellemnek félszázada megjelent büszkeségét főként három szempontból vizsgálta s három hozzáfűződő, sokat vitatott probléma tisztázását végezte bárnulatosan finom elmélyedéssel s az előadásnak mindvégig lebilincselő varázsával. Gyönyörű bevezetésében a nagy magyar lelkek egyik legkiválóbbikának, a bölcselmi költészet első magyar megszólaltatójának, a száz éve elhunyt Bessenyei Györgynek emlékét idézte föl hálás hódolattal, majd a filozóf-költő gárdista legnagyobb utódjának remekművét mutatta be az egész országot hamarosan meghódító diadalútjában. Ezután a költőietlenség vádját cáfolta, mellyel kritikai irodalmunk napjainkig illette. Költői erejének bizonyságát nemcsak az a páratlan hatás szolgáltatja, melyet izgalmakkal teljes korának magyar nemzedékére gyakorolt s nemcsak az a folytonos népszerűség, melyet a nemzedékek során a művészi hatás egyik legerősebb és legtermészetesebb eszköze a nyelv szépsége nélkül is meg tudott őrizni, hanem képzeletének és érzésének szuggesztív ereje is, mellyel a költészet legmélyebb lényének megfelelően emberi lelkek életkörébe von be bennünket, — elsősorban magába a költőébe. Ezután a drámának legtöbbet vitatott és legnehezebben megoldható problémájára tért át: fölfogásának megvilágítására, ami ezzel a kérdéssel állít szembe bennünket: kibékít-e a dráma nemcsak az élet visszásságaival, hanem éppen azzal a meghasonlással, melyet a történetnek kiábrándító tanulságaival s a tudománynak az emberiség jövőjét illető pesszimista hipotéziseivel maga vet föl lelkünkben? Balzsamot cseppent-e sebünkre vagy inkább tövist szúr bele Ádám megadásának chiaroscurójával, a dráma megoldásának a halhatatlanság és a haladás kérdéseit illető mozzanatával? A feleletet keresve e kérdésre, föltűnik, a mi eddig kritikánk szemét mintha elkerülte volna, hogy Madách koncepciója szerint az emberiség lelke, élete összességének fejlődő mozgalmasságában az egyes ember lelke fejezi ki magát: ez az élet a maga végtelenségében az egyes ember életének hasonmása. Az ember tragédiája: Ádám tragédiája. Erre a gondolatra építve adja meg a tudós fölolvasó a föltett kérdésre a feleletet. Ezt, valamint a fölolvasás befejező részét, az ő fogalmazásában itt közöljük: „Midőn az Úr szavára, erre a nagy kinyilatkoztatásra, Ádám megnyugszik, utolsó szava mégis csak az, hogy: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!“ Igazán kibékítő, igazán megnyugtató-e ez a megoldás; „az isteni kijelentésből“ kitör-e a költészetnek az a sugara, mely „az élet meghasonlásaival kibékíthet bennünket, vagy a pesszimizmus borúja elrejti szemünk elől? Az Úr eltakarja előlünk a jövőt, a skonzálit úgy, mint a földit. Honnan merítsünk erőt az élet küzdelmére, sikereinek kivívására, csalódásainak és szenvedéseinek elviselésére, a jövőnek,ránk súlyosodó előkészítésére, ha minden igyekezetünk biztos hajótörésnek indul s nemünk is talán a végső pusztuláshoz közeledik? Vissza kell térnünk oda, a honnan kiindultunk s ahova az egész költemény cselekvénye és szerkezete utasít: az egyes ember életének analógiájára. Amit Lucifer a kihűlt nap és kipusztult föld világában, az eszkimó-szinben az emberiség életének végéül mutat: az egyes emberre nézve mindaz kikerülhetetlen bizonyosság: az élet tevékenységéből kivénhedés és a halál. A tudomány jóslata csalódhatik; az egyesnek ez a sorsa bizonyos. És ennek a bizonyosságnak ellenére nemcsak megfelelő erőnk van a magunk élete munkájának végzésére, a magunk és mások iránti kötelességeink teljesítésére, érdek- és eszmeharcaink megvívására, csalódásaink és szenvedéseink elviselésére, hanem mindig nyitva a szívünk a reménynek, a megelégedésnek, az örömnek, a boldogságnak is. Mi az voltaképpen, a mi fentart bennünket; lelkünk erejének melyek a forrásai? Fentart a mi kis életünk összefüggésének tudata és érzése egy egyetemes és végetlen élettel, mely a vallásos érzésben lelkünket fölemeli. Föntart a törekvésnek, a küzdelemnek, a munkának öröme, melyben valónk természeti rendeltetésének kielégülését élvezzük. És föntart, mint erkölcsi levegőnk szívdobogtató oxigénje, a szeretet, az adott és a vett szeretet, mellyel az élet, a természet és a művészet pihentet, támogat és erősít bennünket. Az erőknek ugyanez a háromsága az, melyet az Úr, mikor a kétségbeeső Ádámot újra kegyelmébe fogadja, ajándékul az emberiség bölcsőjébe helyez. Az Úrtól elszakadt Ádám, mindjárt magára maradása után, önerejében való elbi■ .. ...... .. . . . Mai számunk 46 oldal.