Budapesti Hírlap, 1911. május (31. évfolyam, 103-127. szám)
1911-05-21 / 119. szám
1911. május 21. BUDAPESTI HÍRLAP (119. sz.) belenyugodni abba, hogy a halál e kijelölt áldozatai irgalom és segítség nélkül sorvadjanak el. A hipermodern gondolkodás önteltségében szánakozó mosollyal néz le minden karitatív munkára, nyilván erre is. Neki sürgősebb a dolga. A nyomorultak és esendők hadd hulljanak el az országúton, az árokban: az épek diadalmas hadserege előre rohan a politikai jogokért és nem ér rá fölszedni az élet boltjait és sebesültjeit. A nálunk oly divatossá vált és hangos szavú radikális demokrácia rosszindulatú közömbösséggel fog elhaladni az új mű mellett is. És ez érthető. Végre a Zsidó Szent Egyesület is klerikális intézmény. Oly annyira klerikális, hogy új házában még templomot is berendezett. Nemde ezzel már kimondta magáról a halálos ítéletet? De mi másképpen vélekedünk a szeretet e házáról. Azt gondoljuk, nagy és dicső szociális munka az, amely a Városliget üde és szabad levegőjében, árnyékos parkban és művészi ízlésű palotában otthont ad száznyolcvan hazátlannak. És fog adni többnek, ha anyagi ereje megengedi. A holnapi ünnepies megnyitás föl fogja hívni az új intézményre azok figyelmét is, akik még nem járultak áldozásukkal a vigasztalanok megvigasztalásához. Ha a hivatottak és tehetősek nem hagyják cserben az áldásos tevékenységű egyesületet, akkor a Szeretetház mostani szép és érdemes kezdetéből még sokkal nagyobbszerű és messze kiható tényezőjévé fog fejlődni az okos emberszeretetnek. « Nagy hegyek mögött. Irta Földes Zoltán. Gyönyörű vizmenti völgy. Itt egy mohos sziklatömb húzódik meg a kék szinben játszó hegytető alatt. Amott egy fehérfáju nyírcsoport válik ki élesen a sötétzöld fenyves közül; olyan, mint egy áttetsző gyémántbetét egri ötvösök rézművén. A hoszszanti völgy rétje a rajta átfutó havasi folyóval, mint akár egy zöld zománccal kivert paizs, amelyen át ezüstszalag vonul. Néhol szakadékok mutatkoznak a hegyek gerincén; omló görgetegek laza kőtömeges kaviccsal folyták be azokat. Mintha mesebeli óriások sziklavárai dőltek volna rommá. — Ez a táj képe. Imitt-amott vijjogó ölyvek suhannak elő rejtett fészkeikből. Az ezernyi kis madár, mely csevegve, hivalkodva fitogtatta derűs tarkaságát a napfényben, ijedten rebben az oltalmazó cserjék közé. De mi ez? Durranás hallatszik és egy hatalmas szirti sas fájdalmas rikoltással zuhan a sziklák párkányára, onnan meg alá. Előbukkan a vadász is. Fehér, abaharisnya feszül a lábain, tekintete megnyerő. Igazi székely arc és jelleg. Ez Csibi-Rebendics Ferenc, az ismert határszéli székely vadász, akinek villaszerű háza ott csillog a hegyek alján. Itt éldegél a rettenthetetlen vadász, aki már tömérdek medvének és farkasnak és más kárhozatos bestiának szólta oda jóféle fegyverével a cirkumdederántot. A szomszédos Borszékfürdőről vendégek jönnek át, akik hallották a vidék szépségét és elmennek Csibi- Rebendics bácsihoz, aki aztán viszi a vidám csoportot vadászni, kirándulásra és pisztrángot halászni a Kisbesztercéből. Míg végül ismét csak betér a csapat Rebendics úr házához, ahol asztalt törit a derék háziasszony s ropogós pisztráng-delikátesz kerül a vendégek kése alá. Fordult meg itt már kúriai biró, mágnás, főispán elég. A jeles házigazda becsülettel fogadta. — Nos, ez a tájék élete... !Vagy fessem-e tovább a Válea Szálke (Szárazvölgy) életképét? Leírhatnám, hogy a völgy torkolatánál miképpen rontja az éden ragyogó harmóniáját a pöfékelő és sivitó deszkagyár. Hogyan fogy, fogy lassacskán a búgó erdő, a dalos pagony. Hanem inkább elfordulok a harmóniát zavaró részlettől és gyönyörködöm az isteni nagy egészben. A bámulatos, ezer színben, sokféle formában megnyilatkozó Szépben ... Mert a tájék mozgékonysága és a vidék képe csak együttesen, egy időben átélvezve tárják elém e pompázó völgy életét a maga teljességében. Mivelhogy a színek is beszélnek, titkos dallal adóznak az Alkotónak, csakhogy e hangok nem a fizikai hallás körébe esnek. Hanem a szemen át rezdülnek lelkünkig. A folyó mellett fölfelé haladva, összeszűkül a Völgy. És mint amikor a kaleidoszkópon fordítunk egyet és új alakulások okoznak új örömet, azonképpen változik meg előttünk a táj, bár összetevő elemei nem különbek. Azonban mégis van valami, a mi uj és a mi az előbbihez képest e tájék zordan fenségét fokozza. A romlás, a haldokló faóriások pusztulása. Ez itt, közelemben, egy élet és halál közt vívódó öreg harcos, sok terhes csatája volt a viharral és a szélvésszel. Most a gyökerei megszakadtak és rézsútosan zuhant a patak fölé. Még él, mert két hatalmas ér a talajjal összetartja, de erős a hitem, hogy a következő csatán az orkán győzedelmes leszen és a szeleg halotti dalt sivitanak az agg bajnok fölött. Amott pedig már feküsznek is a nagy harcok hősei. Egyikmásik pallót alkot a vizen keresztül; némelyek a kis folyó partján egymásra dűlve nyugszanak. Mint a csatatéren elesett barátok, akik küzdöttek egymást oltalmazva és most pihennek összeölelkezve. A hegyek oldalán is vén hősök fekszenek. Hasonlóan ahhoz, amikor kiborít a pajkos fiúcska egy pakli gyűjtőt és azok kusza összevisszaságban hevernek az asztalon. A fák régiek, őserdők romjai. Ma fiatal epigonok tábora állja körül a meghalt óriásokat. Ez Bélbor felé vezető völgy. S mily csodálatos, avagy inkább természetes, hogy a halálos, nyomasztó kedv a falakba is elkísér. Sőt itt súlyosabbá válik. Gyergyóhollótól alig pár kilométernyire fekszik e csodás kis hely. Bélbor, külön kis világ ez, ahol a színek és formák a legközelebbi szomszéddal sem azonosak. Másféle szokások, másféle gondolkodás, sőt még a táj elrendezkedése is föltűnően sajátos és különálló. Az elszórt házak egymástól messzire építve, irtvány jellegét kölcsönzik a helységnek. Nincsenek kakasásitásnyi közök; a békés lakók nem veszekszenek a fülemilefüttyön . . . Békés lakosok. Igen. De a lelkükön egy vonást látok, melynek szemlélete megedzi szívemben a Bélborvölgy borongó hangulatát. Tagadása a magyar nemzeti létnek. A magyar kormány ugyan ide is elhelyezte a nemzeti állam kis előmunkását, az állami népiskolát, hanem az mit sem változtatott az exkluzív, oláh szellemen. Mert ez a hely és ez a nép tele van sajátossággal. A vidék helyrajzilag izoláltabb Gyergyóhollónál s valósággal el van bújva a Kelemenhavas közelében. És talán ez az oka, hogy a nép lelke is zárkózott, hozzáférhetetlen és gyanakvó. Merőben különbözik a legközelebbi oláh község lakóitól is. E mellett szellemi képességeik ezekkel szemben mintha inferioritásban volnának . . . Hogy csaknem kész az ember a következtetéssel: kell a közművelődésre és a magyarosodásra való hajlandóságok között bizonyos rokonságnak lennie . . . Valóság, hogy az a nemzetiségi népcsoport, amely nem idegenkedik a magyarságtól, a kultúra számára is odaadja készséges szívét. Más helyen, ha állami iskolát állítanak föl, a románság is csakhamar megbarátkozik az intézménynyel; itt azonban az ellentétes érzület a nagyszámú tankötelesek közül csak egynéhányat juttat az állami népiskolának. Inkább szoronganak a gyerekek a túlságosan zsúfolt nemzetiségi iskolában, ahol a különben derék tanító amúgy is meg van nyomorodva a sok teendővel. Amíg ezen a fura helyzeten elmélkedem, komoly gondolatom támad. Fölmerül a kérdés: ér-e valamit ilyen helyen, sőt máshol is sokat ér-e az állami iskola és a magyar néptanító, ha ambiciózus munkásságát a magyar nemzettől eltűrt más tényezők ellensúlyozzák? . . . Mert tessék megjegyezni, hogy itt szellemi tőkékről van szó, amelyek erkölcsileg idegen álmok szolgálatában kamatoznak. Faktorokról, akik a népnél tiszteletreméltók és hatalmasok. Vájjon elég-e hát, ha az államhatóság csak egy pályának az embereit állítja nagy céljaink szolgálatába, míg az ellentétes irányzat kifejezőit hagyja szabadon működni; talán approbált alakban, de határozottan a nemzet kárára. Ne legyen a nemzetiségi nép sok gazdája szolga, akinek lelkivilágát merőben különféle eszmék képviselői egyidőben irányíthatják, hanem legyen egységes szellemben vezérelt fajcsoport, amely biztossággal halad az egy és közös nagy cél felé. Az mégis csak nevetséges állapot, hogy a magyar állam, erejének tudata mellett, jámborsággal tűrje az idegen szellem titkos uralmát. S e türelemmel párhuzamosan magyarosító akciót is indítson és szervezzen, de csak oly módon, hogy a kényes, de nagyon is lényeges pontokat figyelmen, kívül hagyja. Itt volna már az ideje, rátenni hatalmas kezét minden intézményre. Mert csak úgy volna bizonyos a győzedelem, ha minden tényező, mely a népre hathat, hatékonyan és intenzíven a magyar nemzeti állam felügyelete, sőt főnöksége alatt állana. Mert ha lehet görögkeleti magyar egyház, lehet magyar görögkatolikus egyház is. Az üdvösség kérdése nem azon múlik, hogy milyen nyelvű és minő ritusú a Krisztus egyháza. Nos, ha így van, miért kell egy keresztény egyháznak éppen román politikai törekvések zsoldjába szegődnie? Itt egy magyar nyelvű, görögkatolikus rítus megteremtése a politikai magyar nemzet nagy érdeke. És a római egyháznak is hasznosabb, ha egy hathatós államszervezet. áll védően a rítus mögött, mintha a dákói románizmus szellemi égiszében az asizmára is megérik. Mert politikai szakadás esetén az erdélyi románság Románia ortodoxiáját is elfogadná . . . Talán a papnevelésre és a tanítóképzésre lehetne erősebb hatással lenni! . . . Tudom, a bélkori nép is bámulatos gyorsasággal alakulna át. Mert minden ér, a mely lelkébe vezet, magyar vért szállítana folyton-folyvást oda. S a magyar, tüzes vér édes ostromának nem állhatna ellent az átalakulásokra fogékony néplélek. Lennének itt is jó magyar szivek; teljesebbé válnék a honfoglalás, a mely ezer év múltán nemcsak a föld s a puszta fizikumok, hanem a szivek birtoklásához juttatná a magyart! . . . E bércek, e hegyek magyar szót, édesbús magyar nótákat vernének vissza. Legény, leány ajkán édesdebben hangzanék a pajzán szerelem szava. És szólna a gyermek is: Édesanyám, lelkem . . . Magyarul. Árpád nyelvén. Ékes szavakkal . . . Távozz hát, borongó kedv, halálos érzés. Itt nincs, itt nem lehet örök halál. Itt ébredésnek kell lennie! Csillogjatok sötét sziklák ragyogó napfényben ... És áldd meg, — te áldd meg ezt a népet magyarok Istene! . . . 4 Emlékezés Podmaniczky Frigyes báróra. Irta Faludy Antal. . . . Még szinte el sem tűnt szemünk elől a hosszú, elegáns, szikár alak, a közismert kockás öltözék, a piros szegfű, melyet nyakkendőjének gyűrűjébe tűzve hordott, a fehér magas cilinder, fölváltva a kis szürke, csárdás alakú kalappal, még alig hogy itt hagyott mindannyiunkat — a Csukor-utcát, a Hanglit, a Kaszinót, — itt hagyta az ő kedves Budapestjét, melynek szépítésén, fejlődésén annyit fáradozott, hogy még nyári vakációjában sem tudott, akár csak napokra is megválni tőle, még el sem tűnt — és mégis, már alig-alig akad valaki, hogy megemlékezzék róla! Kell-e mondanom, hogy Podmaniczky Frigyes báróról van szó? Arról a Podmaniczky Frigyesről, akit Budapesten mindenki és aki mindenkit ismert. Arról a Podmaniczkyról, aki Magyarországon évtizedeken keresztül nagyfontosságú közéleti szereplésével úgy rászolgált az elismerésre, a babérra, még alkalmi időszakokban is, alig szól a krónika. Még föl sem száradtak hálaadó könyei azok-knak a szegény embereknek, a kikkel annyi jót cselekedett, a kiknek jótékony őrangyala volt és mégis a társadalomnak ez a lelkileg is kimagasló alakja —már a rideg, sivár, végtelen feledésnek van átadva. De el kell jönnie az időnek, hogy hivatott tollú életírója legyen Podmaniczky Frigyes bárónak, ki a hazáját védő, lángoló lelkű honvédet, — az ujjáteremtett Budapest egyik főtényezőjét, — a közmunkatanács alelnökét, az annyi időn át uralkodó szabadlerű párt elnökét, a Nemzeti Színháznak válságos időben volt kormánybiztosát, később intendánsát és csakhamar a Magyar Királyi Operaház megteremtőjét, hozzá s az ő nagy munkássága életéhez méltóan meg fogja örökíteni. Addig is engedtessék meg e sorok írójának, hogy Podmaniczky Frigyes intendánsi idejéből néhány intimus epizódot, melyek félig-meddig tréfás vonatkozásúak, de a mellett a báró áldott és nemes jólelkét tükrözik vissza, úgy, amint azokat sok időn át közvetetlen érintkezésből emlékezete lapjára jegyezte, a szives olvasó részére is leadhassa. *. Az a tíz év, amely Podmaniczky Frigyes életének arra a korszakira esik, mikor ő még az Opera 39