Budapesti Hírlap, 1911. július (31. évfolyam, 154-179. szám)

1911-07-01 / 154. szám

megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizető.­ árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 3 kor. 40 £1. Egye. szem ér, helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter .zimb­é.a.1, díj.zabá. szerint. Tt Budapest, 1911. XXXI. évfolyam, 154. szám. Szombat, július 1. Főszerkesztő ,8 laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkentőség: vm­. ker., nökk Sislérd-utca 4. sí. Telefon 64-63. Kiadóhivatal: Vm. ker., József-körút 6. sí. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 85-85. Eléresítés 55-58. Apróhirdetés 55-85. Hirdető: 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igengató 01-04. Tisztelettel kérjük­ vidéki előfizetőinket, Hogy, az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen A francia kormányválság. Páris, június. (Saját levelezőnktől.) A megbukott Monis-kormány az ötvenegyedik miniszté­rium volt a köztársaság megalakulásának négy évtizede óta. A rövid néhány hónap, a­mit hatalmon töltött, elég volt ahhoz, hogy a francia politikai élet minden de­struktív elemét újra fölszínre engedje és­­végét vágja annak a liberális irányzatnak, a­melyet Briand akart meghonosítani a köztársaság kormányzatában. A bukás nem jött váratlanul. A miniszterelnök szürke egyénisége és képességeinek fel­tűnően elégtelen volta, mely még a na­gyon szerény igényű radikál-szocialista politikusokat is ellene fordította, a kor­mány gyors bukását már az első napok­ban biztossá tette. Monis miniszterelnök hégy hónapi kormányzata alatt, sub­os politikai hibát hibára halmozva, a tétlen­séget és következetlensége kormányzati elvvé avatta. A Marne- és Aube megyék hónapok óta ostromállapotban vannak, s a demokrata­ minisztérium, az elhatáro­zást hétről-hétre halasztva, a bukásáig nem talált más megoldást a szőlősgaz­dák érdekellentéteinek elsimítására, mint a nyers katonai erőt, mely eredeti hiva­tásától eltérítve, lassan kint rendőri sze­repre lesz kárhoztatva a népbarát ra­­dikál-szocialista kormányok­ nagy dicső­,­ségére. . . . A­ minisztérium négy hónapi kor­mányzata alatt egyetlen függőben lévő kérdést meg nem­ oldott. A költségvetési vita még mindig tart és nem tudni, hogy a második Briand-kormány és a Monis­­kabinet után nem fog-e megbukni egy harmadik minisztérium, mielőtt a vita véget érné. A torzszülött delimitációs törvények, melyek vámvonalakat állíta­nak fel az egyes megyék közé, ma is vál­tozatlanul fennállanak s a reformjuk vagy eltörlésük a következő miniszté­riumra vár. A vasutas-sztrájk kérdését, melyet a Briand energikus keze a megol­dás felé vitt, a Monis-minisztérium újra el­­mérgesítette, a­mennyiben a forradalmár párthívei ösztönzésére kényszeríteni akarta a vasúttársaságokat, hogy az en­gedetlenség miatt elbocsátott alkalma­zottaikat, kivétel nélkül, visszavegyék. A kormány jóakarata a bátorságra kapott izgatók most a legnagyobb nyílt­sággal újabb sztrájkot készítenek elő. A vasúti váltók és sürgöny drótok megron­gálása mindennapi dologgá vált, a­mi már föl sem tűnik. A Briand-kormány ■energikusan készült föllépni a forra­dalmi szindikalizmus e túlkapásaival szemben, s egy­ törvénytervezetet nyúj­tott be a sabotage ellen. Monis miniszter­elnök, hogy szocialista híveinek kedvé­ben járjon, ezt levette a napirendről, s így az anarkia rajongói szinte a kormány, jóakaratú támogatása mellett űzhették kis játékaikat.­ Az országban pedig mind­inkább eltűnik" a törvények erejébe ve­tett hit, mert az államhatalom képtelen­ nekik érvényt szerezni. Ez az oka, hogy egész megyék jogos igényeik megvédé­sére egyetlen eszköznek a zendülést,­ az erőszakot látját.­­ Ugyancsak az új minisztériumra­ marad a munkásnyugdíj-törvény elő­idézte bonyodalmak rendezése. E tör­vénynek, mely a hozzáértők egyhangú véleménye szerint, legtökéletlenebb és részleteiben legellentmondóbb alkotása a­ harmadik köztársaság törvényhozásának,­ július harmadikén kellene életbelépni,­ de a költségvetési törvény,­ mely az életbeléptetés lehetőségét megadná, még nincs megszavazva. A munkásnyugdíj­­törvény tárgyalása közben történt egy incidens, a­mi a kormány egész működé­sét jellemzi. A szocialisták indítványoz­ták, hogy a nyugdíj kiutalását ne a hat­vanöt éves kor után, mint a törvény ter­vezi, hanem már hatvan év után kezdjék­ meg. A pénzügyminiszter a legnagyobb energiával elleneszegült az indítványnak, kimutatva, hogy körülbelül száz millió­ költségtöbbletet jelenthet s az államház­tartás egyensúlyának kockáztatása nél­kül nem lehet megvalósítani. És a pénz­ügyminiszter tiltakozása ellenére, Monná miniszterelnök, a­ki betegágyából üze­­netek révén érintkezett a képviselőház­zal, az indítványt még ugyanazon ülésen! Tas vitéz népe. Irta Sebők Zsigmond. Emléktáblát leleplezni mentünk Tasmegye székhelyére, Tasházára. Ezek a hazafias, iro­dalmi vagy politikai utazások vegyes értékű já­rulékai a modern életnek. Legalább is az utazó hazafiakra nézve. Az ember este érkezik és más­nak, a banker után, rohan a vasútra. Vagy reg­gel érkezik és este, mikor a díszelőadáson, me­lyen részt kellett vennie, még javában menny­dörög a hősszínész, már a sötét éjszakában dü­börög vele a vonat. A városból és népéből nem lát egyebet annál, a­mit a szállása ablaka mu­togat vagy a­mit a kokárdás rendező urak test­­őrségének a vállán keresztül tapasztal, mikor az ünnepség színhelyére tart. Lassan kint ráeszmél az ember, hogy a mit ezeken a szűk és homályos nyílásokon át lát, csaknem egyforma mindenütt: az emberek, a házak, az utcák, a lakomák, a szónoklatok, mindaz, a­mi az érkezés és elutazás két korti­­nája közt surrant el előtte. S Vas megye ezúttal kissé elütött ettől az egyformaságtól, mert arculatán piros vott ez idő­ben a parasztszocializmus Szent Antal-tüze, tíz a szín programon kívül csúszott bele az ünnep spektrumába. Engem a rendező­bizottság a főszolgabíró­hoz szállásolt, a­kivel együtt jártuk az egyete­met. Kora reggel érkeztem meg, mikor, lefe­küdni már nem ,érdemes. Mit csináljon ilyen­kor az ember, mikor a háziak még illő távol­ságban tartózkodnak a vendégtől? Hát nézzük az utcát, a­mint a honfoglaló Tas vitéz unokái ébredeznek. .­­ A vendégszoba ablaka nagy térre nézett. Az első, a­mit észrevettem, az volt, hogy az uno­kák már megbarátkoztak az aszfalttal, a hirde­tési oszloppal és a villamos világítással. Ezután már csakugyan nem következhetik egyéb a szo­cializmusnál. Vékony köd ringott az üres téren. Itt-ott ballagott csak át rajta egy fekete alak, nagy fod­ros gubában, vállán fűrésszel, a­mi valami kir­giz harcoshoz tette hasonlóvá, a­mint puzdrá­­san hadi kalandra indul.­­ Most pattogva omlott ki a térre egy csomó furcsa, kétkerekű alkotmány. Apró, kipárnázott hintóformák, kerekük azonban csak kettő, a lovuk egy. A kocsisok a bakon álltak és az os­tort kieresztve, úgy zúdultak át a téren, mint hadi szekereiken az aktív harcosok, Trója ár­nyékában. Majd megálltak, taligáikat sorba állították, leszálltak róluk, ki pipára, ki bagóra gyújtott. — Azután új alak bontakozott ki a lassan so­ványodó ködből, akár egy megelevenedett suba­bástya. A hatalmas subán, melynek alja a földet sodorta, valóságos kert virágzott. Az ember szinte görnyedezett alatta, de mégis olyan ké­nyesen lépdelt, mint a páva. S hogy szememet a szép szál legényeken meg a subabástyán legel­tettél­,­ megelégedetten konstatáltam: Nem ve­szett még ki az igaz magyar fajta! A subás ember álillegett a téren és eltűnt egy akkor nyíló boltajtóban, melynek tábláján ezt lehetett olvasni: Hitel­szövetkezet. — Sejtettem, — gondoltam magamban. Úgy van, ez az ősmagyarokkal jött be. A tér megelevenedett. Kenyeres, csirkés, paprikás kofák guggoltak a kofa­állásokon és terefere meg perpatvar hangjai zörögtek elmo­sódottan az ablaküvegen. Nádszál termetű me­nyecskék libegtek elő, rókatorkos mentével vál­lukon, kosárral karjukon. Honnan, honnan nem, mintha csak valami színpadi sülyesztőből merült volna föl, ott termelt egy karcsú legény, panyókára vetett mándlival, darutollas kalap­pal a fején, sarkantyús csizmával a lábán, fo­kossal kezében. No, ez meg alighanem a régi népszínmúk­ók beszáradt kalamárisából szö­kött meg. De vájjon káprázik-e a szemem? Holló­­szín paripán mesés levente lovagolt el az ablak alatt, fejébe fekete bársonyból való túri süveg volt nyomva, vállán asztrahán mente csillogott. Mi ez? Hiszen én egyenesen az ősmagyar­­ha­zába csöppentem. Hiszen itt lenn, egy vékony ablaküveggel elválasztva tőlem, Tas vitéz népe zsibong hamisítatlan valójában. És itt lenne szocializmus? Csupa kerek megelégedettség, pi­ros jólét és komoly önérzet az arcokon. A­hogy a mindenféle­­formájú gubában, szűrben, mentében gyönyörködöm, belépett a házigazdám. — Nézed az utcát? — kérdezte. — Nézem és el­­ vagyok ragadtatva. Mi­­csoda dali nép! Most sejtem először, milyen le­hetett a honfoglaló magyar. A házigazdám az ablakhoz lépett. — Hol itt a magyar? — kérdezte csu­­dálkozva. • M­­ Mai számunk 32 oldal.

Next