Budapesti Hírlap, 1911. július (31. évfolyam, 154-179. szám)
1911-07-01 / 154. szám
2 elfogadta. Az államháztartás egyensúlyának megóvása másodrendű kérdés, mikor a szocialisták támogatásának megtartásáról van szó. Ehhez hasonló esetek naponta ismétlődtek, s valósággal nevetségessé tették a kormány működését. Az egyetlen eredmény, amit e kormány felmutathat, Delcasse tengerészeti miniszternek köszönhető, aki rövid néhány hónapi működése alatt sokban hozzájárult a francia haditengerészet újjászervezéséhez. A kormány tehetetlensége nem botránkoztatta meg a kormány radikál-szocialista párthíveit, annál kevésbbé a forradalmi szocialistákat, akiknek jóakaratú támogatása Mónus miniszterelnök főerőssége közé tartozott. A bukás oka a választói reform kérdése, melyben a kormány, kénytelen-kelletlen, saját párthívei ellen foglalt állást. Az interpelláció, mely a palotaforradalomra alkalmat adott, nem igazi oka a kormány bukásának. Egy nappal az interpelláció előtt került erőpróbára a sor a választói reform hívei s a régi rendszer támogatói közt. A kormány a reform mellett nyilatkozott, mely 841 szavazatot kapott a régi rendszer 219 hívével szemben. Csakhogy e 219 szavazat a zömét teszi ki a kormányt támogató többségnek, s jórészt a radikál-szocialisták közül került ki, míg a 841 szavazatnyi többség a parlament minden pártjának önzetlenebb elemei, s főleg a kormány ellenfelei közül adódott össze. A minisztérium párthívei, akiknek kétharmad része e reformnak heves ellenfele, a miniszterelnök állásfoglalása miatt elégedetlenkedve, az első alkalmat fölhasználta, hogy a kormányt megbuktassa. A helyzet most az, hogy a képviselőházban van egy nagy többség, mely csak egyetlen kérdésben egységes és minden egyébben a legellentétesebb álláspontot foglalja el; erre tehát egy kormány nem — Hol? Nézz le a térre. Mily formás alakok. A szállásadóm mosolygott. — Tót az egytől-egyig. Tud ugyan mind magyarul, de könnyebben csúszik ki a szájából a Szvatopluk nyelve. — Lehetetlen! — Nyisd ki csak az ablakot. A nyitott ablakból meghökkenve kaptam vissza a fejemet. Az aktív harcosok, akik különben afféle bérkocsisok voltak, tótul diskuráltak, a mentés menyecskék ugyanígy veszekedtek a kofákkal. A subabástya akkor lépett ki a Hitelszövetkezetből. — De ez csak valódi magyar! — kiáltottam. — Dehogy az! Ez a tót kurátor. A darutollas népszinmű-hős még ott pengette a sarkantyúját az aszfalton. Szótlanul rámutattam. — Az? Tót az istenadta. A .Varkulik gazda fia. A hollószin-lovag visszafelé lépegetett. — Ez pedig a temetkezési vállalat vitéze, — kacagott a házigazdám. — Az is tót. , — Hát Tas vitéz unokái merre vannak? — törtem ki elkeseredetten. — Hiszen Tas megyében vagyunk! A házigazdám kimutatott az ablakon. A mellékutcából, négyes sorban, vagy hatvan feketegubás, sötét képű parasztszocialista kanyarodott ki, körülvéve csendőrök csillogó szuronyától. — Ott mennek a Tas vitéz unokái! A menet a vármegyeháza felé tartott és a kapualja csakhamar elnyelte a szuronyt és a báránybőr-süveget. — Mit vétettek ezek az emberek? — kérdeztem. — Sztrájkoltak. Megszegték a bérszerzőalapíthatja a működését. És van egy másik többség, amely nélkül kormány meg nem alakulhat, s melynek nagy része a választói reform kérdésében a kisebbséghez tartozik. A helyzet így szinte megoldhatatlan, s az új kormány ugyanolyan nehézségekbe fog ütközni, mint az elődje. A menekülés egyetlen útja a házfeloszlatás és új választás elrendelése volna. A köztársaság elnöke azonban, úgy látszik, még egy, kabinettel akar kísérletezni. Caillaux, az új miniszterelnök, egyike a radikális politikai világ legértékesebb embereinek. Többször volt pénzügyminiszter, s kiváló szaktudását az ellenfelei sem vonják kétségbe. Már az apja pénzügyminiszter volt a második császárság alatt, ő maga is mint konzervatív politikus kezdte a pályafutását, de amint a köztársaság kormányzata balra, a radikál-szocialisták felé tolódott, az ő politikája is radikál-szocialista szint vett fel. Hasonló egyéniségek, akiknek tettvágya lehetetlenné teszi, hogy az ellenzékieskedés száraz kenyerét egyék, s akik e miatt, bármilyen politikai irányhoz hozzásimulnak, bőségesen akadnak minden állam politikai életében. Caillaux egy monarkia konzervatív minisztériumában épp olyan hivatottsággal töltené be a pénzügyminiszteri tárcát, mint egy radikál-szocialista minisztérium kebelében. Ma a progresszív jövedelmi adó tervei még a radikálisok előtt is túlságosan merészeknek tűnnek föl és legodaadóbb híveit a szocialisták közt találja. Ez adóreform az oka, hogy a szenátusban, mely a francia törvényhozásban még valamennyire a konzervatív erő szerepét játsza, nem fog szíves fogadtatásra találni. Egyelőre azonban a jövedelmi adóreform kérdése háttérbe van szorítva, s Caillaux miniszterelnök a belügyminiszteri tárcát veszi át. A megoldandó problémák előterében a választói reform, a munkásnyugdíj és a delimitációs törvények vannak. A szabotázs elleni törvények, a sztrájk miatt elbocsátott vasúti alkalmazottak helyzetének rendezése,mely a Monis-miniszterelnök jóvoltából, a mai francia politika egyik legmérgesebb kérdésévé vált, a Delcassé által beterjesztett hajóépítő program és a még be népi végzett marokkói expedíció bőséges anyagot adnak a kormány munkája számára. Az új miniszterek egy része már az előbbi kabinetnek is tagja volt. Cruppi elhagyja a Quai d’Orsay-t és a külügyminiszteri tárca helyett az igazságügyit veszi át, mint amelyre több hivatottságot érez magában. A Briand-kormány volt pénzügyminisztere, Klotz veszi át a pénzügyi tárcát. A kereskedelmi tárca a Couyba szenátor kezébe kerül, aki még nemrégen Boukay név alatt mint kabaré énekes örvendett közkedveltségnek a Montmartre-on. Az általános választói jog képviselőt, majd szenátort csinált belőle. Közgazdasági kérdésekkel sohasem foglalkozott, de mint Faguet nevezi a mai rendszert, c’ est la régime de V incompétence, ez a hozzánem értés uralma. Couyba szenátor tehát helyén van a kereskedelmi tárca élén. Ugyanilyen szempontból ítélendő meg az új külügyminiszter, de Selves, volt szajnamegyei prefektus, akinek hivatalos pályafutása soha alkalmat nem adott, hogy a külpolitika vezetéséhez való hivatottságát bebizonyítsa. Az utóbbi időben Paris város közigazgatásának hiányaiért az elégítletlenség olyan mértéket öltött ellene, hogy állásatarthatatlanná vált. A köztársaság elnökének különös jóindulata, más okot itt senki sem talál rá, a prefektúrából a Quai d’Orsay élére helyezte. Szerencsésen válik ki minisztertársai közül casso-tengerészeti miniszter alakja,aki , négyhónapi minisztersége alatt is hiva-Annál gőgösebben és büszkébben állt acsendőrfalon kívül egy másik legény, akinek a feje fehér kendővel volt bekötve. Sovány, barna arca úgy sötétlett elő a kendő alól, mintvalami beduiné. Valahányszor szembe kapta a megbékázott legény tekintetét, jelentősen pislantott a csendőrök felé, mintha azt mondaná: Most beszélj, cucilista! Annak azonban nemvolt kedve beszélni. . Nyilvánvaló volt, hogy a bilincs és a bekötött fej összetartozandó ügy. Az a bizonyos tettlegesség kétségkívül a beduin koponyáján zajlott le. A megbékázott legény a többi társától el is volt különítve. Megkezdődött a kihallgatás. Bementem a főbíró hivatalába, ahol már várta Tas vitéz unokáit a feszület, a nagy kalamáris, egy csomó egymásra rakott, mogorva törvénykönyv, melyek emeletjén azonban kibékítően trónolt egy szita, benne rézsűt dőlve, sárga verpeléit. — Jöjjenek egyenkint a kicsindiek, — szólt a főbíró a hajdúnak. Künn mozgás, majd az ajtónál fegyvercsörgés és csizmakopogás hallatszott. Aztán bajuszpedrő meg szelíd pálinkaszaggal elegyesen megjelent a szobában két csendőr, a külön őrzött legénnyel. Mögöttük fehér lett a beduin turbánja. De most nagyon megváltozott a két legény magatartása. Most a fogoly nyúlt ki kevélyen, a bilincs sem volt már a kezén, a bevert fejű pedig alázatosan meggörnyedt. Mert mind a kettő érezte, hogy egy percre lecsúszott róla az a vasmarok, mely az egyiket nyomta, a másikat emelte. A csendőr marka. — Gyere közelebb, — szólt a vádlottra a főbíró. A csendőrök közelebb tuszkolták. — Hogy hivnak? — kezdte a vallatást a főbíró. — Jánosnak, — felelt a legény. BUDAPESTI HÍRLAP (154. sz.) 1911. julius 1. dész. Talán fel is gyújtottak egy kazlat. Ha kívánod, megismerkedhetsz velük, mert mindjárt kihallgatom őket. Nemsokára átmentünk a megyeházára, ahol a szolgabirói hivatal volt. Az emberek ott álltak az udvaron, azzal a néma, elszánt daccal, mellyel a hét magyar hadifogoly állhatott valamikor a germán-szász dárdák közt, mielőtt levágták az orrukat és a fülüket. Vegyesen idősebb és ifjabb ember volt. Valami nagy nyomor egyikről sem jitt le, csak az az éhség, ami minden paraszt arcán sápadozik: a földért való éhség. Ezeknek a birtokuk, a Tas vitéz hódította földből, inkább függőlegesen terjedt lefelé a talpuk alatt, mint vízszintesen a föld színén. A gúnyájuk, mint általán a magyar paraszté, még a legszegényebb sorban lévőé is, nem nagyon különbözött a módosabbétól, sőt a tömött tarisznya, mely oldalukon lógott, nem egészen üres kamaráról beszélt." — Hova valók ezek az emberek? — kérdeztem a csendőrőrmestertől. — A Kovásznay grófné kicsindi pusztájára. — Cselédek? — Cseléd, részes, vegyesen. — Miért hozták be őket? — Nem akarták dolgozni és meggátolták azokat is, a kik a tavaszi munkába álltak. Elmetélték az igának a hámját és az ekét beforgatták az árokba. Verekedtek is. Az ott a főkarafaktor. Egy vöröses bajszú, hegyes orrú siheder legényre mutatott, aki nagyon alázatosan húzódott meg a csendőr mögött. Hát látom, hogy a keze meg van láncolva. Csak ennek az egynek, a kitüntetés azonban őt egyáltalán nem tette büszkévé. Tas vitéz unokái, úgy látszik, tudták már, mit jelent az, mikor hat csendőrszurony mered az orruk elött.