Budapesti Hírlap, 1911. november (31. évfolyam, 259-284. szám)

1911-11-01 / 259. szám

. Budapest, 1911. XXXI. évfolyam, 259. szám. Szerda, november 1. megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kora negyedévre 7 kor., •13 hónapra 3 kor. 40 hl. Egye. azáza ára helyben és vidéken 10 U. Hirdetések milliméter számítással, dljszabán szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vill. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. ▲ kiadóhivatal telefonját: Előfizetés 65-95. Kiárusítás 85-53 Apróhirdetés 65-96. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 65-53. igazgató 61-04. A törökök diadala. Budapest, okt. 31. Sztambul örömmámorban ég, a lel­kesült tömeg zeneszóval vonul a szultán palotája elé, a legalsó néposztály embe­rei a keletiek méltóságával és a győztes öntudatával ünnepük az Iszlám diadalát, a nagyurak, képviselők, miniszterek, literátusok fanatizált ujjongásban ölelik át testvéreiket. Az izgalom és feszültség, a félelem és megalázkodás rettentő hó­napja után egyetlen győzelmi kiáltásban tör ki az egész mohamedán világ az Aranyszarvtól Kis-Ázsián és Perzsián keresztül Heraklesz oszlopáig, azon is túl, Afrika nyugati partvidékéig, melyet már az Atlanti-óceán nyugtalan hullá­mai mosnak. A vakmerő vállalat, mely az ókori föníciai kalózok erkölcsével vagy a kö­zépkor kalandos olasz köztársaságainak hazárdságával indult hódításra, gyászos kudarccal fenyeget. Végéről ítélni még korai volna. De az olcsó sikerrel kecseg­tető kezdés után ez a folytatás megdöb­bentheti, sőt megállásra bírhatja az ola­szokat. Véres csaták folynak, az olasz katonák teteme ezrével borítja az afrikai mezőket, a vallás fanatizáló sugalmára a törökség szoros egységbe forrott az arabokkal és zárt sorokban, makacsul, halálra és győzelemre egyképp elszántan támad a támadókra. Tudtuk jól, hogy a tengerpart meg­hódítása után következik csak az igazi munka: forró lesz az a talaj ott belül a kontinensen az előrenyomuló olaszok­nak. A pusztaság nem ezeknek a kényes katonáknak való, szerte az előttük is­meretlen harcmezőn mindenfelé nem sejtett veszedelmek lappanganak, a ben­­szülöttek szeme éles és fegyvere biztos. Nem vérzett-e már el ezen a földön sok nemes római a porfidia Punica áldoza­tául? Nem Afrika bajhozó belsejében érte végzetes és megszégyenítő csapás az olaszokat csak most, tizenöt esztendő­vel ezelőtt? Hogy benn, a rengeteg ország bel­sejében kemény lesz a küzdelem és drága a diadal,­ arra maguk az olaszok is el le­hettek készülve. De hogy a fegyelmetlen, rosszul fölszerelt, ínségesnek mondott török sereg diadalt is arasson rajtuk, arra senki sem gondolhatott. Pedig dia­dalt aratott s visszaverve őket az or­szág belsejéből, ott van a nyomukban újból Tripolisz alatt, a melynek két fontos külső erődjét elfoglalta. Rövide­sen teljesülhet a törököknek az a vér­mes reménysége is, hogy Kánévá kapi­tulál s a vár fokára felkerül újból a félholdas lobogó. Az olaszok­­részén, van a modern hadi fölszerelés, a bölcs és sok iskolát ki­járt taktika, a jól táplált legénység, a kiváló tisztikar, részükön a xuagabizás, a győzelem reménye, a támadó pszicho­­lógiai felsőbbsége. A török oldalon a sze­génység, a fegyelmetlenség, a meglepet­tek készületlensége, az üres állampénz­tár, a gyakorlatlan katonaság, a rozzant hajók, gyermeki játékszere a félelmetes és némaság hótakarója alá, a­míg csak február­ban, bár hatalmasan, de mégis alig érezhetően, újra a fény felé tör az új élet és újra kezdődik a sok virág ünnepi tánca. Óriás üvegboltozatok alatt fejedelmi mó­don nő az utolsó napoknak e nemes virága, mintha az ősz sok apró, komoly tündérkéje vala­mely varázsszóra mind megmerevedett volna tánca közepén. A­ki megismeri és megszereti ezt a virá­gok az első pillanattól kezdve meggyőződhetik arról, hogy lelkiismeretes módon közeledik az ismeretlen eszményéhez. Gondoljunk csak egy pillanatig ennek a virágnak a szerény eredetére. Nézzük a szegényes, aranyos bimbót, az egy­szerű, gesz­teny­ebarna vagy bőrszínű virágot, a­mely ott nyílik falusi kertjeinkben, az út szélén, hervadt lomb között — és hasonlítsuk össze vele ezt a haszinű gyapjút, a rézvörös korongot és gömböt, a régi ezüstből való labdát, a sok alabástrom- és ametiszt-diszt,­a virágszirmok­nak e számtalan és csodás orgiáját, a­mely úgy látszik, ki akarja élvezni az ősz világát annak legutolsó titkáig és mind a sok formát és szint, melyet a tél eltemet az erdők ölébe! Hadd vonuljon el a szemünk előtt a sok szokatlan faj és meglepő alak! Emilt a csillagok családját láthatjuk: lapos, szikrázó, áttetsző, húsos és tömött csillagok, lejutók és csillagképek ezek, csak olyanok, mint a mennyboltozaton. — Amott vannak a büszke kócsag­ csomók, a­melyek mintha a harmat gyémántcseppjeire várnának. — Emilt a haj­nak csodás költészete van előttünk, a­mely meg­olasz Dreadnoughtoknak­, és nyomja őket egy hanyatló faj melankóliája, egy ragyogó múlt ijesztő árnyéka, az örökös vérvesztés-­ gyengesége. Hogyan van mégis, hogy ebben az egyenetlen viaskodásban győz a gyenge és alul kerül az erős? Itt csak egy ma­gyarázat van, és a­ki kételkedik, az e lá­zas izgalmi­ napokban megtanulhat hinni benne. Él valami egyetemes és mindene­ket átfogó hatalom fölöttünk, a­mely­nek lét­princípiuma az igazságosság, célja az egyesek és nemzetek jogának éber megőrzése és dicsősége a világok rendjé­nek zavartalan megtartása. E fölöttünk élő jogrend tudata tette erőssé a gyenge törököt. Ennek ösztönös érzése gyöngí­tette meg az erős olaszokat. A megsér­tett­ nemzetközi jog, mint a háborgó lelkiismeret jár körül az afrikai harc­­mezőkön és megbénítja az olaszok erőfe­szítését. Mint a­hogy a meggyilkolt Cézár szelleme járt­ Filippi véres síkján és „minnen belsőinkre fordítja kardjainkat.­" Kárörömmel m­i az olaszok tripu­­­szi vereségét nem szemléljük. De azt sem tagadhatjuk, hogy az Igazság ebben a háborúban megindulása első percétől fogva a török részen volt. Az ultimátum sértő hangja, a­melyre mint korbács­­ütésre szisszent föl a szultán egész biro­dalma, a támadás váratlansága és bru­talitása föltüzelte a törökök végső ellen­állását. S hogy mire képes ez a végletekig ingerelt török fanatizmus, azt­ a történe­lem véres lapjai hirdetik. Lenn az afrikai partokon pedig most hazudtolja legmerészebb álmainkat: van itt sima, ildomosan és gondosan elrendezett haj­­dísz; kuszárt, fantasztikus hajfürt; csomóba szedett napsugár, tüzes kéve és lángförgeteg; szép, kacagó leányoknak, üldözött nimfáknak, forróvérű bakkansnőknek, heverő sziréneknek, hidegkeblü szüzeknek és játszó gyermekeknek a hajfürtéi, a­melyeket angyalok, anyák, szati­­rok és szerelmesek­ szelíd, titokzatos vagy resz­kető kézzel simogattak. Közbü­l aztán a sok meghatározhatatlan szörnyeteg: sündisznó, pók, h­alivadék; ananász, rojt, bojt, kagyló, gőzképződmény és lehelet; meghajtó jégcsap és hósugár; tej- és vajáradat; táncoló szikraeső, villám, szárny, pehely, rnzs, bőr, lángoló máglya és rakéta, kén- és tűzeső .. . . Miután egy föltárult előttünk­ a sok kü­lönféle alak, próbáljunk belehatolni a meg nem engedett szik­eknek, a szinte képtelen szinve­­gyüléknek a birodalmába, a­melyeket az ősz megtagadott az őt megtestesítő világtól. Látszólag pazar módon megadja neki az éjnek és homálynak minden kincsét és a szüreti időnek minden gazdagságát. Átengedi az erdők rozsdabarna szik­ét, a­melyet az eső teremt meg; a köd ezüstjét, mely megfekszi a tájat és a kert fagyál-havát. Megnyitja előtte mindenekelőtt a hervadó lomb, és haldokló erdő mérhetetlen kin­csét. Elhalmozza arannyal, ércpénzzel, ezüst­­csatta-l,­­ rézcsillámmal, meseszerül tollazattal, szétmorzsolódó borostyánkővel, kialudt fényű topázzal, homályos gyönggyel, megvakult ame­tiszttel és szinehagyott gránáttal, egyszóval: az Krizantémum. írta Maurice Maeterlinck. Minden­­esztendőben, a­mikor a krizanté­­mumn­ak, a színpompás őszutónak és halottak napjának az ideje közeledik, kegyelettel meg­látogatóim ezt a virágot, akárhol visz is el hozzá a véletlen. És az oly mindegy, hogy után vagy otthon találkozunk-e vele. A legelterjedtebb sok­féleségű virág ez s mégis minden változatossága mellett is — csakúgy, mint a divat — megtartja a maga jellegét. Csak­úgy, mint a selyemre meg a csipkére, az ékszerre meg a hajdiszre, rá nézve is elhangzik az időben és télben a titokzatos jelszó, és mint a legszebb divathölgy, ő is minden országban és bármely ég alatt, ugyanabban az órában engedelmeske­dik a szent parancsnak ... Csak be kell lépnünk egyikébe az üvegből való múzeumoknak, a­hol siri pompában dísze­leg a novemberi nap gyönge ezüstös fátyola alatt és nyomban föl lehet ismerni ebben a kicsi vi­lágban is a vezéreszmét, a megparancsolt szép­séget, az év váratlan lendületét. És azt kérdjük magunkban, hogy ez az új gondolat, a­mely valóban mély és szükséges, a naptól, a földtől és az élettől, az ősztől vagy az embertől eredt-e? Minden évben megcsodálom a bours-la- Reine üvegházaiban a krizantémum bájos és büszke pompáját. Utolsó szertartása ez a termé­szetnek, mielőtt a december és a január minden életet eltemet az álom és a nyugalom, a feledés Mai számunk 46 oldal

Next