Budapesti Hírlap, 1912. március (32. évfolyam, 52-78. szám)
1912-03-19 / 67. szám
2 '■ ________________~ BUDAPESTI HÍRLAP (67 ez.) 1912. március 19. érdekében, hogy a bécsi katonai körök kegyeit keresve, a kormányzó párttal szemben Bécs érdekében lefelé licitál! Soha nem volt még erre példa a magyar függetlenségi párt történetében s egész újabb alkotmányos életünkben páratlanul áll ez az eset. Hiszen voltak a belügyekben eddig is ellentétek, lesznek ezután is. Ha a legradikálisabb választói reformot fogjuk megcsinálni, a „népparlament 44 klerikális és radikális elemei között még nagyobb ellentétek lesznek. És akkor a Justh-párt valahányszor valamely radikális programja ellenállásba ütközik, az alkotmányos többség ellen mindig a bécsi katonai pártra támaszkodik? Auffenbergek és Konrádok lesznek akkor is, katonai túlkövetelések pedig mindig lesznek. És akkor — a mai recept szerint — a függetlenségi párté lesz ismét a dicső szerep, hogy a nemzet kívánságaival szemben lefelé licitáljon? A bécsi katonai párt meg lehet elégedve. Megtalálta az arkimédesi csavart. Ma a választójog minden Justhóknak, holnap más radikális hóbort. És ha helyes, megengedett politika s nem a nemzet ügyének elárulása az, hogy a választói jog érdekében vállalnak provizóriumot, mellőzik a két éves szolgálati időt s a nemzet újoncmegajánlási jogának biztosításáról lemondanak, akkor jöjjön vissza Konrád vezérkari főnök, mert az ő politikájának a magyar parlamentben már kész pártja van. És erőszakolják — tűzön-vizen erőszakolják — Bécsben a radikális választói jogot, mert az a pánszlávok és dákorománokon kívül még egy magyar pártot is literál a katonai követelések „fokozottabb”4 teljesítésére. A múltban erő volt a nemzet számára a függetlenségi párt. Tagjai idealizmusa Bécs ellen a magyar kormányok szilárd támasztéka volt. Ma a helyzet egészen megváltozott. Szilárdan áll a kormánypárt s a Justh-párt kész mindent föláldozni a hatalomért, és a bécsi katonai körök a nemzet ellen a Justh-párt magatartásából merítenek erőt. Egy szerencsétlen nemzet politikai züllésének szomorú tünetei ezek. A mi nemzedékünk történetének legszégyenteljesebb lapjai. Bizonyságai a politikai vakságnak és törtetésnek, és bizonyságai annak a tespedt közszellemnek, mely idealizmusában megfogyatkozva el tudta tűrni ezt a politikát... kájával azt az egyetlen napot, melyet munkanapból ünneppé kívánt megtenni. A római néplélek színes fantáziájára vall, hogy első pillanatban valamely tripoliszi elesett apjában keresték a merénylőt, nem is álmodván arról, hogy az oly alkotmányosan és jóságosan uralkodó derék fiatal családapát komolyan halálra szánhatnák az anarkisták. Voltak, akik még szenzációsabban képzelték el a dolgot. Nyilván olyan apa elkeseredése szülhette a merényletet, kinek egyik fia már elesett Tripolisznál, s a másikat most viszik. Az ostoba valóság rácáfolt ezekre a megható kombinációkra. Bizony csak egy éretlen suhancról van itt szó, aki azt sem tudta, mit akar tulajdonképpen, mikor téglái és habarcsa mellől gyilkos lesbe állították anarkista velleitásai. Nem mellőzhető jelentős momentuma az emlékezetes napnak az a hír, mely az ősz pápa nagy megdöbbenéséről szól. A szent atya sokáig imádkozott ezután, oly bensőséggel és megindultsággal, melyből talán még béke is születhetnék, ha nem állana mögötte egy engesztelhetetlenül rideg elv embere. Ennek pandanjául a szocialista képviselők is megjelentek az udvarnál, örömüket és szerencsekivágataikat a kamara összeségével együttesen fejezni ki. Mindezeket a részleteket annál teljesebb megelégedéssel fogadta Róma, mennél jobban átgondolta azokat a speciális körülményeket, melyek minden részletében megrendítővé tették volna a csapást, ha António d’Alba terve sikerül. Végre, miután az egész város, jóformán kivétel nélkül (beleértve, sőt kiemelve az idegeneket!), kellőképpen átörvendezte a napot, s a leszálló éjben az utolsó vigfurjánzás is elveszett, — egyedül maradhatott a királyi család. Szívére ölelhette végre kicsinyeit a halál menekültje, és megszoríthatta bátor hitvese kezét, aki a szörnyű pillanatban is királynő tudott maradni. Hogy nyugodt álom jött-e a fáradságos napra, nem mernék állítani. Véres árnyak mögül hogyan ne látszottak volna ki mindazok az őrült fanatikusok, akik az ölés, a rombolás gyönyörűségéért okosság és logika nélkül örökös bizonytalanságban tartják a szegény királyokat. És megfeledkezhettek-e a derék testőrtisztről, aki királyért és hazáért szörnyű lázálomban vergődve, várja a reggelt, mely reménység helyett talán már csak a halált hozza meg neki. Neki, a ki éppen úgy családapa és férj, mint a király, és a kit éppen úgy a kötelesség állított az ő veszedelmes helyére, mint fejedelmét. Az olasz békefeltételek. •— Egy római beszélgetés. — Róma, márc. 16. (Saját levelezőnktől.) Az olasz hivatalos világ intencióira vet világot az a beszélgetés, melyet olyan olasz politikussal folytattam, aki mélyen belelát a dolgokba. — A béke megcsorbíthatatlan alapfeltétele, — mondotta az olasz politikus — csakis az 1911. november 5-ki királyi dekrétum lehet, mely törvénybe iktathatván, többé semmiféle címen meg nem változtatható. Vagy ettől a bázistól indul ki a békekísérlet, vagy egyáltalán nem lehet szó béketárgyalásokról. Hogy azonban a kissé kegyetlen annekszió szó helyett nem kerül-e majd a jóval szemérmesebb elhatározás szó jegyzőkönyvbe Olaszország szuverén jogainak dokumentálására, arról e percben még nem mondhatni biztosat. Annyi bizonyos, hogy az olasz kormány e kérdésben nem a szavakra, hanem egyes-egyedül a lényegre vet súlyt. Békeföltételeink második pontja az ollómén csapatok visszavonása az annektált tartományok területéről. Ez a békekérdés egyik legfogasabb pontja, mert hiszen velejárna a török kikötők teljes békéje és minden tengeri akciónk megszüntetése úgy a Vörös-tengerem mint az európai vizeken. Északafrika viszonyai és terepe azonban annyira különlegesek, hogy egy igen visszavonási művelet nem ellenőrizhető oly módon, mint valamely európai terep rendes hadseregével. Líbia belseje, — különösen amíg a benszülöttek ellentállása el nem pihen, — alig közelíthető meg. És így könnyen következhetnék el az az anomália, hogy Törökország, egy látszólagos visszavonulás örve alatt kivonná ugyan az új olasz tartományból a betegeit, sebesültjeit, katonái gyöngébb részét, ellenben beékelten arab bandái közé, visszahagyhatná tisztjei és emberei javát. Ily módon azután, mialatt kikötőiben teljes biztossághoz jutott, ismeretes rablóbanda rendszerével folytonosan ébrentarthatná az örökös fölkelésekből táplálkozó ellenségeskedést. Ezen a ponton tehát az olasz kormány nem lehet eléggé komoly és körültekintő és az ottomán csapatok visszavonásával egyidejűleg okveletenül követelnie kell mindenrendű ellenségeskedés végleges megszüntetését. Tripoliszban, Kiremaikában és a csatolt részekben. Kemény dió még a vallási kérdések megoldása. Ehhez azonban, némely részletében világos példákat nyújt Ausztria és Magyarország Bosznia-Hercegovinát illető megegyezése Törökországgal. Az olasz szuverenitás teljes és korlátlan elismerése, terészetesen elengedhetetlen. Szabad államhoz méltóan azonban minden méltányosságra és a legmesszebb menő toleranciára számíthat a muzulmán polgárok vallási meggyőződése.. De az olasz kormány semmiesetre sem hajlandó erre vonatkozólag formális kötelezettségeket vállalni. Az olasz kormány, amenynyiben az az új afrikai tartományra alkalmazható, hajlandó lenne a már említett boszniai egyezmény diszpozícióit részben elfogadni.A vallás szabad gyakorlása, ugyanazon politikai jogok a muzulmánoknak is, mint bármely más polgároknak. A szultán nevét mint kalifáét, folytatólagosan is hangoztathatják imádságaikban. Respektálandók a kegyes alapítványok jogai, s a muzulmánok továbbra is zavartalanul föntarthatják főpapjaik megerősítőjével, lelki fejükkel, a konstantinápolyi sejk-al-izlammal Inteeli összeköttetésüket. Az olasz kormány ezeket a pontokat azonban csakis az alábbi módosításokkal fogadhatná el: 1. A konstantinápolyi kalifátust nem hajlandó elismerni, 2. tanulmányozás tárgyává fogja tenni a vakus jogok tiszteletben tartásának kérdését, hogy respektálásuk nem vonná-e maga után a kolónia közgazdasági értékesítésének megbénítását? Ezt a védekezésnek látszó tanulmányozást az teszi szükségessé, hogy meg kell akadályozni minden módot, ami a kalifátustól függő muzumán klérust politikai célok eszközévé tehetné. Minden más erre vonatkozó kérdésben, Görög tavasz. írta Dobay István. Egy ismeretlen vendég jelent meg a Hotel d’ Angleterre tabló d’ balhéjánál. Korfuban egyetlen európai hely a d’ Angleterre, melynek lakói többnyire ismerik egymást s a nem nagy szállóban ennélfogva meglehetősen családias hang honol. Az üli ruhában, fátyolos kalappal megjelenő rendkívül elegáns hölgyet nem ismerte senki. Elkésve érkezett a reggelihez s megjelenése érthető feltűnést keltett. A vörös angol mellett fecsegő görög leány izgaloltaukánkodta fürtös fejecskéjét s kíváncsian kérdezősködött szomszédaitól az ismeretlen kilétéről. A hölgy pedig észre sem vette az akaratán kívül okozott feltűnést s az ételsor felszolgálása közben nyugodtan tanulmányozta a Baedeckert. A nyitott ablakon beszökkent meleg, tavaszi napsugár az útikönyv piros táblájáról eltáncolva, különös fényű glóriával vonta be az idegen érdekes, szőke fejét. Finom, hosszúkás arcán végtelen báj s valami rejtett szomorúság reszketett. Egy Gainsbornck kép szállhatott ki patinás rámájából, hogy végigjárja a földtekét s elevenen hirdesse az angol képzőművészet tökéletessé vált finomságát. — Nem lehet más, mint angol ■*— volt az általános vélemény s csupán a szapora szavú görög lány tartotta teljesen megokolatlanul franciának. Reggeli után az irodába síeltünk, hogy megtudjuk az idegen kilétét. A bejelentőlapra csupán ennyit jegyzett fel: Miss Clara Garry, Kolless. — Tehát csakugyan angol. — jelentettük ki örömmel, s érdeklődéssel lestük ezentúl az alkalmat, hogy megismerkedjünk a bájos angol misszel. A tarka nemzetközi társaságból, modor, viselkedés tekintetében kimagasló angol leány azonban, öntudatos büszkeséggel tartott magától távol minden alkalmat, hogy bárkivel is megismerkedjék, s ezentúl napközben soha, csak a nyolc órai diner mellett láthattuk rendkívüli jó szabású, párisi szabót sejtető estei öltözékeiben. Meztelen nyakának szabályos ívét, értékes gyöngysor fogta körül, melyen kívül sem rózsásan átlátszó keskeny finom ujjain, sem pedig öltözékén egyetlen más ékszert sem fedez-