Budapesti Hírlap, 1912. március (32. évfolyam, 52-78. szám)

1912-03-19 / 67. szám

2 '■ ________________~ BUDAPESTI HÍRLAP (67 ez.) 1912. március 19. érdekében, h­ogy a bécsi katonai körök kegyeit keresve, a kormányzó párttal szemben Bécs érdekében lefelé licitál! Soha nem volt még erre példa a magyar függetlenségi párt történetében s egész újabb alkotmányos életünkben páratla­nul áll ez az eset. Hiszen voltak a bel­ügyekben eddig is ellentétek, lesznek ezután is. Ha a leg­radikálisabb választói reformot fogjuk megcsinálni, a „népparlament 44 klerikális és radikális elemei között még nagyobb ellentétek lesznek. És akkor a Justh-párt valahányszor valamely radikális pro­gramja ellenállásba ütközik, az alkotmá­nyos többség ellen mindig a bécsi kato­nai pártra támaszkodik? Auff­enbergek és Konrádok lesznek akkor is, katonai túl­­követelések pedig m­indig lesznek. És ak­kor — a­ mai recept szerint — a függet­lenségi p­árté lesz ismét a dicső szerep, hogy a nemzet kívánságaival szemben le­felé licitáljon? A bécsi katonai párt meg lehet elé­gedve. Megtalálta az arkimédesi csavart. Ma a választójog minden Justhóknak, holnap más radikális hóbort. És ha he­lyes, megengedett politika s nem a nem­zet ügyének elárulása az, hogy a válasz­tói jog érdekében vállalnak provizóriu­mot, mellőzik a két éves szolgálati időt s a nemzet újoncmegajánlási jogának biz­tosításáról lemondanak, akkor jöjjön vissza Konrád vezérkari főnök, mert az ő politikájának a magyar parlamentben már kész pártja van. És erőszakolják — tűzön-vizen erőszakolják — Bécsben a radikális választói jogot, mert az a pán­­szlávok és dákorománokon kívül még egy magyar pártot is literál a katonai köve­telések „fokozottabb”4 teljesítésére. A múltban erő volt a nemzet szá­mára a függetlenségi párt. Tagjai idealiz­musa Bécs ellen a magyar kormányok szilárd támasztéka volt. Ma a helyzet egé­szen megváltozott­. Szilárdan áll a kor­mánypárt s a Justh-párt kész mindent föláldozni a hatalomért, és a bécsi kato­nai körök a nemzet ellen a Justh-párt magatartásából merítenek erőt. Egy szerencsétlen nemzet politikai züllésének szomorú tünetei ezek. A mi nemzedékünk történetének legszégyen­­teljesebb lapjai. Bizonyságai a politikai vakságnak és törtetésnek, és bizonyságai annak a tespedt közszellemnek, mely idealizmusában megfogyatkozva el tudta tűrni ezt a politikát... kájával azt az egyetlen napot, melyet munka­napból ünneppé kívánt megtenni. A római néplélek színes fantáziájára vall, h­ogy első pillanatban valamely tripoliszi elesett apjában keresték a merénylőt, nem is álmod­ván arról, hogy az oly alkotmányosan és jósá­gosan uralkodó derék fiatal családapát komo­lyan halálra szánhatnák az anarkisták. Voltak, a­kik még szenzációsabban képzelték el a dol­got. Nyilván olyan apa elkeseredése szülhette a merényletet, kinek egyik fia már elesett Tri­­polisznál, s a másikat most viszik. Az ostoba valóság rácáfolt ezekre a megható kombiná­ciókra. Bizony csak egy éretlen suhancról van itt szó, a­ki azt sem tudta, mit akar tulajdon­képpen, mikor téglái és habarcsa mellől gyil­kos lesbe állították anarkista velleitásai. Nem mellőzhető jelentős momentuma az emlékezetes napnak az a hír, mely az ősz pápa nagy megdöbbenéséről szól. A szent atya sokáig imádkozott ezután, oly bensőséggel és m­egin­­dultsággal, melyből talán még béke is szület­hetnék, ha nem állana mögötte egy engesztel­hetetlenül rideg elv embere. Ennek pandanjául a szocialista képvise­lők is megjelentek az udvarnál, örömüket és szerencseki­vágataikat a kamara összeségével együttesen fejezni ki. Mindezeket a részleteket annál teljesebb megelégedéssel fogadta Róma, mennél jobban átgondolta azokat a speciális körülményeket, melyek minden részletében meg­­rendítővé tették volna a csapást, ha António d’Alba terve sikerül. Végre, miután az egész város, jóformán kivétel nélkül (beleértve, sőt kiemelve­ az idege­neket!), kellőképpen átörvendezte a napot, s a leszálló éjben az utolsó vig­­furjánzás is elve­szett, — egyedül maradhatott a királyi család. Szívére ölelhette végre kicsinyeit a halál me­nekül­tje, és megszoríthatta bátor hitvese kezét, a­ki a szörnyű pillanatban is királynő tudott maradni. Hogy nyugodt álom jött-e a fáradsá­gos napra, nem mernék állítani. Véres árnyak mögül hogyan ne látszottak volna ki mindazok az őrült fanatikusok, a­kik az ölés, a rombo­lás gyönyörűségéért okosság és logika nélkül örökös bizonytalanságban tartják a szegény ki­rályokat. És megfeledkezhettek-e a derék testőr­tisztről, a­ki királyért és hazáért szörnyű láz­­álomban vergődve, várja a reggelt, mely re­ménység helyett talán már csak a halált hozza meg neki. Neki, a ki éppen úgy családapa és férj, mint a király, és a kit éppen úgy a köteles­ség állított az ő veszedelmes helyére, mint feje­delmét. Az olasz békefeltételek. •— Egy római beszélgetés. — Róma, márc. 16. (Saját levelezőnktől.) Az olasz hivatalos világ intencióira vet világot az a beszélgetés, me­lyet olyan olasz politikussal folytattam, a­ki mélyen belelát a dolgokba. — A béke megcsorbíthatatlan alapfelté­tele, — mondotta az olasz politikus — csakis az 1911. november 5-ki királyi dekrétum lehet, mely törvénybe iktathatván, többé semmiféle címen meg nem változtatható. Vagy ettől a bá­zistól indul ki a békekísérlet, vagy egyáltal­án nem lehet szó béketárgyalásokról. Hogy azon­ban a kissé kegyetlen annekszió szó helyett nem kerül-e majd a jóval szemérmesebb elhatározás szó jegyzőkönyvbe Olaszország szuverén jogai­nak dokumentálására, arról e percben még nem mondhatni biztosat. Annyi bizonyos, hogy az olasz kormány e kérdésben nem a szavakra, hanem egyes-egyedül a lényegre vet súlyt. Békeföltételeink második pontja az olló­mén csapatok visszavonása az annektált tarto­mányok területéről. Ez a békekérdés egyik leg­fogasabb pontja, mert hiszen velejárna a török kikötők teljes békéje és minden tengeri akciónk megszüntetése úgy a Vörös-tengerem mint az európai vizeken. Északafrika viszonyai és terepe azonban annyira különlegesek, hogy egy igen visszavonási művelet nem ellenőrizhető oly mó­don, mint valamely európai terep rendes hadse­regével. Líbia belseje, — különösen a­míg a ben­­szülöttek ellentállása el nem pihen, — alig kö­zelíthető meg. És így könnyen következhetnék el az az anomália, hogy Törökország, egy lát­szólagos visszavonulás örve alatt kivonná ugyan az új olasz tartományból a betegeit, sebesült­jeit, katonái gyöngébb részét, ellenben beékel­­ten arab bandái közé, visszahagyhatná tisztjei és emberei javát. Ily módon azután, mialatt ki­kötőiben teljes biztossághoz jutott, ismeretes rablóbanda rendszerével folytonosan ébren­­tart­hatná az örökös fölkelésekből táplálkozó ellen­ségeskedést. Ezen a ponton tehát az olasz kor­mány nem lehet eléggé komoly és körültekintő és az ottomán csapatok visszavonásával egyide­jűleg okveletenül követelnie kell mindenrendű ellenségeskedés végleges megszüntetését. Tripo­­liszban, Kirem­aikában és a csatolt részekben. Kemény dió még a vallási kérdések meg­oldása. Ehhez azonban, némely részletében vi­lágos példákat nyújt Ausztria és Magyarország Bosznia-Hercegovinát illető megegyezése Török­országgal. Az olasz szuverenitás teljes és korlát­lan elismerése, ter­­észetesen elengedhetetlen. Szabad államhoz méltóan azonban minden mél­tányosságra és a legmesszebb menő toleranciára számíthat a muzulmán polgárok vallási meg­győződése.. De az olasz kormány semmiesetre sem hajlandó erre vonatkozólag formális köte­lezettségeket vállalni. Az olasz kormány, a­meny­nyiben az az új afrikai tartományra alkalmaz­ható, hajlandó lenne a már említett boszniai egyezmény diszpozícióit részben elfogadni.­­A vallás szabad gyakorlása, ugyanazon politikai jogok a muzulmánoknak is, mint bármely más polgároknak. A szultán nevét mint kalifáét, folytatólagosan is hangoztathatják imádsá­gaikban. Respektálandók a kegyes alapítványok jogai, s a muzulmánok továbbra is zavartalanul föntarthatják főpapjaik megerősítőjével, lelki fejükkel, a konstantinápolyi sejk-al-izlammal In­te­eli összeköttetésüket­. Az olasz kormány ezeket a pontokat azonban csakis az alábbi mó­dosításokkal fogadhatná el: 1. A konstantinápolyi kalifátust nem haj­landó elismerni, 2. tanulmányozás tárgyává fogja tenni a vakus­ jogok tiszteletben tartásának kérdését, hogy respektálásuk nem vonná-e maga után a kolónia közgazdasági értékesítésének megbéní­tását? Ezt a védekezésnek látszó tanulmányo­zást az teszi szükségessé, hogy meg kell akadá­lyozni minden módot, a­mi a kalifátustól függő muzumán klérust politikai célok eszközévé te­hetné. Minden más erre vonatkozó kérdésben, Görög tavasz. írta Dobay István. Egy ismeretlen vendég jelent meg a Ho­tel d’ Angleterre tabló d’ balhéjánál. Korfuban egyetlen európai hely a d’ An­gleterre, melynek lakói többnyire ismerik egymást s a nem nagy szállóban ennélfogva meglehetősen családias hang honol. Az üli ruhában, fátyolos kalappal megje­lenő rendkívül elegáns hölgyet nem ismerte senki. Elkésve érkezett a reggelihez s megjele­nése érthető feltűnést keltett. A vörös angol mel­lett fecsegő görög leány izgaloltau­kánkod­ta fürtös fejecskéjét s kíváncsian kérdezősködött szomszédaitól az ismeretlen kilétéről. A­ hölgy pedig észre sem vette az akaratán kívül okozott feltűnést s az ételsor felszolgálása közben nyu­godtan tanulmányozta a Baedeckert. A nyitott ablakon beszökkent meleg, tavaszi napsugár az úti­könyv piros táblájáról eltáncolva, különös fényű glóriával vonta be az idegen érdekes, szőke fejét. Finom, hosszúkás arcán végtelen báj s valami rejtett szomorúság reszketett. Egy Gainsbornck kép szállhatott ki pati­nás rámájából, hogy végigjárja a földtekét s ele­venen hirdesse az angol képzőművészet tökéle­tessé vált finomságát. — Nem lehet más, mint angol ■*— volt az általános vélemény s csupán a szapora szavú görög lány tartotta teljesen megokolatlanul fran­ciának. Reggeli után az irodába síeltünk, hogy megtudjuk az idegen kilétét. A bejelentőlapra csupán ennyit jegyzett fel: Miss Clara Garry, Kolless. — Tehát csakugyan angol. — jelentettük ki örömmel, s érdeklődéssel lestük ezentúl az al­kalmat, hogy megismerkedjünk a bájos angol misszel. A tarka nemzetközi társaságból, mo­dor, viselkedés tekintetében kimagasló angol leány azonban, öntudatos büszkeséggel tartott magától távol minden alkalmat, hogy bárkivel is megismerkedjék, s ezentúl napközben soha, csak a nyolc órai diner mellett láthattuk rend­kívüli jó szabású, párisi szabót sejtető estei öltö­zékeiben. Meztelen nyakának szabályos ívét, ér­tékes gyöngysor fogta körül, melyen kívül sem rózsásan átlátszó keskeny finom­ ujjain, sem pe­dig öltözékén egyetlen más ékszert sem fedez-

Next