Budapesti Hírlap, 1912. május (32. évfolyam, 104-128. szám)
1912-05-11 / 112. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP (112. n.) 1912. május 1. az. ellenb'f.fs nomzd.iságiérdekek összeütköznek, a szocáldebiokrácia együttes harca a meghiusult. Még fokozottabb azonban az osztályharc a többi politikai párttal szentben, úgy, hogy ma nincs az az osztrák kormány, amely csak megközelítőleg is tömör többségre, vagy koalícióra tudna támaszkodni, mert az osztrák politikai parlamentnek közel negyven frakciója van, megannyi különböző programmal.. Teljes lehetetlenség tehát az, hogy belőlük egységes pártot alakítsanak. Minden javaslatnál, minden indítványnál csak ad hoc többséget lehet szervezni, ha ugyan lehet. Ez aztán az állam hajóját bizonytalan vizekre viszi, ahol minden pillanatban egy-egy zátony fenyeget. Csak egy ponton egységesek az osztrákok, ott, ahol a magyaron kell egyet ütni. Hozzájárul ehhez, hogy ez a hihetetlen széttagolódás átragadt már a városokra és községekre is, hogy ne is szóljunk a tartománygyűlésekről, amelyek közül a csehországi, a tiroli, a felsőausztriai, a morvaországi, a galíciai, a bukovinai, a görzi és a trieszti már huzamosabb idő óta munkaképtelen a nemzetiségi és szociális villongások miatt. Annyi kis párt áll ott egymással szentben, hogy a legcsekélyebb ok is fölborítja a békét s a végnélküli obstrukciók lehetetlenné tesznek minden parlamenti tárgyalást. De ugyanez a betegség, sőt már majdnem járvány kezd dúlni a nagyobb osztrák városok képviselőtestületeiben is, mint például Grácban, ahol a szociáldemokrata kisebbség a német nemzeti többséget nem engedi érvényesülni. Ez oly jelettség,amely komolyan gondolkodóba ejt, azert hisz ha egyetlen egy területen spin, képes,már a nép által, választottak-., nak az "akaratuk megvalósulni, ha sem a parlamentben, sem a tartománygyűléseken, sem a városi képviselőtestületekben nemlehet érdembeli munkát végezni, akkor önként tolakodik az előtérbe az a kérdés, aiogy egyáltalában nem retténc-e más.. Triódon gondoskodni az állam akadályta-lan kormányzatáról. Ez a kérdés Ausztriában, ahol az alkotmányosság még félszázéves sincs, nem oly lehetetlen, mint az évezredes alkotmánnyal bíró államokban s egyáltalában nincs kizárva az, hogy nemcsak a hatalom közvetetlen birtokosai, hanem a társadalom szellemi vezérei is erre a meggyőződésre juthatnak, ha az, állam akadálytalan fejlődése a céljuk. A történelem nem egy példát adott már arra, hogy nagyon is széttagolt társadalmakat és nemzeteket az autokrata kéz egyesített, a maga akaratának vetve alá mindenkit, sőt ezért még hálával dicsőítették is. ,* }, i Ez a szomorú perspektíva pedig, — amelyet nem mi, hanem egy külföldit minden valószínűség szerint osztrák pub licista rajzolt meg a Vossische Zeitung hasábjain — nem lehet közömbös ránk sem. A világért sem akarok jóslásokba bocsátkozni, de igen sok oly mozzanatot láthatunk, amelyek a mi jövőnket sem festik túlságosan rózsásnak. Ily kilátások ellenében csak két dolog segíthet; az egyik, hogy évezredes fejlődésünk pilléreit erőszakosan megingatni ne engedjük. A demokratikus haladás követelményei elvitazhatatlanok, azokat senki, aki magyar hazája sorsát a szívén viseli, tagadásba nem veszi. De ne legyünk a jelszavak áldozatai s gondoljuk meg, hogy az osztrák föloszlási folyamattal szemben — mert hisz a vázolt helyzetet alig lehetne egyébnek nevezni — csak egy imponálóan erős és egységes magyarság tud még érvényesünk Politikai fölfogásunkat illetőleg lehetünk egymástól eltérőek, de egy vezéreszménknek kell lenni: a magyar parlamentarizmus megmentése, an- nak az igazolása, hogy nálunk a parlament tényleg erő és hatalom, nem pedig áldatlan s eredménytelen küzködések színhelye. A másik követelmény, amely semmi idő útjainkon elengedhetetlen, kísérőnk legyen: az önérzet. Nem az elbizakodást, nem a magunk erejének a túlbecsülését véljük mi erőnek, hanem a hazája sorsát szívén viselő polgár nyugodt öntudatát, amely energiával kezeli a hatalmat lefelé, de tud acélos lenni fölfelé is. Nincs a világnak az a hatalmassága, amely idővel meg ne hódolna a méltósággal teljes, jogaira támaszkodó polgári önérzetnek. Amíg azonban azt látják, hogy a magasan, sokszor szinte szédítő magasságban élőknek egy, a nem tetszést kifejező mosolya, egy kelletlen mozdulata is alkalmas arra, hogy jogos aspirációinkat, törvényes jussunkat meghiúsítsa, mert hisz ezek valóra váltásához egyenes, meg nem hajló, gerinc kell, addig ne csodálkozzunk azon, hogy nemzetünk pozíciója nem tud olyan lenni, amilyennek szeretnék s amilyent — egy ezredév szívós küzdelmei után—, meg is érdemel a nemzet igazgatása alatt a Nők az alkotmányban bemutatóra került. Nincs többé Paulai, a másik Ede, akkor főrendező, aki beállította és rendezte a darabot. Csak egy Ede él még az elesett gárdából, aki ma is fiatal, de akkor még fiatalabb volt, annyira fiatal, hogy két évvel Szerdahelyi halála után Halmi Ferenccel fölváltva ő játszotta Szlankaményi bárót, a mi kitűnő Újházi Edénk, akit az Isten még sokáig tartson meg mostani virágzó ifjúságában. Emlékeimet revideálva, hadd jegyezzek ide még egy érdekes adatot: 1872-ben, egy évvel a printér után, Bánfalvi mama kedves, naiv kisasszonylányát egy nagyreményű fiatal kezdő játszotta, aki csak az imént végezte a szülész-konzervatóriumot s akinek az üdeségébe, dallamos dikciójába (Aesopus Evótájában) egy kissé mindnyájan szerelmesek voltünk, rajongó süldői a hetvenes évek irodalmának. Önök tanúim lesznek ma este, hogy ez a fiatal kezdő, diadalmas fokozatokon mind följebb hágva, belenőtt a Nemzeti Színház büszkeségei közé. Tanúim lesznek, hogy ettől a nagyreményű fiatal kezdőtől nem lehetett annyit remélni, mint amennyit tényleg beváltott a maga fölényes becsvágyával és istenáldotta tehetségével. Mert ez a fiatal kezdő ma Bánfalvi mama szerepében lép önök elé, — és ezt a fiatal kezdőt Rákosi Szidinek hívják. Tóth Kálmán hites és népszerű, Szigligetivel, Jókaival, Dobsával babérokat versengve arató drámaíró volt már régesrégen a ma fölújított vígjáték bemutatója előtt. Történeti drámát és történeti vígjátékot irt, de csak magyar tárgyakat dolgozott föl. A világtörténet dúsabb anyagához sohasem nyúlt. Talán azért, mert ha volt is drámai vénája, volt darabszerkesztő ügyessége,hogy érzéke a technikai hatások iránt, amiről több darabja tanúskodik, mindenek fölött mégis fajszeretete, magyar érzése tette drámámévá. Magyar érzése volt színműírói működésének a forrása és ez a forrás a hatvanas években, a Bach-korszak bukása után, az alkotmányosság első pirkadásakor, szökött föl leggazdagabban, a lelkes remények és a teljes föltámadáshoz vezető tusák küszöbén. A hatvanas évek első felében gyors tempóban, szinte egymásután, négy darabját adja elő a Nemzeti Színház. Kettő ezek közül öt fölvonásos szomorú játék: A harmadik magyar király (Aba Sámuel) és az Egy királyné (Második István hitvese). Az öt fölvonásos tragédiáknak itt búcsút mond és a vígjáték halasabb területére megy át. 1861-ben zajos hatással — amint ma mondanák — szenzációs sikerrel kerül színre a Dobó Katica, népies történeti vígjáték három fölvonásban. Hogy milyen szenzációs volt ez a siker, kézzelfoghatóan illusztrálja egy prózai, de nagyon jellemző adat: Szerdahelyi Kálmán, aki a lantos Balassa Bálint szerepét játszotta tündöklő gráciájával, ezer forinton vette meg a három első előadás írói tiszteletdíját Tóth Kálmántól. A pénz akkori értékét és a Nemzeti Színház akkori helyárait nézve, tetemes summa, mindamellett Szerdahelyi jó üzletet csinált, mert a három első előadás jövedelme sokkal többre rugott ezer forintnál. Mint apró diák, a ki megtakarított zsebpénzemen a Nemzeti Színház karzatára lárogattam és éveken át üdvösséges könnyhullatások közt néztem a titánok nemzedékéből Egressy Gábort, Tóth Józsefet, Jókainé Laborfalvi Rózát, magam is láttam még Dobó Katicát az első, nagy szereposztásban, és együtt éljeneztem, ujjongtam a zsúfolt házzal, amikor hős Dobó István visszautasító, büszke választ adott az egri vár föladását követelő ágának, mintha egyenesen Schmerling és a Reichsrath képébe vágott volna ezzel a mázsás felelettel. Hasonló sikerrel, pazar pompával került színre 1863-ban A király házasodik, akkor a legfényesebb, legmulatságosabb magyar történeti vígjáték, olyan személyekkel, mint Lajos király, a mi nagy Anjounk és Kont Miklós, a fővezér, akik heves dobogásba hozták a szíveket, és olyan udvari intrikusokkal, mint magnifikus Balbó és doktissimus Guidó, akiknek a fölsülésében a magyarellenes bécsi cselszövések kudarcát tapsolták és nevették. A leghálásabb szerepet itt is Szerdahelyinek, kedves színészének és barátjának a testére szabta Tóth Kálmán, kiskopjai és nagykopjai Kopjay Imrét, ezt a naiv, tiszta lelkű, lojális, lovagias magyar fiút, aki természetes ösztönével csúffá teszi a hivatásos diplomácia kitanult és gonoszságon köszörült ravaszságát, megmenti imádott fejedelmét egy érdekházasság nyűgétől és ezzel lehetővé teszi, hogy a lángeszű magyar király szive választottját, a bosnyák bán leányát vegye feleségül. Ugyanezt a kedves, naiv, talpig becsületes és lovagias alakot hozza elénk nyolc évvel később A nők az alkotmányban, Tóth Kálmán első modern, társadalmi vígjátéka. Most Bercsey Vilmos a neve és közbelépésével Bánfalvit menti ki egy elegáns szédelgő ragadozó karmaiból. Ebben a Bercseyben, a kisiheder-korában beállott honvédnek, még világosabban fölismerjük Tóth Kálmánt, aki szintén az iskolából szaladt a csatatérre. Ebben a naiv, becsületes, végtelenül lovagias magyar típusban maga Tóth Kálmán lappang, aki negyven éves korában is úgy nézett a világba, ábrándosan szelíd, jóságosan mosolygó szemével, mint egy nagy, tapasztalatlan gyermek. I.___A honvédelmi miniszter Bécsben, Hazai Samu honvédelmi miniszter ma délután Bécsbe utazott. A miniszter bécsi tartózkodása alatt az altiszti kérdésben fog tárgyalni az illetékes tényezőkkel. A zentai mandátum. Zentárai jelentik a: zentai nemzeti munkapárt ma 1s jelöltei hivatalosan Teleszka János pénzügyminisztert a kerület képviselőjévé. A párt húsz tagja holnap küldöttségileg keresi föl a pénzügyminisztert és fölkéri a jelöltség elfogadására. A párt a jelölés alkalmából távirati úton üdvözölte Lukács László miniszterelnököt és Tö Ieszku János pénzügyminisztert, aki a jövő hét csütörtökön Zentára jön programbeszédének elmondására. Serényi Béla gróf és Ottlik Iván álamtitkár. Egy délutáni lap azt írta ma, hogy differenciák merültek föl Serényi Béla gróf földművelésügyi miniszter és a minisztérium adminisztratív államtitkára, Ottlik Iván között. Ezzel a közléssel szemben a félhivatalos Bud. Tud. a legilletékesebb helyről kapott információ alapján közli, hogy az egész hírből csak annyi igaz, hogy az adminisztratív államtitkár múlt évi december hónapban valóban megbetegedett és éppen minisztere volt az, aki súlyt vetvén arra, hogy e munkatársának egészsége és munkaképessége teljesen helyreállíttassék, neki e célból