Budapesti Hírlap, 1912. május (32. évfolyam, 104-128. szám)

1912-05-08 / 109. szám

6 Hősként viselték magukat a tisztek is. A­mit bátorságban, önfeláldozásban, lélekjelenlétben embe­rektől csak várhatni lehet, mindazt megcselekedték. Véres marakodás, minden mentést lehetetlenné tevő pánik tört volna ki­­a hajón, ha a tisztek, a­kiknek bátorsága és lélekjelenléte a matrózokra­­ átragadt, energiájukkal meg nem fegyelmezik a halálra rémült tömeget. Nekik lehet köszönni, hogy legalább 700 ember is megmenekült. Hallom, sokan furcsának ta­lálják, hogy a Titanicnak négy tisztje maradt élet­ben! Nos, hát három közülök csak az utolsó mentő­­csónakokkal távozott s ez egyenesen a kötelességük volt, mert a mentés munkáját aképp kellett elősegi­­teniök, hogy a csónakba ugranak maguk is s azután a­ nyílt tengeren maradt többi csónakokat maguk után dirigálják. Az­ utas,­ vagy akár a matróz is, nem tud a nyílt vizen tájékozódni. Ha maguk is kényte­lenek volnának a tengeren maradni, ugyan mit csi­nálnának akkor?­ Irányítás nélkül, cél nélkül, lélek­­vesztetten, kétségbeesve hányódnának­­a­ tenger szí­nén. A tisztek azonban tudják,­­merre van a száraz­föld. Ismerik a hajójáratok útját h­ogy­ tudják diri­gálni a csónakokat, hogy a legnagyobb valószínűség­­gel mégis, csak megtalálják a módját a szárazföldre jutásnak vagy a más hajókkal való találkozásnak. Azok az utasok, a­kiket tisztek­-irányította mentő­­csónakokról szedtünk föl, sokkal jobb kondícióban voltak, mint a többi csónap népe.- A­ megmenekült tisztekről személy szerint is tudom, hogy a­ legna­gyobb heroizmust tanúsították. A megmenekült má­sodik­­tiszt az utolsó pillanatban is­ a sülyedő hajón volt. Egy hullám sodorta le, azután­ egy fölborult mentőcsónak tetejére jutott, majd a­­Titanic leszakadt kéményére mászott föl s csuron-vizen onnan húzták föl a Kárpátia fedélzetére. Ilyen embereket tenge­­rész ugyan hogy is ítélhetne el? Pitman és Moody, a harmadik és hatodik tiszt egymást tuszkolták az utolsó mentőcsónakok vezetésére. Minde a kettő a ha­jón akart maradni. Végre is Pitman ment el,­Moody pedig a hajóval veszett. Ha előre való gondosságban volt is talán hiány a veszedelem pillanatában, a tisz­­­tek a legnagyobbszerű kötelességtudással és mind­­­dez­t föláldozó hősiességgel mentettek minden ment­hetőt- Az egész világ tengerészei bámuló elismeréssel adják meg nekik az igazságot, hogy egész ember volt a helyén valamennyi. ______ — Szó esett ar­ról, hogy mi­ történt volna, ha a Kárpátia szerencsés­ véletlenségből nincs a közel­ben. Ha a tenger nem túlságosan viharos, akkor a­ mentőcsónakok napokig a vizen maradhatnak, és­ miután vitorlájuk is vall, kedvező széllel száraz­földet is érhetnek.. A mellett mindig megvan a le­hetősége, hogy ebbéli a sűrű hajójárata zónában, hajókkal találkoznak. A mentőcsónakok úgy­ van­nak megszerkesztve, hogy­­ nem sülyedhetnek el, , tehát csak akkor történhetik baj, ha a hullám föl­borítja őket. A csónaknak mind a két oldalon le­vegővel telt rekeszek­ vannak, még pledig olyan ki­terjedésben, hogy a csónak akkor is a víz felszínén marad, ha egészen vízzel lelnek is meg. Azonkívül minden csónakban szabály szerint bizonyos meny­­nyiségű kétszersültnek és víznek­ kell lenni, a­mely­ből napokig el tudnak élni az utasok. A m­entő­­csónaikokhoz pincérek is tartoznak, a­kik kötelesek a beosztott mentőcsónakokra menni. A Titanic csó­nakjain azért neill Volt élelem és víz, mert haza,em­berek annyira nem ''hittük még a mentőcsónakokba szállás pillanatában sem abban, hogy a hajó el fog sülyednii. Maguk ,a csónakokra került lisztek is azt hitték, hogy‘visszatérhetnek. Lehetetlen volt a ve­szedelem nagyságát mindjárt fölismerni, s­­csak a tájkor már a gépházat kezdte elönteni a víz, akkor tudták meg a hajó vezetői,­hogy a Titanic menthe­tetlen. Látnivaló, hogy mennyire végzetszerű­ volt ez a katasztófa minden részletében. I ha a Titanic az­­orrával megy neki a jéghegynek, akkor az eleje­­összezúzódik s valószinüen nem következik be az­­elsülyedés. A hajó azonban az,, oldalával , ment neki, a mely hosszában ,végighaladt. A viz iszonyú erővel zuhogott be a­ szakadékon s a különben víz­hatatlan falakat a rettenetes erejű vízesés valósággal bezúzta. Csodálatos, hogy a vízbe­ esettek közül a mentő­­sövek ellenére senkit sem sikerült megmenteni. S még csak a víz színén úszkáló halottat sem láttunk­­!Az angol mentőövek úgy vannak szerkesztve, hogy huszonnégy óráig tizenhat font súlyt (ennyi rendes ,-körülmények között az egy ember által kiszorított ,víz,súlya) a víz színén eltartanak. Hogy az emberek mégis elmerültek, annak valószínű oka az, hogy a legtöbben téliesen öltözködve, vastag bundában, ka­bátban kerültek a vízbe s átitatott ruhájuk súlya húzta le őket a vízbe.­ Ennyit mondtak a Kárpátia magyar lisztjei, a­kik szerényen hallgattak arról, hogy a mentésben mekkora részük volt. Risicato olasz orvos, a­ki egyúttal olasz kivándorlási biztos is a hajón, mondotta, hogy Lengyel dr. is, Rácz Gusztáv is teljesen kimerülve érkeztek meg Newyork­ba a mentőmunka után. Fülké­jüket mind a ketten a menekülteknek adták át s a mentés után majdnem kétszer huszon­négy óráig alig volt nyugtuk s csak akkor ju­tottak Valamennyire lélekzélhez, a mikor a ki­mentetteket Newyorkbart partra téve, hazain­dultak. Még ma is elfogódottan beszélnek él­ményeikről, a legborzasztóbbról — mondják !­ a melyben részük volt s talán valaha is ré­szük lehet. " A Triesztbe érkezett Kárpátia tisztjeit az itteni.""Angol Tengerész - Otthon látta vendégül, s meleg barátsággal üdvözölte őket. A hajó, a melynek mintegy kétszáz vagyon amerikai árut kelt­.. Triesztben, kiraknia, két napig isiarad az itteni kikötőben s valószínűen csak szerdán este vagy csütörtökön hajnalban indul el Fiuméba, a­hol a kormányzóság, a város és a polgárság készül ünnepi fogadására. BUDAPESTI HÍRLAP (109. sz.) 1912. május 8. , Egy menekült elbeszélése. Paris, máj. 5. A minap érkezett meg .Parisba Pierre Maré­chal, Maréchal admirális fia, a­ki­ szerencsésen megmenekült a Titanic katasztrófájánál. A párisi lapok interújúkat közölnek tőle, a­melyekben érdekes részleteket mond el a borzalmas katasztrófáról. Ma­ré­chal két barátjával, a­kik közül az egyik Smith filadelfiai ember, a­ másik egy francia szobrász volt, a hajó kávéházában ült a katasztrófa estéjén és kár­tyáztak. Negyed tizenkettőkor könnyű lökést érez­tek. Az ablakhoz "léptek, hogy a tengerre kitekintse­nek, de víz helyett nagy jégtömeget láttak. . ... A zökkenést, beszélt Maréchal, az utasok közül is sokan megérezték és fölsiettek a fedélzetre, meg­tudakolni, hogy mi történt, de a matrózok megnyug­tatására­­ a legtöbben visszatértek kabinjükbe s le­feküdtek. A tenger tükörsimának látszott s egy mat­róz kijelentette, hogy húsz év óta nem látja ilyen csöndesnek az óceánt. Maréchal és­ két társa a fe­délzeten sétálgatott még néhány percig, a­mikor hir­telen megjelent Si­ith, a hajó kapitánya, ilal elsá­­padt­ volt, a­ szemében mély fájdalom és aggodalom tükröződött és megtört hangon mondotta: — Hölgyeim és uraim. A hajó sülyed. Mindenki menjen a" kabinjába és vegye magára mentő­övét. Isten legyen velünk! Hideg borzongást­ éreztem a hátámon és kabi­nomba rohantam, folytatta Maréchal. A fedélzeten a kapitány kijelentésekor már alig volt harminc em­ber, a többi mind aludt. Mire ismét a fedélzetre jutot­tam, vagy százan álltak ott, mentő­övvel derekukon. A legtöbbje meg nem tudott a kapitány szavairól. A steiwardok sorba járták a kabinokat és felkültötték az utasokat. Már megcsörrentek a mentő­csónakok Táncai és felharsant a vezényszó: Ladics frrst! Előbb az asszonyok. A matrózok és stewardok ügyeltek a rendre és könyökükkel szorították vissza a tolakodó férfiakat. .Némelyikkel valóságos dulakodásra került a sor. Közben a kávéház pincére szaladt utánunk és kérte, hogy fizessük ki, a­mit elfogyasztottunk. A vendéglős leintette, hogy ne zavarjon most ilyen dol­gokkal. Éjfél után egy óra lehetett. Elváltam barátaim­tól és a harmadik fedélzet hátsó része felé tartottam, hogy a beszállást nézzem. Közben találkoztam Gug­­genheimmal, ,az ismert milliomossal, a­ki rendkívül nyugodt és egykedvű volt. — Nekem már mindegy — mondotta, — én már megcsináltam a szerencsémet, leéltem az élete­met. De önt sajnálom, fiatal barátom. Elváltam­ tőle és a hátsó részre mentem­. A tömeg éppen akkor özönlött vissza és az utolsó mentőcsónak felé tódult. A szabadon maradt részen akkor eresztették le az utolsó előtti csónakot. Félig üres volt és élt­ ösztön­szerű­ elhatározással belevetet­tem magamat. Két asszony közé zuhantam, egy üres helyre. Az egyik szomszédnőm eszeli ruhában volt, fázósan didergett és kétségbeesve sikoltozott. Lekapcsoltam a mentő­övemet, lehúztam a kabáto­mat és ráadtam. Egy matróz és én voltunk férfiak a csónakban. Az evezőkhöz nyúltun­k és gyors csapá­sokkal, előre igyekeztünk. A­mikor a mentőcsónakot a vízbe eresztették, hallottam, a­mint a­ zenekar — a­mely­ egész vasárnap délután nem játszott — a Víg özvegy keringősére­­említett. A vész­szirén foly­ton tülkölt és­ a rakéták szakadatlanul szálltak a sülyedő hajóról. A­ Titanic egyik lámor­sora a másik után tűnt el. Hátsó része lassan fölágaskodott és a csavarok a levegőben forogtak. Két óra húsz perc­kor tűnt el a kolosszus, minden örvénylés nélkül. Nyomban utána a jeges vízben küzködők kiáltozásait hallottuk. Nem lehetett határozott hangokat kivenni, csak valami tompa ordítást, a­mi a hajók sziréná­jának a dugásához hasonlított. Arra akartunk evezni, de a szomszéd csónakról egy tiszt hangja megállított. Azon a csónakon hetvenen voltak össze,­zsúfolva és az elmerüléstel tartottak. Húsz utast közülük átvettünk magunkhoz. A matróz később a fülembe súgta: Egy gyermek fekszik mellettem. Azt hiszem, meghalt, egészen hideg a teste. —Egy gyújtó világánál megnéztem. A holttest már egészen hideg volt és csöndben, a­nélkül, hogy a többi észre­vette volna, a tengerbe eresztettük. Egy óra múlva az egyik utason hirtelen az őrültség jelei mutatkoz­tak. Görcsök fogták el, borzalmasan kiáltozott és néhány perc múlva kiszenvedett. Őt is a tengerbe sülyesztettük. Az asszonyok kétségbeejtően siránkoz­tak és minden csillagot hajólámpásnak véltek. El voltam készülve a halálra és eszembe jutott, hogy a meneküléskor valaki azt mondta, hogy a Marconi­­ké­szü­lék nem működött, nem lehetett segítséget hívni. Már-már az öngyilkosságra gondoltam, mi­kor a matróz f elkiáltotta magát: Hajó! — Az utasok­ mind felállottak és magukon kivül kiáltoztak. Zöld fény csillogott a szemhatáron, majd két lámpasor világa jelent meg a víz színe fölött. Én­ meg a mat­róz lázasan eveztünk arra felé. Hirtelen minden fény megint nekialudt. Ez volt a legirtózatosabb pilla­nat. Később megtudtuk, hogy egy jéghegy födte el előlünk­ a hajó világosságát. Azután újra fölragyog­tak a lámpák és hallottuk a szirén bugását. Vad örömben ujjongtunk. A nap fölkelt, sugarait, szét­árasztotta és ott láttuk magunk előtt a hatalmas gőzöst, négy óriási jéghegy között. Újra az evezők­höz nyúltunk. Negyediknek érkeztünk a Kárpátiá­hoz. Megmenekültünk. A háború. Budapest, máj. 7. Ródusz szigetének mgszállása, mint az újabban érkezett táviratok jelentik, még nem teljes. A török helyőrség, a­mely az­ első nap, oly bátran védekezett a partraszálló olaszokkal szemben, nem oszlott szét, hanem a sziget bel­sejében szervezi az ellenállást. Az olaszok való­színűen kénytelenek lesznek még több katonát a szigetre vetni, ha ottmaradásukat biztosítani akarják. A Dardanellákat még nem nyitották meg. Egy konstantinápolyi távirat azt jelenti ugyan, hogy az aknák eltávolítását tegnap megkezdték s a tengerszoros holnapra szabad lesz, egy más telegram szerint azonban az aknák felszedése a rossz időjárás maitt igen sok nehézségbe üt­közik, úgy hogy egy hétnél előbb alig lehet sza­baddá tenni a tengerszorost. Marschall báró, a konstantinápolyi né­met nagykövet váratlanul Berlinbe érkezett. Útjáról többféle verzió terjedt el. Az egyik sze­­rint azért jár Berlinben, mert londoni nagykö­vetnek szemelték ki Wolff-Metternich gróf he­lyébe. Egy másik verzió az olasz-török béke ügyével h­ozza kapcsolatba a nagykövet útját, s azt állítja, hogy Marschall bárónak külön közvetítő javaslata is van a hadviselő felek szá­mára. Ez az utóbbi verzió összefüggésbe hozza Marschall báró utazásával azt a körülményt is, hogy Pallavicini őrgróf, az osztrák és magyar nagykövet is elutazott Konstantinápolyból Bécsbe. Távirataink az újabb eseményekről a kö­vetkezők: Ródusz megszállása. Konstantinápoly, máj. 7. (Saját tudósítónktól.) Abdulla tábornok. Rá­állsz a sziget parancsnoka, a következőket jelenti a hadügyminiszternek: " A szigeti ostroma szombaton reggel tizenegy hajóval kezdődik s az olaszok reggel nyolc órakor kezdték meg a csapatok partraszállitását. Mi az Os­­kor felé haladó olasz gyalogos csapatot megtámad­tuk, két tisztet és sok katonát megöltünk. A mi vesz­teségünk egy katona és több sebesült. Ezután fő had­állást foglaltunk el. A lakosság visszatért a fővá­rosba­, a­hol a rendőrség energikus intézkedései kö­­vetkeztébenn rend és nyugalom van. Az olaszok Ródusz szigeten két ezred gyalog­ságot és tüzérséget szállítottak partra. A török csa­pat, körülbelül ezer ember, bátor ellenállást fejtett ki s most a sziget belsejében szervezik az ellenállást. A veszteség ismeretlen. A törökök elfogtak egy egészségügyi csapatot. Kioszból nem jött sűz.

Next