Budapesti Hírlap, 1912. július (32. évfolyam, 154-179. szám)

1912-07-02 / 154. szám

Budapest, 1912 XXXII. évfolyam, 154. szám Kedd, julius 2 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kor, 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fik Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vill. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József­ körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusítás 92-90. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 92-90. igazgató 9-38 .Tisztelettel kérj­ük­ vidéki előfizetőinket, hogy­ az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. Az ünnep eseményei.­ ­ ... Budapest, jul. T.31' Kettős ünnep állott rendelkezésére az ország népének,­­ arra, hogy szóra­kozzanak, kirándulást rendezzenek,, pi­henjenek, az aratásra készüljenek, de arra is, hogy politizáljanak benne. Eb­­ből dúsan kivette részét az ellenzéki pár­tok szövetsége. r!'v­­Számos helyen rendezett tiltakozó népgyűlést, a legnevezetesebb volt a sze­gedi és a szabadkai, a­hol Apponyi be­szélt, továbbá a székesfehérvári, a­hol a város képviselőjén, Manndorff Géza bá­rón kívül Zichy Aladár gróf, Földes Béla és Mezőssy mondottak beszédet. Apponyi bírálta Tiszát és Lukács miniszterelnököt,­ s újból hangoztatta, hogy a képviselőház határozata jogilag semmis. Minthogy azonban kieszközöl­ték a főrendiház hozzájárulását, ennek fogva föl van vetve a főrendiház reform­jának problémája is. Fölemlítette azután Apponyi, hogy a kormány ki fogja esz­közölni a király szentesítését is. Ekkor a hallgatóságból az a közbeszólás hallat­szott: Éljen a köztársaság. Mi adta a jámbor polgár ajkára ezt a jelszót? Nem az az agitáció-e, a­mely írásban és élő szóban soha semmiféle jelszótól nem riad vissza, s hol szövetsé­geseit keresi Bécsben, hol pedig meg­fenyegeti Bécset még a­­ köztársaság­gal is? Az új koalíció ismerheti jól azo­kat a politikusokat, a­kiknek felelősség­­érzete minimális, s a­kik hol a felső, hol meg az alvilági hatalmakat mozgatják meg, a szerint, a­mint politikai érdekük kívánja. Apponyi nyomban visszautasította a közbekiáltást, mondván, hogy ily éret­len kifak­adás­októl tartózkodjanak, mivel hogy ő és társai a jogrend helyreállítá­sáért küzdenek s nem fognak jogbontásra jogbontással felelni. Azonban még egy­szer és újra hallatszott a kiáltás: Éljen a köztársaság! Erre Apponyi kijelen-­ tette, hogy azokkal nem megy, a kik effélét kiáltanak, azoktól az ő ügye el van választva, mert a király személye szent és sérthetetlen. Hogy e szerint Apponyi és a­kik netán vele egy véleményen vannak, med­dig állhatják az új koalíciót, a­mely po­litikailag a legvegyesebb társaság, s melynek éppenséggel legradikálisabb elemei viszik sleppjükben a többi párto­kat, hamarosan fölmerülhető kérdés. Apponyinak és a többi ellenzéknek mindenesetre résen kell lennie, különben könnyen megesik, hogy pártvezérükké a fürtös fejű Nagy György lesz, a­ki tudva­lévően az (egyelőre) egyetlen köztársa­sági lapot szerkeszti. Apponyi azután azt fejtegette, hogy éves ifjú volt, s büszke volt rá, hogy az idegen­ben ő is vendége lehetett a hercegnek. Talán a magyarok közül egyedül volt bejáratos a palo­tába, a­melynek vendégei csakhamar belátták, hogy a műveit, szellemes magyar bárót nem le­het exotikum gyanánt kezelni. És volt egy ki­váló tulajdonsága, a­mivel egyszerre lerontott minden előítéletet, művészi hegedűjátéka. Rö­videsen szinte büszkék lettek rá, hogy lám, nem­csak a népből születhetik vér’beli művész, hanem eltévedhet a múzsa egy báró bölcsőjéhez is. A magyarok közül akkor két művésznek nevét vette szárnyára a hír. Lisz­tet ismerték Bécsben is, s már akkor végérvényesen el volt döntve a kérdés, hogy „Thalberg a legelső, de Liszt az egyetlen.“ Pedig Thalberg bécsi, Liszt meg magyar volt. A geniális művésznek, a­ki nem éppen erősen tüntetett abban a szomorú időben magyar voltával, megbocsátotta a csá­szárváros, hogy véletlenül magyar földön szüle­tett, de Reményinek, a hegedűvirtuóznak nem volt mit keresnie Bécsben. Ott a babérkoszorú helyett a hóhér kötele várt volna reá, mert az osztrák vereségekben része volt az ő lelkesítő muzsikájának is. Csak úgy az újságokból olvas­ták a jó bécsiek, hogy a szegény magyar zsidófiú zokogó hegedűje hogyan hódítja meg az érzé­keny lelkű külföldet. A Nyáry báró vonója nem húzhatott ma­gyar nótát Bécsben. Sem kesergőt, sem vígat. A herceg szalonja nem volt disszonáns hangok számára való. Akkor pedig minden lojális úrnak irtóznia kellett a magyar reminiszcenciáktól. Csak holmi klasszikus darabokat szólaltathatott meg a báró, de csodálatosképpen Lizi h­erceg­az elkövetett sérelmet orvosolni kell, s az orvoslástól nem kell félteni a királyi tekintélyt. A királyi tekintély az alkot­mánnyal áll és az alkotmánnyal, bukik. Apponyi után Károlyi Mihály gróf azt a kedvelt eszméjét tárta föl, hogy az ellenzéki pártok, a­melyek most egye­sültek, a jövőben egy párttá olvadjanak össze. Hogyan? A hatvanhetesek a negyvennyolcasokkal? A klerikális nép­párt a radikális Galilei-körrel, mindezek­kel a szociáldemokrácia és a szegedi republikánusok? Az új pártnak Szmre­­csányi mindjárt nevet is adott, mely füg­getlen nemzeti párt volna. De ez, az ele­mekhez képest kissé rövid. Benne kell lenni még legalább is a szabadgondol­­kozó-klerikális, nemzeti-nemzetközi, li­­berális-konzervatív jelzőnek, ha min­denki, a­ki benne van, hitvallását ki akarja fejezni a címben. A székesfehérvári gyűlésen Zichy Aladár gróf azt hangoztatta, hogy Tiszá­val és Lukácscsal az ellenzék nem fog szóba állani, a­mit Mezőssy Béla megtol­dott azzal, hogy mindenekelőtt Tiszát és Lukácsot kell eltávolítani az útból, mint a békének legnagyobb akadályát. * A hegedű. írta Nyáry Albert báró. Mikor a magyar nemzet élet-h­alál h­arcát vívta, a múlt század közepén, voltak olyanok is, a­kik kétség között menekültek a hazából. Nem akarták látni a szörnyű összeomlást, vesz­tét mindennek, a­mit a magyar egy évezreden át megépített, megtartott. Mert a konzervatívok nem látták más végét a király ellen való föl­kelésnek. Sem a király, sem a haza ellen nem akartak fegyvert fogni, félrevonultak hát, s ag­gódva lesték az eseményeket. Ezek között volt az én nagyatyám is. Csa­ládjával a Bécs melletti Bádenben telepedett le, a­hová a magyar emigránsok gyülekeztek. Nem az a visszaemlékezés hívta őket ide, hogy haj­dan Mátyás király is ki-kijárt füröszteni tagjait ide, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára“, hanem mert közel volt a király székhelyéhez, a nélkül, hogy látniok kellene, mint készülődik egyik ezred a másik után a glagis­a föl, hogy Magyarországba vonuljon. A királyhű urakat nem csak a Burg látta szívesen, hanem az osztrák arisztokrácia is. A menekülteket mindig valami legendás köd veszi körül, a magyarok meg éppen érdekes vendégek voltak Bécsben. Annyi sok rosszat halottak ró­lunk ott, hogy törte magát mindenki a „vad emberek“-kel való megismerkedés után. L..........hercegnek a szalonja a legelőke­lőbbek közé tartozott ekkor a császárvárosban, a­hová csak a legmagasabb arisztokrácia kapott meghívót. Gyula nagybátyáin akkor huszonöt Mig Kolozsvártt a polgári iskolai taná­rok tanácskoztak az ünnepen, összegyüle­keztek a fővárosba a népiskolai tanítók és holnap találkozni fognak itt és megin­dítják tanácskozásukat a középiskolai tanárok. Ezek körében csend lesz előre­láthatólag: a fizetésrendezést a kor­kisasszony mégis hallott valamit kiáradni az Amaliból. Azt, a­mi nem volt a kottába írva, a­mit a báró lelke lehelt bele a hurokba. Egy nemzetnek a szörnyű fájdalmát. Nyáry báró művészetének nem volt na­gyobb bámulója a fiatal hercegnőnél. S ez a ka­pocs lassanként szerelmet teremtett közöttük. Nemesebbet, nagyobbat, mint a pusztán érzéki szerelmek szoktak lenni, mert drágább talajból fakadt. Mikor leverték a szabadságharcot az ide­gen hadak, s a csöndes országba visszatérőben volt az aulikus főurak serege, Gyula báró egy fényesen sikerült koncert után halkan, fojtott hangon megszólította az elmélázó házikisasz­­szonyt. — Hercegnő, holnap utazom vissza a ha­zámba. — Holnap? — kérdé összerezzenve a szép leány. — És mikor látjuk megint? — Isten tudja. A magyaroknak nem lesz már mit keresni Bécsben. Nekünk már a sebeket kell gyógyitgatnunk, a­melyeket a nemzet kapott. — De mégis... az, az, lehetetlen ... Ma­gának vissza kell jönni. És el tud tőlünk válni, örökre? — kérdezte sápadt arccal, reátekintve a művészre. — Mi tartóztathat itt, hercegnő? Lenézett, megtűrt embereik vagyunk maguk között csak, megköszönjük szépen a vendégszeretetet, de me­gyünk vissza, mert nem vagyunk már hontala­nok mi sem. Mostantól szükség lesz reánk már otthon. Mai számunk 38 oldal-

Next