Budapesti Hírlap, 1912. július (32. évfolyam, 154-179. szám)
1912-07-02 / 154. szám
Budapest, 1912 XXXII. évfolyam, 154. szám Kedd, julius 2 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kor, 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fik Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vill. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusítás 92-90. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 92-90. igazgató 9-38 .Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. Az ünnep eseményei. ... Budapest, jul. T.31' Kettős ünnep állott rendelkezésére az ország népének, arra, hogy szórakozzanak, kirándulást rendezzenek,, pihenjenek, az aratásra készüljenek, de arra is, hogy politizáljanak benne. Ebből dúsan kivette részét az ellenzéki pártok szövetsége. r!'vSzámos helyen rendezett tiltakozó népgyűlést, a legnevezetesebb volt a szegedi és a szabadkai, ahol Apponyi beszélt, továbbá a székesfehérvári, ahol a város képviselőjén, Manndorff Géza bárón kívül Zichy Aladár gróf, Földes Béla és Mezőssy mondottak beszédet. Apponyi bírálta Tiszát és Lukács miniszterelnököt, s újból hangoztatta, hogy a képviselőház határozata jogilag semmis. Minthogy azonban kieszközölték a főrendiház hozzájárulását, ennek fogva föl van vetve a főrendiház reformjának problémája is. Fölemlítette azután Apponyi, hogy a kormány ki fogja eszközölni a király szentesítését is. Ekkor a hallgatóságból az a közbeszólás hallatszott: Éljen a köztársaság. Mi adta a jámbor polgár ajkára ezt a jelszót? Nem az az agitáció-e, amely írásban és élő szóban soha semmiféle jelszótól nem riad vissza, s hol szövetségeseit keresi Bécsben, hol pedig megfenyegeti Bécset még a köztársasággal is? Az új koalíció ismerheti jól azokat a politikusokat, akiknek felelősségérzete minimális, s akik hol a felső, hol meg az alvilági hatalmakat mozgatják meg, a szerint, amint politikai érdekük kívánja. Apponyi nyomban visszautasította a közbekiáltást, mondván, hogy ily éretlen kifakadásoktól tartózkodjanak, mivel hogy ő és társai a jogrend helyreállításáért küzdenek s nem fognak jogbontásra jogbontással felelni. Azonban még egyszer és újra hallatszott a kiáltás: Éljen a köztársaság! Erre Apponyi kijelen- tette, hogy azokkal nem megy, a kik effélét kiáltanak, azoktól az ő ügye el van választva, mert a király személye szent és sérthetetlen. Hogy e szerint Apponyi és akik netán vele egy véleményen vannak, meddig állhatják az új koalíciót, amely politikailag a legvegyesebb társaság, s melynek éppenséggel legradikálisabb elemei viszik sleppjükben a többi pártokat, hamarosan fölmerülhető kérdés. Apponyinak és a többi ellenzéknek mindenesetre résen kell lennie, különben könnyen megesik, hogy pártvezérükké a fürtös fejű Nagy György lesz, aki tudvalévően az (egyelőre) egyetlen köztársasági lapot szerkeszti. Apponyi azután azt fejtegette, hogy éves ifjú volt, s büszke volt rá, hogy az idegenben ő is vendége lehetett a hercegnek. Talán a magyarok közül egyedül volt bejáratos a palotába, amelynek vendégei csakhamar belátták, hogy a műveit, szellemes magyar bárót nem lehet exotikum gyanánt kezelni. És volt egy kiváló tulajdonsága, amivel egyszerre lerontott minden előítéletet, művészi hegedűjátéka. Rövidesen szinte büszkék lettek rá, hogy lám, nemcsak a népből születhetik vér’beli művész, hanem eltévedhet a múzsa egy báró bölcsőjéhez is. A magyarok közül akkor két művésznek nevét vette szárnyára a hír. Lisztet ismerték Bécsben is, s már akkor végérvényesen el volt döntve a kérdés, hogy „Thalberg a legelső, de Liszt az egyetlen.“ Pedig Thalberg bécsi, Liszt meg magyar volt. A geniális művésznek, aki nem éppen erősen tüntetett abban a szomorú időben magyar voltával, megbocsátotta a császárváros, hogy véletlenül magyar földön született, de Reményinek, a hegedűvirtuóznak nem volt mit keresnie Bécsben. Ott a babérkoszorú helyett a hóhér kötele várt volna reá, mert az osztrák vereségekben része volt az ő lelkesítő muzsikájának is. Csak úgy az újságokból olvasták a jó bécsiek, hogy a szegény magyar zsidófiú zokogó hegedűje hogyan hódítja meg az érzékeny lelkű külföldet. A Nyáry báró vonója nem húzhatott magyar nótát Bécsben. Sem kesergőt, sem vígat. A herceg szalonja nem volt disszonáns hangok számára való. Akkor pedig minden lojális úrnak irtóznia kellett a magyar reminiszcenciáktól. Csak holmi klasszikus darabokat szólaltathatott meg a báró, de csodálatosképpen Lizi hercegaz elkövetett sérelmet orvosolni kell, s az orvoslástól nem kell félteni a királyi tekintélyt. A királyi tekintély az alkotmánnyal áll és az alkotmánnyal, bukik. Apponyi után Károlyi Mihály gróf azt a kedvelt eszméjét tárta föl, hogy az ellenzéki pártok, amelyek most egyesültek, a jövőben egy párttá olvadjanak össze. Hogyan? A hatvanhetesek a negyvennyolcasokkal? A klerikális néppárt a radikális Galilei-körrel, mindezekkel a szociáldemokrácia és a szegedi republikánusok? Az új pártnak Szmrecsányi mindjárt nevet is adott, mely független nemzeti párt volna. De ez, az elemekhez képest kissé rövid. Benne kell lenni még legalább is a szabadgondolkozó-klerikális, nemzeti-nemzetközi, liberális-konzervatív jelzőnek, ha mindenki, aki benne van, hitvallását ki akarja fejezni a címben. A székesfehérvári gyűlésen Zichy Aladár gróf azt hangoztatta, hogy Tiszával és Lukácscsal az ellenzék nem fog szóba állani, amit Mezőssy Béla megtoldott azzal, hogy mindenekelőtt Tiszát és Lukácsot kell eltávolítani az útból, mint a békének legnagyobb akadályát. * A hegedű. írta Nyáry Albert báró. Mikor a magyar nemzet élet-halál harcát vívta, a múlt század közepén, voltak olyanok is, akik kétség között menekültek a hazából. Nem akarták látni a szörnyű összeomlást, vesztét mindennek, amit a magyar egy évezreden át megépített, megtartott. Mert a konzervatívok nem látták más végét a király ellen való fölkelésnek. Sem a király, sem a haza ellen nem akartak fegyvert fogni, félrevonultak hát, s aggódva lesték az eseményeket. Ezek között volt az én nagyatyám is. Családjával a Bécs melletti Bádenben telepedett le, ahová a magyar emigránsok gyülekeztek. Nem az a visszaemlékezés hívta őket ide, hogy hajdan Mátyás király is ki-kijárt füröszteni tagjait ide, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára“, hanem mert közel volt a király székhelyéhez, a nélkül, hogy látniok kellene, mint készülődik egyik ezred a másik után a glagisa föl, hogy Magyarországba vonuljon. A királyhű urakat nem csak a Burg látta szívesen, hanem az osztrák arisztokrácia is. A menekülteket mindig valami legendás köd veszi körül, a magyarok meg éppen érdekes vendégek voltak Bécsben. Annyi sok rosszat halottak rólunk ott, hogy törte magát mindenki a „vad emberek“-kel való megismerkedés után. L..........hercegnek a szalonja a legelőkelőbbek közé tartozott ekkor a császárvárosban, ahová csak a legmagasabb arisztokrácia kapott meghívót. Gyula nagybátyáin akkor huszonöt Mig Kolozsvártt a polgári iskolai tanárok tanácskoztak az ünnepen, összegyülekeztek a fővárosba a népiskolai tanítók és holnap találkozni fognak itt és megindítják tanácskozásukat a középiskolai tanárok. Ezek körében csend lesz előreláthatólag: a fizetésrendezést a korkisasszony mégis hallott valamit kiáradni az Amaliból. Azt, ami nem volt a kottába írva, amit a báró lelke lehelt bele a hurokba. Egy nemzetnek a szörnyű fájdalmát. Nyáry báró művészetének nem volt nagyobb bámulója a fiatal hercegnőnél. S ez a kapocs lassanként szerelmet teremtett közöttük. Nemesebbet, nagyobbat, mint a pusztán érzéki szerelmek szoktak lenni, mert drágább talajból fakadt. Mikor leverték a szabadságharcot az idegen hadak, s a csöndes országba visszatérőben volt az aulikus főurak serege, Gyula báró egy fényesen sikerült koncert után halkan, fojtott hangon megszólította az elmélázó házikisaszszonyt. — Hercegnő, holnap utazom vissza a hazámba. — Holnap? — kérdé összerezzenve a szép leány. — És mikor látjuk megint? — Isten tudja. A magyaroknak nem lesz már mit keresni Bécsben. Nekünk már a sebeket kell gyógyitgatnunk, amelyeket a nemzet kapott. — De mégis... az, az, lehetetlen ... Magának vissza kell jönni. És el tud tőlünk válni, örökre? — kérdezte sápadt arccal, reátekintve a művészre. — Mi tartóztathat itt, hercegnő? Lenézett, megtűrt embereik vagyunk maguk között csak, megköszönjük szépen a vendégszeretetet, de megyünk vissza, mert nem vagyunk már hontalanok mi sem. Mostantól szükség lesz reánk már otthon. Mai számunk 38 oldal-