Budapesti Hírlap, 1912. augusztus (32. évfolyam, 180-205. szám)

1912-08-01 / 180. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP (ISO. sz.) 1912. augusztus 1. parlamentáris rendre. E nagyon elméleti zamatú ítélettel már készen is van a nyugati sajtó. Mi inkább azt mondjuk, hogy a mely nép kivívta magának az alkotmányos szabadságot, meg is érett rá. Hogy azután még sok küzdelembe, áldozatba és szenvedésbe kerül, míg a nép minden rétege belesimul az új rendbe, az természetes és emberi dolog. Annál többé, mennél különfélébb, eltérőbb belsővilágú népeknek kell összetörődnie a parlamenttel egységesebbé is váló állami rendben. Valószínű volt, hogy a szaloniki urak hamarosan lejárják magukat a vezéri polcon, hogy merülnek föl olyan nehézségek, amelyeket az alkotmány rendes, előre körülírt eszközeivel nem lehet legyőzni. Ezt a folyamatot látjuk az Új-Törökország eddigi rövid történetében is. Nem is a belső pártviszályok, lázongások Új-Törökország legnagyobb bajai. Hiszen szinte előreláthatók voltak. Nem volt előrelátható és várható azonban a hadsereg föllépése azok ellen, akik éppen a hadsereg föltétlen támogatásával alkották meg az új rendet. Méltán föl lehet vetni azt a kérdést, hogy: hol vannak azok a tisztek, akik még nemrégiben az alkotmányos szabadság új török hőseire esküdtek? Az a sok művelt, szakszerűen képzett, modern gondolkozást, önzetlenül lelkes katona, akik a szabad élet nyilvánosságától várták a saját és csapataik sorsának javulását; az uralkodó korrupt visszaélések megszüntetését s hazájuk új életre születését? Ezek váltak volna úgyszólván egyik napról a másikra eszményeik megtagadóivá s politikailag követelődző janicsárokká? Nos, hát ezek a tisztek mind megvannak. Nem is belőlük teltek ki a ligás összeesküvők, pontozatos követelődzők. Hanem egyszerűen félreállottak, háttérbe szoríttattak, mint vezérük, Mahmud Sefket basa. Nem követték és nem követhették az új-török komitet elfajult uralmában, így hát a maradi, műveletlen, az előbbi rendben magukat jobban érző, az idegen instruktorokat, az ellenőrzött anyag- és pénzkezelést gyűlölő elemek lettek szóvivőkké a hadseregben. És ez az, ami ma nagy veszedelme Törökországnak és az európai békének. Törökországnak azért, mert háborús erőlködései közepette tárul elő hadseregének pártos ziláltsága. Az európai helyzetnek azért, mert mi akadályozza meg a követelődző hadsereget abban, hogy kétségbeesett vállalkozásokra ne szorítsa a kormányt és szárazföldi támadással próbálkozzék a szerdSZott Olaszország vagy más gyűlöltállam ellen? A belátás, tágabb látókört ami nincs, aligha. Hanem a fanatizáus, kalandvágy, fegyelmetlenség, ami való, hamarosan a kormánynak is cselekvői rugójává lehet. És bizony tömérdeki költségébe, zavarába, emberébe kerülhet az európai hatalmaknak, míg rendet csinálnak, ha az ázsiai tömegek fegyveresen átjönnek Európába. Pozitív valóság, hogy Szerbia, Bulgária és Montenegró ez eshetőségekre készül és bizony készülünk mi is, mint ahogy közöskülügyminiszterünk nyári programjának jelentős közhírré tett változása mutatja. Végül pozitív valóság az is, hogy az európai hatalmak a Dardanellákon való közlekedést a török politika eshetőségeire bízni nem akarják. A tekintélyek konstantinápolyi kormánya legsürgősebben az albán pártütés leszereléséhez fogott hozzá. De teljesen csak akkor orvosolja a helyzetet, csak akkor nyugtathatja meg a szomszédos és közvetve érdekelt hatalmakat, ha a hadseregben helyreállítja a megbomlott fegyelmet s véget vet a pretoriánus állapotoknak. Nem terrorizáltatja magát sem egyik, sem másik katonai párttól, hanem esküdt kötelességük teljesítésére szorítja a tiszturakat és nem a hadsereg követelődzése szerint kormányoz. Az olyan államhatalom, amelynek katonai ligák diktálnak, nem hatalom, s nem számíthat bizalomra a szomszédok és a többi nemzetközi tényezők részéről. Mint mint közvetetten szomszédok, joggal féltjük úgy Törökországot, mint saját magunkat az ottani fejlemények minden olyan elfajulásától, amely nemzetközi beavatkozást, az európai békének fegyveres megőrzését tenné szükségessé. Mert az ilyesmi könynyen olyan újabb bonyodalmakra vezethet, amelyek csak ágyúval és szuronynyal oldhatók meg. ■v . -A miniszterelnök és a házelnök, Lukács László miniszterelnök néhány nap óta a fővárosban időzik s ma történetesen Budapestre érkezett Tisza István gróf, a képviselőház elnöke is. Az éjjeli vonattal érekezett Drezdából Zsolnán keresztül egyedül, a hálókocsiban magyar utitársai fölismerték s mint egyikük jelenti nekünk, megkülönböztetett figyelmet tanúsítottak iránta. Tisza délelőtt tizedfél órakor érkezve, a nyugati pályaudvarról fasori lakására hajtatott, később találkozása volt Lukács László miniszterelnökkel, a kivel hosszasabban tanácskozott s délután két órakor tovább utazott Gesztre. A miniszterelnök egész nap dolgozott, referenseket fogadott és ügyeket intézett. Estére pedig megjelent a munakpárt körében. A mióta Lukács László miniszterelnök a fővárosban időzik, a munkapárt klubjában estérőlestére eleven az élet. Ma este is szép számban gyűltek össze a képviselők a pártkörben. Ott voltak Lukács László miniszterelnökön kívül Serényi Béla és Teleszky János miniszterek, Jeszenszky Sándor államtitkár és mások. A miniszterelnök nagyobb csoportban beszélgetett híveivel. Beszélgettek kisebb-nagyobb dolgokról, a közélet jelenségeiről s a többi közt a megüresedett két munkapárti kerületről is. A jelöltekre nézve a munkapárt eddig még nem állapodott meg véglegesen. Szó esett arról a bécsi forrásból származó híresztelésről, hogy Duvaj királyi biztos távozik állásából. A miniszterelnök ezt a hírt kereken megcáfolta. — Szó sincs róla, mondotta. Cuvaj minden irányban nagy buzgalommal és hozzáértéssel folytatja működését és eddig is nagy sikere van a rend és nyugalom fentartásában, A drágagyűrűs kezében nagy, fantasztikus kalapot szorongatott. Komikus balsejtelem cikázott keresztül a szobrász agyán e különös új ismerős foglalkozását illetőleg. Sejtelme nem csalt. A pénzes fiatal báró élethivatására nézve dilettáns volt, egyéb semmi. Legújabban fölfedezte, hogy érvényesüléséhez mind a három dimenzióra szüksége van, a palettát agyaggal, az ecsetet mintázóval cserélte föl. A báróné mindjárt meg is említette, hogy szeretne tőle a fia műveiről őszinte és szakavatott kritikát. Azt is elmondta, hogy fia meglehetősen beteges s hogy szinte félti is őt, nem árt-e meg az egészségének az uj kedvtelésével járó testi fáradozás. Ezek után gyöngéd pillantást vetett a fiára, aki mindeddig különös félszegséggel állt az anyja mellett s nézte a művészt gyerekes, de nem kellemetlen nézéssel. Anyja pillantására elvonta szemét a szobrászról, de helyette megszólalt. Majd kissé túlságosan is gyorsan növekvő szimpátiával karonfogta a szobrászt s vitte magával a termeken keresztül. Beszélt neki folyton zavarosan és furcsán, de a hangja nem volt kellemetlen s a művészt annyira lefoglalták a saját gondolatai, hogy a szóáradat értelméből úgy sem értett semmit. A Műcsarnokot elhagyván egy nagy vendéglő termébe vezette őt különös uj ismerőse. Itt már a báró is keveset beszélt s a szobrász mind szebbnek és szebbnek látta maga körül a világot. Diadalmas öntudattal telt meg egész valója. Csodás intenzíven érezte magában az erőt, a tehetséget. Eddig még nem ismert kényelem, testi jólét fonta öt körül a fényesen világított, ízléssel bútorozott, jól öltözött emberekkel teli teremben, kitűnő ételek után pezsgő mellett. A zenekar éppen valami nászindulót játszott s a jövő képeibe merülve, a fiatal művész szemében a csillogó étterem templommá változott, sok násznéppel, az oltár előtt, maga mellett, kedves leányalakkal. Ma először belekóstolt a sikerbe. Nem koldult pártfogást, a saját művészi ereje szuggerálta azt ki számára. Tudta, hogy a nádor utcai palota kapujával egy pénzes kör nyílt meg számára, egy olyan társaságba hívták most, melynek tagjai előszeretettel költik magukról a mecénás hírét. Vége az anyagi gondnak, szabadon dolgozhat s úgy érezte, hogy a mai siker egy boldogságos vágyához, egy esküvőhöz is közelebb viszi. Vacsora után sem engedte el maga mellől „művészbarátját" a fiatal báró, hanem vitte tovább magával haza, a maga nagy fényűzéssel berendezett műtermébe. Megszemlélvén a báró alkotásait, a fiatal szobrász szokott mosolya csaknem kacagásba fűlt. Micsoda képtelenül furcsa figurák! Maga sem tudta bizonyosan, a szánalomérzet, a maga óriás felsőbbségének érzése vitte-e arra, vagy valami más, de magyarázni kezdett a vele szemben ülő szegény dilettánsnak. Majd pedig vésőt, mintázót vett a kezébe s úgy folytatta tovább. Belemelegedett a tanításba, hiszen egészen uj volt neki a professzorszerep s a tanítványa csodásan őszinte, hálás pillantással nézte a mesterét szüntelen. Nagy elfoglaltságukban észre sem vették, hogy nézőjük is akadt. A késő idő ellenére a báróné volt az, ki fölkereste a fia műtermét. Mikor a fiatal szobrászt megpillantotta, elégedettségét egy pillanatra nagyon is világosan visszatükrözte az arca. Ismét nagyon kedvesen beszélt s egy önzetlen pillanatban meglepő őszinteséggel nyilatkozott a fiáról. Nagy mesterek világosították már fel arról, hogy a fiúnak egyáltalán semmi tehetsége sincsen. Még arra sincs remény, hogy az erősen közepes dilettánsi nívóját elérje. Pedig beteges valója minden forró vágyával művészi sikerekre áhítozik. Remélhetően idővel lecsendesült ez a forró vágyakozás, de most talán belepusztul az elkerülhetetlen csalódásba. A bárónénak köny csillogott a szemében s a szobrász megértette világosan, hogy mit akar tőle. Friss, még névtelen talentumából akar egy részt megvásárolni a szegény dilettáns nevéhez. A fáradozásért, no meg minden más egyébért bő kárpótlást nyújt majd annak a pénzesvilágnak a kegye, melyet a báróné örök időre megszerez pártfogolnának, s melynek tagjai oly szívesen költik magukról a mecénás hírét. Mikor a fiatal szobrász újra kikerült az utcára s megkezdte az útját hazafelé, az idő ismét nagyot változott. Már nem esett az eső, vad szél kergette a tavaszi felhőket. Az aszfalt azonban még mindig sárral, a levegő nedvességgel volt teljes. Összerázkódott s nagyon rosszul érezte magát. A lelkét még nemrég ragyogó fénnyel betöltő reménységek megannyi gyilkos nyíllá változtak s belefuródtak sebzett madárként vergődő öntudatába. Hiszen nem a művészi erő ki-