Budapesti Hírlap, 1912. november (32. évfolyam, 258-283. szám)

1912-11-01 / 258. szám

I Budapest 1912. XXXII. évfolyam, 258. szám. Péntek, november 1. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: vil­. ker. Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38. Politika. Budapest, ott. 31. Mások is mondják, magunk is mond­juk magunkról,­ hogy politikus nemzet vagyunk. De ha valaki megkérdezné tő­lünk, mi a politikánk, a­hányan va­gyunk, annyi feleletet kapna tőlünk és tudatlanabbal távoznék, mint a­hogy jött, öt szóban el lehet mondani, mi az oroszok politikája. Akármi történik ott,­ ez a politika marad annak, a­mi, és min­den értelmes ember tudja. Másik öt szó­ban el lehet mondani az angol nemzet politikáját, ismét ötben a németét, meg­­meg ötben az olaszét. Hányszor öt kell ahhoz, hogy elmondjuk a magyar nem­zet politikáját? Úgy látszik, azért va­gyunk politikus nemzet,­ mert nincsen politikánk.­­ •­ Nem megyek vissza a három’ nem­zedékre, mely egyik a másikba fonódott és vezettetett három férfiú által, kik mindenikében a magyar faj egy-egy alapvető erénye öltött plasztikus nagy méreteket: Széchenyinek, Kossuthnak, Deák Ferencnek volt politikája. Szé­chenyi elvesztette népszerűségét, mielőtt megvalósíthatta volna lelke tartalmát. Kossuth önvédelmi harcba szoríttatott, a­hova követte lelkesen a nemzet egye­teme ; aztán detronizált, a­mit senki sem akart, de akkor már az ő akarata erő­sebb volt az egész nemzet és hadsereg akaratánál; aztán menekült és önkéntes számkivetésben végezte napjait. Deák Ferenc visszaalkudta a hatalomtól a magyar alkotmányt, folytathattuk volna ott, a­hol Széchenyinek abba kellett hagyni. De Tisza Kálmán útját állta. Deák megérte, hogy pártját szétzüllesz­tették, ellenben azt is, hogy a­ki szét­züllesztette, Tisza Kálmán nem a saját politikáját folytatta a hatalmon, hanem elfogadta a kiegyezés által teremtett helyzetet úgy, a hogy volt. De nem ab­ban a szellemben kezelte, a melyben megköttetett, a­hogy Andrássy Gyula gróf kezelte, hanem inkább megrontva és visszafejlesztve nemzeti szellemét. Ez hozta létre a nemzeti irányú ellenzéket, — nem a 48-ast, hanem a 67-test — melynek előrehaladását egy darabig föl­tartóztatni lehetett, de a nemzet lelké­ben való térhódítását megakadályozni nem. Ez buktatta meg elsőbben Tiszát, azután az utána való szabadelvű kormá­nyokat, végre a szabadelvű pártot ma­gát és­ létrejött a koalíció. Ennek is volt politikája. De a koalíciót szétzüllesztette Justh, elsőbb a fekete gróf, Andrássy Gyula ellen való hajszával, majd a bank­kérdéssel kettéhasítva a függetlenségi pártot, végül az obstrukcióval lemon­dásra és tengődésre kényszerítvén a koalícó kormányát. Ezzel megbukott a nemzeti politika. A bukást megpecsé­telte a szabadelvű pártnak új néven való föltámadása. A kamarillai Kristóffy által a nem­zeti politika és nemzeti törvényhozás ellen kijátszta az általános, titkos vá­lasztójogot és a nemzeti törekvések párt­jainak a kezéből kiragadta az utcát. A ■ nemzet helyébe a népet léptették, a nem­zeti törvényhozás helyébe, melyet elke­reszteltek osztályparlamentnek, a nép­parlament jelszavát tették, nem törődve már azzal, hogy e mögött az apostoli magyar király trónjában a király ár­nyéka mögött a­­­ népcsászár alakja ült. Kétségtelen, hogy az utca vissza­­hódításáért Justh és hívei minekutána tengerbe dobták a nemzeti hajó minden drága rakományát: a katonai követelé­seket, a bankot, a vámterületet,­­ elfo­gadták Kristóffy programját, a néppar­lamentet, az általános titkost, a demo­kratizált Magyarországot egyetlen és döntő programnak. És ma, ma már ott látjuk az ő lobogójuk alatt küzdeni a koalíció legérdemesebb két bajnokát, Andrássyt és Apponyit, velük Kossuthot. És nincsen más programjuk, mint az ál­talános titkos, a Kristóffy programja, a Lueger nép­császári programja. Megdöbbenve kell felkiáltanunk: Hát program ez? Politika ez? És magyar politika ez? Magyarnak csak annyiban magyar, a­mennyiben, mikor együtt vagyunk, mint a koalícióban, nem nyugszunk, míg szét nem ugrasztottuk egymást; mikor pedig szerteszakadoztunk, akkor feke­ték, fehérek, valamely új jelszó alatt összefogunk az ellen, a­ki örökünkbe ült. Hogy az iskolázatlanok és a nyughatat­lanok, meg a kinnrekedt stréberek elhi­szik, hogy ellenzéknek lenni ilyen körül­mények közt is egy a hazafisággal, ezt értjük. De hogy saját politikai viszon­tagságaikból Andrássy és Apponyi is csak ezt a következtetést tudják levonni, s mint ellenzék olyan program mellé álljanak, a­mely mint nemzeti ellenzék­nek és mint koalíciós kormánynak nekik nem kellett se testüknek, se lelküknek, ezt csak pártszenvedélyi borközi állapot­ban lehet elhinni. A mostani pártokkal szemben tehát politikáról beszélni komolyan nem lehet. Nem elvek, nem programok ezek, hanem időnként párt- és személyes érdekből föl­kapott jelszók: kakasok kukorékolása, nem férfiak hitvallása. Magyar politika csak egy van, a melynek azonban a Budapesti Hírlap­on­ kívül ma nincsen gazdája, a mely az ál­talános titkos részeg lármája mögött ma ködbe van borulva, de a mely nélkül nincsen üdv, nincs jövő se Magyaror­szágra, se­mz Ausztriára nézve. És a ma­gyar impérium politikája. Minden erő­vel, ha kell emberfölöttivel is, meg kell győzni a dinasztiát arról, hogy a német egység megalakulása és a hatvanhetediki kiegyezés óta az úgynevezett monarkia súlypontjának Budapestre, a hatalom tekintélyének a magyar szent koronára kell esnie. Ausztria nem haza, nem ország, nem nemzet. Ausztriában csak meka­­nikus egyesítő erő van: a dinasztia ha­talma, fénye, presztízse. De birodalma­kat mekanikus összefoglaló erőre építeni csak ideig-óráig lehet. Ausztriának nin­csen digesztív képessége. Évszázadokon át próbálta magát átgyúrni német egy­séges birodalommá és ma még szűkebtt határai közt is nagyobb a szerteválasztó­­dás, mint valaha. Ott csak a külföldre szóló útlevelekben van osztrák honpol­gár. A gondolkozásban, az értelemben ennek az alapvető fogalomnak még csak nyoma sincsen. Ott van cseh, van tiroli, van lengyel, van morva, van stájer, van kraner, sőt még a bécsi ember se mondja­ magáról, hogy osztrák, hanem azt mondja: veana, csak az alsó- és felső­­ausztriai ember nevezi magát osztrák­nak. Mióta pedig valamelyes alkotmá­nyosság van ott, azóta éppenséggel ádáz faji harc folyik és végzetesen hódit tért a szláv elem úgy, hogy már Bécsben is aggresszíve mer föllépni. Ez a konglomerátum nem alkalmas arra, hogy egy hatalomra, hódításra, te­kintélyre hivatott birodalom magva le­gyen. Ha hivatva lett volna rá, ennek a birodalomnak már léteznie kellene. A­­mi pedig létezik, az nem egyéb, mint egy­ igen nagytekintélyű dinasztia jogara alatt vetélkedő és veszekedő országok és néptörzsek. Mikor fog a dinasztia kiáb­rándulni abból a százados ábrándjából,­ hogy itt egységes német vagy akár szláv birodalmat létesítsen, azt nem lehet tudni. De ha egyáltalán akar birodalmat alapítani, akkor ki kell ábrándulnia. És nekünk, magyaroknak, az egyetlen arra alkalmas elemnek, hogy egy birodalom magva, ereje és vezérnemzete legyen,­­legsürgősebb, bár nem fölöttébb könnyű feladatunk lenne, ezt a kiábrándítást siettetni. Nem kapacitációval, nem for­radalmakkal, hanem egy fokozott, öntu­datos, intenzív nemzeti munkával, hogy hamarosan a tények, a valóság bizonyít­sák be ellenállhatatlanul állításunk és po­litikánk nagy igazságát. (Szívdobogva gondolok itt azokra a nagyszerű, ihletett cikkekre, melyek a Budapesti Hírlap­ban Nemzetnevelés cí­men megjelentek. Minden politikusnak,­­papnak, tanárnak, tanítónak, minden Mai számunk 44 oldal.

Next