Budapesti Hírlap, 1912. december (32. évfolyam, 284-307. szám)

1912-12-01 / 284. szám

Vasárnap, december 1. Budapest, 1912. XXXII. évfolyam, 284. szám. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, árszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Via. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53. Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38. Három strófás dal. Budapest, nov. 30. Az első strófa, a­mire nem könnyű kadenciát találni, a kormány mai előter­jesztése: három törvényjavaslat, mely rendkívüli fölhatalmazással látja el a kormányt háború, s illetőleg mozgósítás esetére. Ezek a fölhatalmazások a köz- és magánélet minden viszonyára kiter­jednek s érdemben személyt és vagyont, jogot és alkotmányt a hatalom kényé­nek szolgáltatnak ki, úgyszólván kényére bizzák házunkat, barmunkat, testünket, lelkünket. Semmi a világon e javaslato­kon kívül nem magyarázhatná meg ne­künk jobban, hogy mi a háború. Hozzá­szeretném tenni, a modern háború. Mert igazság szerint régen is így volt. A közhatalmak szervezete is la­zább volt, a vagyon és személy biztos­sága Isten és egy vezénylőhadnagy kezé­ben. Akkor találta ki a francia a híres mondást: á la guerre comme á la guerre, a háború háború. A különbség az, hogy akkor nem kértek hozzá törvényt és föl­hatalmazást. A szervezett modern élet­ben, a­hogy az alkotmányos szabadságot ma értjük és gyakoroljuk, fölhatalmazás és törvény nélkül ez a dolog nem megy. Ez a fölhatalmazás pedig, a­melyről most határoznunk kell, nem jelent keveseb­bet, mint hogy a saját kormányunk úgy bánhassák el velünk, mintha ellenség volnánk. Másképpen nem képes felelős­séget vállalni azért, hogy a kellő gyorsa­sággal, a kellő erővel és a kellő biztos­sággal harctérre állíthatja egy modern hadjárat végigküzdésére alkalmasan a hadsereget, a­mi annyi, mint hogy nem biztos, hogy távol tudja rólunk tartani az ellenséget, a­mely azután még ugyab­­ban bánnék el velünk.. E szerint e végső óvóintézkedése­ket, akármily szörnyük is alkotmányos államban, mint a végső szükség nélkü­lözhetetlen eszközeit, természeteseknek kell találnunk. Annak is találnék és tovább egy szót se vesztegetnénk rájuk, ha mi ma­gyarok is nemzeti államunk föltételei­nek, teljességének és­ minden járuléká­nak birtokában volnánk. Ez nem lévén így, nyögve és borzadva teszünk eleget annak, a­mit lelkes áldozattal tennénk a nemzeti álladalom dicsőségéért. Mert a mai viszonyok között megeshetik az, hogy, ha Magyarország fiai minden kö­telességüknek eleget tettek, minden ál­dozatot meghoztak és­ mindent elszen­vedtek, a­mi egy dicsőséges háborút biz­tosít, — ismétlem, megeshetik az, hogy a diadal és dicsőség, nem mint másutt — németnél, franciánál, sőt jelenleg a bol­gárnál — a nemzeti önérzetet duzzasztja meg, hanem a nemzettől elzárt, külön önálló státust kitevő katonaság fönhéjá­­zását és packázását. Ez a szomorú hely­zet teszi, hogy mi e legsúlyosabb köte­lességeinket is nem lelkesedéssel, hanem lemondással és szívünkben meghasonlás­sal teljesítjük. Azért nem könnyű erre kadenciát találni.* A második dal a híres Zoltán mai beszéde a képviselőházban, erre éppen­séggel nehéz kadenciát találni. Lengyel Zoltán végigvesszőzte ma a koalíciót, Andrássy Gyulát, Apponyi Albertet, leleplezésekkel, régi beszédek, állásfoglalások felhánytorgatásával. Mi valóban gyászosnak, szomorúnak, ma­gunkra nézve szinte elviselhetetlennek tartjuk azt a helyzetet, a­mely Magyar­­országnak két fényes elméjét és tiszta jellemű politikusát egy alárendelt képes­ségű ember fegyverhordozójává tette. Kulcsa e kétségbeejtő helyzetnek az, hogy ez a két fényes elme és tehetség, a­mely kiszámíthatatlan magasságban áll vezére fölött szellemi és lelki tulajdonság dolgá­ban, oly föl nem mérhető távolságban maradt el tőle akaraterő és elhatározott­ság dolgában. A politikában pedig a temperamentum és az elszántság dönti el a lágyak és ingadozók sorsát, akár ter­mészettől lágyak az illetők, akár nagy tudásuk fosztja meg őket az elhatározás bátorságától. A koalícióra is, a­melynek legutolsó és legkitartóbb védelmezői mi voltunk, ráfér a kritika. Hiszen mire és kire nem fér rá? De a kritika ostora mindenkinek a kezébe hamarább beleillik, mint Len­gyel Zoltán kezébe, a­ki eldicsekedhetik azzal, hogy egymaga ugrott úgyszólván annak idején bele a tengerbe, h­ogy ki- Uj dekameron. IRTA SIPULUSZ: Avendákosz büntetése. Konstantinosz Avendákosz igazi levantei kapcabetyár volt, ki szerette a kezét a más zse­bében melengetni. A­mi nem annyit tesz, hogy zsebtolvaj volt. Oh nem, ő nem volt olyan or­­­dináré zsivány. Ő művészileg űzte ezt a mester­séget. Zseniális módokat talált ki arra, hogyan szakítsa le mások munkájának gyümölcsét. El­lenségemnek nem szeretném őt, jó barátomnak még kevésbbé, de zsebemnek nagyon óhajta­nám, mert a­mi pénz egyszer oda bement, az on­nan többet ki nem jött és egyike szaporodott. Legnagyobb baja az őszinteség hiánya volt. A boltjára például uzsorás helyett azt írta ki, pénzügynök. A lakásán fityegő táblán ez állott, ügyvéd, a­helyett, hogy zsebmetsző. Azok a félig barbár országok, melyekben élt, az ő rendezetlen viszonyaikkal, végtelenül kedveztek az ő működésének. És így gyorsan haladt előre a meggazdagodás útján. De magá­nyos óráiban sokszor sóhajtva gondolt arra az időre, a­mikor majd gazdag ember lesz és gaz­tetteinek eredményét békében élvezheti. Mert ez a levantéi világ buján termelte a hozzá hasonló csirkefogókat, de aztán hamar nyakukat is szegte. Mert itt se a politikai rendszer, se a társadalmi rend nem tudott úgy megerősödni, hogy azok, a­kik hozzásimulnak, beleolvadnak, azt támogatják, megtalálják benne a védelmüket. Itt mindennap azzal az aggodalommal ébredhe­tett, hogy valami elkeseredett fickó, a­kit túlsá­gosan kifosztott, egy lövéssel elmetszi élete fo­nalát. És ezért szorgalmasan tanulmányozta ci­vilizált országok törvényeit és társadalmi rend­jét, az lévén a célja, hogy ha majd az első mil­liója együtt lesz, e viharos és bizonytalan világ­ból odavonul, s mint köztiszteletben álló polgár él tovább. Egyszer aztán történt vele egy olyan eset, mely kényszerítette őt arra, hogy Szalonikiből eltávozzék. Öreg albán szolgája, Bib Kárász megtagadta az engedelmességet. Ez a Bib Ká­rász volt Avendákosznak, az egyetlen barátja és bizalmasa, ő tudta urának minden gazságát. Már az apját is szolgálta, a­ki a fiához képest becsületes embernek volt mondható. Sokszor csóválta a fejét, mikor Avendákosz pusztító­­mű­ködését látta, korholta is a gazdáját gyakran, de csak ott maradt, s védelmezte urát minden­féle támadások ellen. — De hát mért nem megy a pokolba ? Ha ennyire elégedetlen vagy, — szólt hozzá nem egyszer a gazdája. — Megmondom uram őszintén. Mert a jó Istent az utolsó ítélet napján csak a hozzád ha­sonló gazemberek hangolják irgalomra én irán­tam. Mert én is követtem el gonosz tetteket, de hozzád képest valóságos angyal vagyok. Ezért hát veled is maradok, a­míg csak élek, így diskuráltak egymással úr és szol­gája, de azért Bib Kárász bármely percben éle­tét adta volna Konstantinoszért. Nemsokára e jelenet után egyszer Kons­­tantinosz csengetett, de Bib Kárász nem jött be a szobába. Végre a gazda kitekintett, hogy mi történt az öreggel. A vén albán ott ült a küszö­bön és cigarettázott. — Nem hallottad, hogy csengettem? — De hallottam. — Hát miért nem jöttél be? — Mert én téged többé nem szolgállak. Eldobta cigarettáját és fölállt. Sötéten végig nézett az után és így szólt: ■— Az a daliás szép, görög ifjú, Tiák­osz, a­ki annyi idő óta könyörög, hogy ereszd ki a hálódból, ma kétségbeesésében agyonlőtte ma­gát . . . — Mi közöd hozzá, — felelt vállat vonva a levantei. — Igen is van, mert én orgyilkost nem szolgálok. '­­ — Hát te mi vagy, vén albán gyilkos? Az öreg összeszoritotta csontos ökleit, s csikorgó fogakkal felelt: Mai számunk 76 oldal.

Next