Budapesti Hírlap, 1912. december (32. évfolyam, 284-307. szám)
1912-12-01 / 284. szám
Vasárnap, december 1. Budapest, 1912. XXXII. évfolyam, 284. szám. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, árszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Via. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53. Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38. Három strófás dal. Budapest, nov. 30. Az első strófa, amire nem könnyű kadenciát találni, a kormány mai előterjesztése: három törvényjavaslat, mely rendkívüli fölhatalmazással látja el a kormányt háború, s illetőleg mozgósítás esetére. Ezek a fölhatalmazások a köz- és magánélet minden viszonyára kiterjednek s érdemben személyt és vagyont, jogot és alkotmányt a hatalom kényének szolgáltatnak ki, úgyszólván kényére bizzák házunkat, barmunkat, testünket, lelkünket. Semmi a világon e javaslatokon kívül nem magyarázhatná meg nekünk jobban, hogy mi a háború. Hozzászeretném tenni, a modern háború. Mert igazság szerint régen is így volt. A közhatalmak szervezete is lazább volt, a vagyon és személy biztossága Isten és egy vezénylőhadnagy kezében. Akkor találta ki a francia a híres mondást: á la guerre comme á la guerre, a háború háború. A különbség az, hogy akkor nem kértek hozzá törvényt és fölhatalmazást. A szervezett modern életben, ahogy az alkotmányos szabadságot ma értjük és gyakoroljuk, fölhatalmazás és törvény nélkül ez a dolog nem megy. Ez a fölhatalmazás pedig, amelyről most határoznunk kell, nem jelent kevesebbet, mint hogy a saját kormányunk úgy bánhassák el velünk, mintha ellenség volnánk. Másképpen nem képes felelősséget vállalni azért, hogy a kellő gyorsasággal, a kellő erővel és a kellő biztossággal harctérre állíthatja egy modern hadjárat végigküzdésére alkalmasan a hadsereget, ami annyi, mint hogy nem biztos, hogy távol tudja rólunk tartani az ellenséget, amely azután még ugyabban bánnék el velünk.. E szerint e végső óvóintézkedéseket, akármily szörnyük is alkotmányos államban, mint a végső szükség nélkülözhetetlen eszközeit, természeteseknek kell találnunk. Annak is találnék és tovább egy szót se vesztegetnénk rájuk, ha mi magyarok is nemzeti államunk föltételeinek, teljességének és minden járulékának birtokában volnánk. Ez nem lévén így, nyögve és borzadva teszünk eleget annak, amit lelkes áldozattal tennénk a nemzeti álladalom dicsőségéért. Mert a mai viszonyok között megeshetik az, hogy, ha Magyarország fiai minden kötelességüknek eleget tettek, minden áldozatot meghoztak és mindent elszenvedtek, ami egy dicsőséges háborút biztosít, — ismétlem, megeshetik az, hogy a diadal és dicsőség, nem mint másutt — németnél, franciánál, sőt jelenleg a bolgárnál — a nemzeti önérzetet duzzasztja meg, hanem a nemzettől elzárt, külön önálló státust kitevő katonaság fönhéjázását és packázását. Ez a szomorú helyzet teszi, hogy mi e legsúlyosabb kötelességeinket is nem lelkesedéssel, hanem lemondással és szívünkben meghasonlással teljesítjük. Azért nem könnyű erre kadenciát találni.* A második dal a híres Zoltán mai beszéde a képviselőházban, erre éppenséggel nehéz kadenciát találni. Lengyel Zoltán végigvesszőzte ma a koalíciót, Andrássy Gyulát, Apponyi Albertet, leleplezésekkel, régi beszédek, állásfoglalások felhánytorgatásával. Mi valóban gyászosnak, szomorúnak, magunkra nézve szinte elviselhetetlennek tartjuk azt a helyzetet, amely Magyarországnak két fényes elméjét és tiszta jellemű politikusát egy alárendelt képességű ember fegyverhordozójává tette. Kulcsa e kétségbeejtő helyzetnek az, hogy ez a két fényes elme és tehetség, amely kiszámíthatatlan magasságban áll vezére fölött szellemi és lelki tulajdonság dolgában, oly föl nem mérhető távolságban maradt el tőle akaraterő és elhatározottság dolgában. A politikában pedig a temperamentum és az elszántság dönti el a lágyak és ingadozók sorsát, akár természettől lágyak az illetők, akár nagy tudásuk fosztja meg őket az elhatározás bátorságától. A koalícióra is, amelynek legutolsó és legkitartóbb védelmezői mi voltunk, ráfér a kritika. Hiszen mire és kire nem fér rá? De a kritika ostora mindenkinek a kezébe hamarább beleillik, mint Lengyel Zoltán kezébe, aki eldicsekedhetik azzal, hogy egymaga ugrott úgyszólván annak idején bele a tengerbe, hogy ki- Uj dekameron. IRTA SIPULUSZ: Avendákosz büntetése. Konstantinosz Avendákosz igazi levantei kapcabetyár volt, ki szerette a kezét a más zsebében melengetni. Ami nem annyit tesz, hogy zsebtolvaj volt. Oh nem, ő nem volt olyan ordináré zsivány. Ő művészileg űzte ezt a mesterséget. Zseniális módokat talált ki arra, hogyan szakítsa le mások munkájának gyümölcsét. Ellenségemnek nem szeretném őt, jó barátomnak még kevésbbé, de zsebemnek nagyon óhajtanám, mert ami pénz egyszer oda bement, az onnan többet ki nem jött és egyike szaporodott. Legnagyobb baja az őszinteség hiánya volt. A boltjára például uzsorás helyett azt írta ki, pénzügynök. A lakásán fityegő táblán ez állott, ügyvéd, ahelyett, hogy zsebmetsző. Azok a félig barbár országok, melyekben élt, az ő rendezetlen viszonyaikkal, végtelenül kedveztek az ő működésének. És így gyorsan haladt előre a meggazdagodás útján. De magányos óráiban sokszor sóhajtva gondolt arra az időre, amikor majd gazdag ember lesz és gaztetteinek eredményét békében élvezheti. Mert ez a levantéi világ buján termelte a hozzá hasonló csirkefogókat, de aztán hamar nyakukat is szegte. Mert itt se a politikai rendszer, se a társadalmi rend nem tudott úgy megerősödni, hogy azok, akik hozzásimulnak, beleolvadnak, azt támogatják, megtalálják benne a védelmüket. Itt mindennap azzal az aggodalommal ébredhetett, hogy valami elkeseredett fickó, akit túlságosan kifosztott, egy lövéssel elmetszi élete fonalát. És ezért szorgalmasan tanulmányozta civilizált országok törvényeit és társadalmi rendjét, az lévén a célja, hogy ha majd az első milliója együtt lesz, e viharos és bizonytalan világból odavonul, s mint köztiszteletben álló polgár él tovább. Egyszer aztán történt vele egy olyan eset, mely kényszerítette őt arra, hogy Szalonikiből eltávozzék. Öreg albán szolgája, Bib Kárász megtagadta az engedelmességet. Ez a Bib Kárász volt Avendákosznak, az egyetlen barátja és bizalmasa, ő tudta urának minden gazságát. Már az apját is szolgálta, aki a fiához képest becsületes embernek volt mondható. Sokszor csóválta a fejét, mikor Avendákosz pusztítóműködését látta, korholta is a gazdáját gyakran, de csak ott maradt, s védelmezte urát mindenféle támadások ellen. — De hát mért nem megy a pokolba ? Ha ennyire elégedetlen vagy, — szólt hozzá nem egyszer a gazdája. — Megmondom uram őszintén. Mert a jó Istent az utolsó ítélet napján csak a hozzád hasonló gazemberek hangolják irgalomra én irántam. Mert én is követtem el gonosz tetteket, de hozzád képest valóságos angyal vagyok. Ezért hát veled is maradok, amíg csak élek, így diskuráltak egymással úr és szolgája, de azért Bib Kárász bármely percben életét adta volna Konstantinoszért. Nemsokára e jelenet után egyszer Konstantinosz csengetett, de Bib Kárász nem jött be a szobába. Végre a gazda kitekintett, hogy mi történt az öreggel. A vén albán ott ült a küszöbön és cigarettázott. — Nem hallottad, hogy csengettem? — De hallottam. — Hát miért nem jöttél be? — Mert én téged többé nem szolgállak. Eldobta cigarettáját és fölállt. Sötéten végig nézett az után és így szólt: ■— Az a daliás szép, görög ifjú, Tiákosz, aki annyi idő óta könyörög, hogy ereszd ki a hálódból, ma kétségbeesésében agyonlőtte magát . . . — Mi közöd hozzá, — felelt vállat vonva a levantei. — Igen is van, mert én orgyilkost nem szolgálok. ' — Hát te mi vagy, vén albán gyilkos? Az öreg összeszoritotta csontos ökleit, s csikorgó fogakkal felelt: Mai számunk 76 oldal.