Budapesti Hírlap, 1912. december (32. évfolyam, 284-307. szám)
1912-12-01 / 284. szám
2 mentse belőle a már-már fuldokló macskakölyköt, az obstrukciót. Abban a gyehennában, a melyet ma másokra akart rágyújtani, neld magának kell először elégnie. Mert a napi politikában nincsen ugyan halál, mert hiszen miért halt volna meg, akire százszor kiabáltak erkölcsi halált. Kristóffy, holott ma Justh, Apponyi és Andrássy Kristóffy szövetségeseivel és programjával járnak népgyűlésekre. A napi politikában tehát nincs halál, legalább olyan, amelyből feltámadás ne volna. De utánunk jön a történetírás és számon szedi cselekedeteinket és meg fogják írni a jövendő számára, hogy Lengyel Zoltán az apja és anyja az obstrukció rombolásának és hogy megjött ugyan később az esze, de már — későn. A harmadik dal a szuronyt szegezz,— a szabadságharc híres jelszava lealacsonyodva — a képviselőház előtt. Erre éppenséggel lehetetlen kadenciát találni. A dolog úgy történt, hogy Justh Gyula külföldi üdüléséből hazatérve, lehordta az ellenzéket, hogy lanyhán teszi tisztét. Erre ma vagy negyven ember, elül Szmrecsányi György, Zboray Miklós és Csuha István, hátul Apponyi és Justh, megjelentek a kordonon, hogy behatoljanak a Házba. Egy kis dulakodásféle támadt rendőrök és képviselők között, mire felhangzott a vezényszó, szuronyt szegezz. Erre a képviselő urak visszavonultak. Mit fognak csinálni a legközelebbi ülés alkalmával, nem tudjuk, de ki lehet számítani. Ha valami csoda közbe nem jő, ami észretéríti az embereket, akkor természetesen tovább folytatódik és fejlődik ez a dolog két irányban: egyfelül az ellenzék viszi a végletekig, másfelül a többség a maga dolgát. Valamelyiknek az erőszaka győzni fog. A másiknak a sorsa a teljes megalázás és az elzüllés. Mit nyer ezzel a nemzet? A bukottak hazamennek uradal— Ezt nekem ne mondd, uram! Akivel én szembeszálltam, az mindig épp úgy föl volt fegyverkezve, mint én, s küzdelmeimben legtöbbnyire én is sebet kaptam. — Menj a pokolba, felelt indulatosan a lovaidéi, ez volt búcsúja attól az embertől, aki negyven esztendeig szolgálta őt. De Bib Kárász támadása megrendítette a betyárt. Micsoda hangulat uralkodhatott itt ellene ebben a söpredék társadalomban, hogy még hű szolgája is elfordul tőle! Érezte, hogy gyűlölet és megvetés veszi körül, szepedve kezdett vágyakozni oly ország felé, ahol őt senki nem ösmeri. Eh, innen könnyű lesz az elválás, itt nincs nép, mely ösmeri, nemzet, mely méltányolja, társadalom, mely befogadja és támogatja, — neki csak ismerősei vannak, s azok majd akadnak az idegen országban is. Konstantinosz Avendákosz gyorsan kezdte lebonyolítani keleti ügyeit. Egy-két rabjának még a láncait is megkönnyítette, hogy nem az, hanem ő hamarabb szabadulhasson. De a gyűlöletnek kitűnő szeme van és jól tud vigyázni. Akárhogy szerette volna Avendákosz titokban tartani eltávozását, nem sikerült. A tömeges üzletlebonyolításra ellenségei figyelmessé lettek. Egy éjjel a szomszédok zajt hallottak Arendákosz házában. Előszörr veszekedés zaja, azután dulakodás lármája, végül csend. Nem törődött vele senki. Nem érdeklődött iránta maikba, a nemzet pedig védtelenebbül fog állani minden ellenségével szemben, mint valaha. Mert amely nemzet fiai ennyire viszik a gyűlölködést, a pártosságot és a visszavonást, annak ugyan nincsen védője a világon. Súlyosabb még, hogy az a tábor, amely az általános, titkos és egy házszabálysértés miatt folytatja ezt a parlamenti polgárháborút, éppenséggel a nemzeti programját hagyta cserben, dobta el magától, tette gazdátlanná és kompromittálta hosszú időkre. Ez a legszomorúbb dal, zokogva mondjuk el és nem tudunk rója kadenciát. BUDAPESTI HÍRLAP (284. sz.) 1912. december 1. Nemzetnevelés. — Mai helyzetünk. — mányt tekintve s mily nevetséges volt akkori hajlama, azt hinni, azt tanítani, hogy a birodalmi egység egykori kimérája örökre meghalt. Naivul azt hitték sokan, hogy elmúlt felőlünk a veszély, mely hazánk területi épségét fenyegetheti, elmúlt örökre a veszély, mely az ausztriai császárságba való bekebelezésnek újabb kísérletét zúdíthatja nyakunkba. S íme, ma már Horvátországban nincsen országgyűlés, hanem királyi biztos kormányoz s most már azt emlegetik, hogy ez sem elég, katonai diktatúrára van szükség. A trializmus hívei pedig egyre hangosabban kiabálják, hogy aki ezután jön, az meg is fogja a trializmust teremteni. De ez nem elég. Az osztrák közjogi irodalom eldobva magától minden tartózkodást, fönhangon hirdeti, hogy a mi törvénykönyvünk csak vágyakat tartalmaz, de nem parancsokat; a mi államiságunk csak képzeleti szülemény, a magyar királyság pedig csak az osztrák császári méltóságnak egyik vonatkozása, mert hiszen mi egy többször meghódított ország vagyunk, melynek 1867-ben Ausztria csak autonómiát engedélyezett, de melyet önmagával egyenlő rangú önálló államnak el nem ismert. Ma már későn ébredünk tudatára annak, hogy minket odaát csak Reichshalfte-nek tekintenek, csak Staatsgebietnek s hogy már csak egy hajszál választ el, hogy meglegyen a Gesammtstaat, melynek Magyarország csak egy része. Hiszen minden belső dolgunkat is Bécsből intézik. Az ottani lapokból hamarabb tudjuk meg, hogy mi itt a szándék s az ellenzék is bécsi szimpátiákat keres, hogy érvényesülhessen. Hát nem vesszük észre ma sem, hogy az a test, melynek tagjai vagyunk, már-már rothadásnak indult s ha észre nem térünk, országgyűlésünk annyira tönkre megy, hogy a horvát királyi biztosság után már csak a magyar királyi biztos fog következni ? Vagy nem hitték, még csak négy év csak a veszekedés zaja elnémult, s ekkor a kis kutya vonítani kezdett. Keservesen, fájdalmasan vonított reggel öt óráig, akkor hirtelen elhallgatott. Mikor reggel behatoltak Arendákosz hálószobájába, az uzsorás mellett ott feküdt a kutyája halva. Mi történt itt? Nem más, mint hogy a kutya siratta a gazdáját reggel ötig, akkor fájdalmában megszakadt a szive és meghalt. Bizonyos, hogy így kellett lennie, mert külső erőszak jelei a kutyán nem látszottak. Ott feküdt Arendákosz véres holtteste, fekete lelke pedig elindult az isteni igazság kutforrása felé. Mindent odalent hagyott, mit a földi test élvezni képes és mindent magával vitt, ami a halhatatlan lélek öntudatában helyet foglalhat. Épp ezért reszketve és félelemmel bandukolt, gyalogolt, ugrált vagy repült előre a másvilág felé vezető úton. Láthatatlan óriás kapuk mennydörögve nyíltak ki előtte és csapódtak be utánna. Egyszer verőfényes magasságokban suhant tova, azután viharos tengeren gázolt keresztül, majd sötét völgyekbe zuhant, hol alakot nem öltött fekete rémek gomolyogtak körülötte. Csak nedves lehelletüket érezte, száz meg száz fénysugár mintha szemük villanása lenne. Érezte, hogy kinyújtják feléje karjukat, miközben úgy vijjogtak, mint a csatatér holttestein lakmározó keselyük. Vergődő, nyomorult lelke fölsikollott, mire megszólalt egy hang, mely tiszta és egyszerű volt, mint a tenger moraja és mondái Budapest, nov. 30. Széchenyi István gróf ezt írja 1841- ben a Kelet Népében: „Világosan áll előttem , s mennyire irigylésre méltók lehetnek azok, kik valamint nem vették észre, alkotmányt és nemzetiséget tekintve, mily szánakozásra méltó szerepet játszott Mária Terézia alatt a magyar, s mily nevetséges volt akkori hajlama; később ismét azt nem vették észre, hogy azon test, melynek ők tagjai, mármár rothadásnak indult, úgy most sem vesznek észre semmit, és ekképp hátat fordítván gondnak, víg kedvvel keringnek fölfogásuk, jóllehet fölötte szűk, de rájuk nézve mégis elég tág körében, vagy fölhevült és sehogy sem fékezett képzeletüknél fogva, magyar egünkön égi háború és zivataros idők helyett a tavasznak legcsöndesebb, leggyönyörtelibb napjait látják hazánknak jószívű, de hibásszemű optimistái. Nem ugy én.“ öh, egek! Hányszor ismétlődik a történelem ?! Mennyire irigylésre méltók voltak azok, kik nem vették észre a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, hogy mily szánakozásra méltó szerepet játszik a magyar az alkotsenki. Ennek a komor háznak nem voltak barátai. Oda kedve ellen ment mindenki, legtöbbnyire sötét gyűlölettel szívében. Bánták is a lakók, hogy ott nappal vagy éjszaka, hajnalban vagy hajnal előtt mi történik. Ha kigyűlt volna a ház, bizonyára nem akadt volna ember, aki egy pohár vizet öntsön rá. Délelőtt tíz óráig ott állott a ház csöndben, nem jött ki senki, nem ment be senki. Ekkor valami gabonaügynök kopogtatta meg a külső ajtót, mert dolga volt a gazdával. A kopogtatásra nem felelt senki. Jött a zörgetés az összes ablakokon végig. Hiába. Ekkor rendőrséget hívtak, mely feltörte a kaput és behatoltak. És kiderült, hogy Arendákoszt az elmúlt éjjel megölték. Még pedig kegyetlenül ölték meg, volt rajta valami harminc szúrás. Látszott, hogy a gyilkos vad kéjjel szurkálta áldozatát. Konstantinosz Arendákosz kiterítve feküdt házának oszlopos verandáján és nem volt más mellette, mint Bib Kárász, aki a gyilkosság hírére visszatért, mert tudta, hogy különben a kutya se törődik régi gazdájával. De lélekben bizonyára ott voltak a fölszabadult áldozatok, akik most egyszerre kimásztak a bajból. Jött a kormányzó is, hogy mindazokat kihallgassa, akiket a rendőrség e célból összeszedett. Érdekes vallomást tett egy spanyol-zsidó diák, aki Avendákosz tőszomszédságában lakott. Ez a fiú két órakor ébredt föl a zajra, Avendákosz kiskutyájának az ugatására. Egyszerre