Budapesti Hírlap, 1912. december (32. évfolyam, 284-307. szám)

1912-12-01 / 284. szám

2 mentse belőle a már-már fuldokló macskakölyköt, az­­ obstrukciót. Ab­ban a gyehennában, a melyet ma má­sokra akart rágyújtani, neld magának kell először elégnie. Mert a napi politiká­ban nincsen ugyan halál, mert hiszen miért halt volna meg, a­kire százszor kiabáltak erkölcsi halált. Kristóffy, holott ma Justh, Apponyi és Andrássy Kristóffy szövetségeseivel és programjá­val járnak népgyűlésekre. A napi politi­kában tehát nincs halál, legalább olyan, a­melyből feltámadás ne volna. De utá­nunk jön a történetírás és számon szedi cselekedeteinket és meg fogják írni a jövendő számára, hogy Lengyel Zoltán az apja és anyja az obstrukció rombolá­sának és hogy megjött ugyan később az esze, de már —­ későn. A harmadik dal a szuronyt szegezz,­­— a szabadságharc híres jelszava leala­csonyodva —­ a képviselőház előtt. Erre éppenséggel lehetetlen kadenciát találni. A dolog úgy történt, hogy Justh Gyula külföldi üdüléséből hazatérve, le­hordta az ellenzéket, hogy lanyhán teszi­ tisztét. Erre ma vagy negyven ember, elül Szmrecsányi György, Zboray Miklós és Csuha­ István, hátul Apponyi és Justh, megjelentek a kordonon, hogy behatol­janak a Házba. Egy kis dulakodásféle támadt rendőrök és képviselők között, mire felhangzott a vezényszó, szuronyt szegezz. Erre a képviselő urak visszavo­nultak. Mit fognak csinálni a­ legközelebbi ülés alkalmával, nem tudjuk, de ki lehet számítani. Ha valami csoda közbe nem jő, a­mi észretéríti az embereket, akkor természetesen tovább folytatódik és fej­lődik ez a dolog két irányban: egyfelül az ellenzék viszi a végletekig, másfelül a többség a maga dolgát. Valamelyiknek az erőszaka győzni fog. A másiknak a sorsa a teljes megalázás és az elzüllés. Mit nyer ezzel a­­ nemzet? A bukottak hazamennek uradal­— Ezt nekem ne mondd, uram! A­kivel én szembeszálltam, az mindig épp úgy föl volt fegyverkezve, mint én, s küzdelmeimben leg­­többnyire én is sebet kaptam. — Menj a pokolba, felelt indulatosan a lovaidéi, ez volt búcsúja attól az embertől, a­ki negyven esztendeig szolgálta őt.­­ De Bib Kárász támadása megrendítette a betyárt. Micsoda hangulat uralkodhatott itt el­lene ebben a söpredék társadalomban, hogy még hű szolgája is elfordul tőle! Érezte, hogy gyűlölet és megvetés veszi körül, sz­epedve kez­dett vágyakozni oly ország felé, a­hol őt senki nem ösmeri. Eh, innen könnyű lesz az elválás, itt nincs nép, mely ösmeri, nemzet, mely méltá­nyolja, társadalom, mely befogadja és támo­gatja, — neki cs­ak ismerősei vannak, s azok majd akadnak az idegen országban is. Konstantinosz Avendákosz gyorsan kezdte lebonyolítani keleti ügyeit. Egy-két rabjának még a láncait is megkönnyítette, hogy nem az, hanem ő hamarabb szabadulhasson. De a gyűlöletnek kitűnő szeme van és jól tud vigyázni. Akárhogy szerette volna Avendá­­kosz titokban tartani eltávozását, nem sikerült. A tömeges üzletlebonyolításra ellenségei figyel­messé lettek. Egy éjjel a szomszédok zajt hallottak Arendákosz házában. Előszörr veszekedés zaja, azután dulakodás lármája, végül csend. Nem törődött vele s­enki. Nem érdeklődött iránta maikba, a nemzet pedig védtelenebbül fog állani minden ellenségével szemben, mint valaha. Mert a­mely nemzet fiai ennyire viszik a gyűlölködést, a pártos­ságot és a visszavonást, annak ugyan nincsen védője a világon. Súlyosabb még, hogy az a tábor, a­mely az általá­nos, titkos és egy házszabálysértés miatt folytatja ezt a parlamenti polgárhábo­rút, éppenséggel a nemzeti programját hagyta cserben, dobta el magától, tette gazdátlanná és kompromittálta hosszú időkre. Ez a legszomorúbb dal, zokogva mondjuk el és nem tudunk rója ka­denciát. BUDAPESTI HÍRLAP (284. sz.) 1912. december 1. Nemzetnevelés. — Mai helyzetünk. — mányt tekintve s mily nevetséges volt akkori hajlama, azt hinni, azt tanítani, hogy a birodalmi egység egykori kimé­­rája örökre meghalt. Naivul azt hitték sokan, hogy elmúlt felőlünk a veszély, mely hazánk területi épségét fenyeget­heti, elmúlt örökre a veszély, mely az ausztriai császárságba való bekebelezés­nek újabb kísérletét zúdíthatja nya­kunkba. S íme, ma már Horvátország­ban nincsen országgyűlés, hanem királyi biztos kormányoz s most m­ár azt emle­getik, hogy ez sem elég, katonai dikta­túrára van szükség. A trializmus hívei pedig egyre hangosabban kiabálják, hogy a­ki ezután jön, az meg is fogja a trializmust teremteni. De ez nem elég. Az osztrák közjogi irodalom eldobva magától minden tartózkodást, fönhan­­gon hirdeti, hogy a mi törvénykönyvünk csak vágyakat tartalmaz, de nem pa­rancsokat; a mi államiságunk csak kép­zeleti szülemény, a magyar királyság pedig csak az osztrák császári méltóság­nak egyik vonatkozása, mert hiszen mi egy többször meghódított ország va­gyunk, melynek 1867-ben Ausztria csak autonómiát engedélyezett, de melyet ön­magával egyenlő rangú önálló államnak el nem ismert. Ma már későn ébredünk tudatára annak, hogy minket odaát csak Reichshalfte-nek tekintenek, csak Staats­­gebietnek s hogy már csak egy hajszál választ el, hogy meglegyen a Gesammt­­staat, melynek Magyarország csak egy része. Hiszen minden belső dolgunkat is Bécsből intézik. Az ottani lapokból ha­marabb tudjuk meg, hogy mi itt a szán­dék s az ellenzék is bécsi szimpátiákat keres, hogy érvényesülhessen. Hát nem vesszük észre ma sem, hogy az a test, melynek tagjai vagyunk, már-már rot­hadásnak indult s ha észre nem térünk, országgyűlésünk annyira tönkre megy, hogy a horvát királyi biztosság után már csak a magyar királyi biztos fog kö­vetkezni ? Vagy nem hitték, még csak négy év csak a veszekedés zaja elnémult, s ekkor a kis kutya vonítani kezdett. Keservesen, fájdalmasan vonított reggel öt óráig, akkor hirtelen elhallga­tott. Mikor reggel behatoltak Arendákosz háló­szobájába, az uzsorás mellett ott feküdt a ku­tyája halva. Mi történt itt? Nem más, mint hogy a kutya siratta a gazdáját reggel ötig, akkor fájdalmában megszakadt a szive és meghalt. Bi­zonyos, hogy így kellett lennie, mert külső erő­szak jelei a kutyán nem látszottak. Ott feküdt Arendákosz véres holtteste, fe­kete lelke pedig elindult az isteni igazság kut­­forrása felé. Mindent odalent hagyott, mit a földi test élvezni képes és mindent magával vitt, a­mi a halhatatlan lélek öntudatában helyet foglalhat. Épp ezért reszketve és félelemmel bandukolt, gyalogolt, ugrált vagy repült előre a másvilág felé vezető úton. Láthatatlan óriás kapuk mennydörögve nyíltak ki előtte és csa­pódtak be utánna. Egyszer verőfényes magas­ságokban suhant tova, azután viharos tengeren gázolt keresztül, majd sötét völgyekbe zuhant, hol alakot nem öltött fekete rémek gomolyogtak körülötte. Csak nedves lehelletüket érezte, száz meg száz fénysugár mintha szemük villanása lenne. Érezte, hogy kinyújtják feléje karjukat, miközben úgy vijjogtak, mint a csatatér holt­testein lakmározó keselyük. Vergődő, nyomorult lelke fölsikollott, mire megszólalt egy hang, mely tiszta és egy­szerű volt, mint a tenger moraja és mondái Budapest, nov. 30. Széchenyi István gróf ezt írja 1841- ben a Kelet Népé­ben: „Világosan áll előttem , s mennyire irigylésre méltók lehetnek azok, kik valamint nem vették észre, alkotmányt és nemzetiséget te­kintve, mily szánakozásra méltó szerepet játszott Mária Terézia alatt a magyar, s mily nevetséges volt akkori hajlama; később ismét azt nem vették észre, hogy azon test, melynek ők tagjai, már­­már rothadásnak indult, úgy most sem vesznek észre semmit, és ekképp hátat fordítván gondnak, víg kedvvel kering­nek fölfogásuk, jóllehet fölötte szűk, de rá­juk nézve mégis elég tág körében, vagy fölhevült és sehogy sem fékezett képzeletüknél fogva, magyar egünkön égi háború és zivataros idők helyett a ta­vasznak legcsöndesebb, leggyönyörte­­libb napjait látják hazánknak jószívű, de hibásszemű optimistái. Nem ugy én.“ öh­, egek! Hányszor ismétlődik a történelem ?! Mennyire irigylésre méltók voltak azok, kik nem vették észre a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, hogy mily szánakozásra méltó szerepet játszik a magyar az alkot­senki. Ennek a komor háznak nem voltak ba­rátai. Oda kedve ellen ment mindenki, legtöbb­­nyire sötét gyűlölettel szívében. Bánták is a la­kók, hogy ott nappal vagy éjszaka, hajnalban vagy hajnal előtt mi történik. Ha kigyűlt volna a ház, bizonyára nem akadt volna ember, a­ki egy pohár vizet öntsön rá. Délelőtt tíz óráig ott állott a ház csönd­ben, nem jött ki senki, nem ment be senki. Ek­kor valami gabonaügynök kopogtatta meg a külső ajtót, mert dolga volt a gazdával. A ko­pogtatásra nem felelt senki. Jött a zörgetés az öss­zes ablakokon végig. Hiába. Ekkor rendőrsé­get hívtak, mely feltörte a kaput és behatoltak. És kiderült, hogy Arendákoszt az elmúlt éjjel megölték. Még pedig kegyetlenül ölték meg, volt rajta valami harminc szúrás. Látszott, hogy a gyilkos vad kéjjel szurkálta áldozatát. Konstantinosz Arendákosz kiterítve fe­küdt házának oszlopos verandáján és­ nem volt más mellette, mint Bib Kárász, a­ki a gyilkos­ság hírére visszatért, mert tudta, hogy különben a kutya se törődik régi gazdájával. De lélekben bizonyára ott voltak a fölszabadult áldozatok, a­kik most egyszerre kimásztak a bajból. Jött a kormányzó is, hogy mindazokat ki­hallgassa, a­kiket a rendőrség e célból összesze­dett. Érdekes vallomást tett egy spanyol-zsidó diák, a­ki Avendákosz tőszomszédságában la­kott. Ez a fiú két órakor ébredt föl a zajra, Aven­dákosz kis­kutyájának az ugatására. Egyszerre

Next