Budapesti Hírlap, 1912. december (32. évfolyam, 284-307. szám)

1912-12-13 / 294. szám

1912. december 13. BUDAPESTI HÍRLAP (294. sz.) vegyenek Csataldzsa ostromában, köszönettel visszautasította. Ellentétek a szövetségesek közt. Bécs, dec. 12. (Alkalmi tudósitónktól.) Itteni diplomá­ciai körök nem fűznek túlságos vérmes remé­nyeket a balkáni békekövetek londoni tárgyalá­sához. Ezt a pesszimisztikus fölfogást azzal okolják meg, hogy a tárgyaló felek között az új határok megállapítása tekintetében fölmerült el­lentétek az utolsó napokban mindjobban kiéle­sedtek. Drinápoly, Szkutari, Szaloniki, Janina birtokáért már­is elkeseredett hírlapi harc fo­lyik és minthogy alig van remény az egyik vagy másik párt engedékenységére, a közvéle­ménynek el kell készülnie arra is, hogy talán már néhány nap múlva újból megkezdődik a balkáni öldöklés. De a balkáni szövetség sorsa sem nagyon biztató. A nagy nehezen eltemetett évszázados antagonizmus feltámadással fenye­get, úgy hogy az itteni diplomáciai körök nem tartják lehetetlennek, hogy a balkáni államok a zsákmány felosztásánál Európa intervenció­ját fogják kikérni. .Románia és Bulgária. • Szófia, dec. 12. (Saját tudósítónktól.) Hivatalos körökből je­lentik, hogy Danev bukaresti látogatása feljogosít arra a reményre, hogy a két állam régi barátsága ebben a válságos időben meg fog erősödni. Ferdi­­nánd király szaloniki utazásának az a célja, hogy a világnak a bolgár-görög barátság fennállását meg­mutassa. A görögök kalimi háborúja. A Tribuna és a Giornale d’Italia valonai jelentéseket közölnek Esszád basa egyik távira­táról, a­mely szerint Janina és Paramitia között, valamint a Jannimtól keletre fekvő Drisko hegy­ség alján tegnapelőtt és tegnap heves harc volt török és görög csapatok közt. A görögök teljes vereséget szenvedtek és jelentékeny veszteséggel kénytelenek voltak visszavonulni. A török csa­patok vesztesége tíz halott és száznál több se­besült. A londoni béketárgyalás. Konstantinápoly, dec. 10. (Rendes levelezőnktől.) Ugyanaz a hajó, mel­­­lyel ma délután Törökország megbízottai innét Kon­­stanzába és a keleti expresszel Budapesten át Lon­donba utaznak, viszi e sorokat is. Ha csupán a tö­rököktől függ vala, akkor nem a Themse-parti metro­polis, hanem a magyar főváros látta volna vendé­gekül a balkáni államok és az ozmán birodalom ki­küldöttjeit. Mint magától Norodunohian külügymi­nisztertől tudom, a fegyverszünet tárgyalásánál Bagcseikeiben a porta Budapestet javasolta a béke­­tárgyalások szinhelyéül s erről előzetesen értesítette monarkiánk itteni nagykövetét, Pallavicini őrgrófot is. A propoziciót azonban a belgrádi és szófiai kor­mányok visszautasították s így Budapest elesett at­tól, hogy eme békekötés révén a világhistóriába kerüljön. Európa szeme, mint már annyiszor, most is­mét London felé fordul. Sikerül-e ott, az angol kor­mány közvetetten befolyása alatt létrehozni a bé­két? Meg tudnak-e egyezni az ellenfelek egymással és Törökországgal? E kérdésekre határozott választ senki nem ad­hat, bár kétségtelen, hogy valamennyi nagyhata­lom. Oroszországot sem véve ki, a balkáni nyugalom helyreállítását óhajtja. Azonban a helyzet rendkívül kritikus. Törökország most más magatartást tanú­sít, mint három hét előtt, a­mikor vezérférfiai el­vesztették bizodalm­ikat a hadseregben és attól tar­tottak, hogy az ellenség fölnyomul Konstantinápoly falai alá. Ez a félelem eltűnt. A török kormány meg­győződött, hogy a csataldzsai vonalon álló hadsereg, valamint a gallipoli félszigeten levő katonaság al­kalmas minden támadás visszaverésére s ezért ma már csakis olyan békét hajlandó elfogadni, mely európai uralmát nem teszi lehetetlenné. Tíz nappal ezelőtt közöltem — (azóta félhi­vatalos kommünikék is megerősítették), — hogy a porta meg akarja tartani az adrinápolyi vilajetet, valamint Albániát és Macedóniának déli részét. E két utóbbit autonóm tartomány gyanánt. Miután Lon­donba küldött megbizottai ettől az állásponttól nem térhetnek el, a balkáni szövetségesektől függ: alá­írásra kerül-e a béke vagy folytatódik a háború? Ha pedig ismét akcióba lépnek a seregek, a fegyver­­szerencse fog határozni: támadnak-e újabb kompli­kációk? A török kormány értesülései szerint Bulgáriá­ban megvan a hajlandóság méltányos békekötésre, ellenben a szerbek, görögök és montenegróiak ez idő szerint még túlzott követeléseket támasztanak. Alen és Belgrád nehezebb ellenfelek lesznek a zöldasztal­nál, mint Szófia, mert a háború folyamán kevesebb áldozattal ugyan, de sokkal nagyobb területet okku­­páltak az európai Törökországból, mint a bolgárok. Remélhető azonban, hogy a nagyhatalmak mérsék­letre fogják inteni őket, miután az utóbbi hetekben az a meggyőződés alakult ki a kabineteknél, hogy Törökország még mindig hatalmi tényező és Euró­pából való teljes kiszorítása nem volna célszerű. Nagyon valószínű, hogy nemcsak monarkiánk és szövetségesei, hanem a hármas antánt is támo­gatni fogja a porta ama törekvését, hogy a szalo­niki és monasztiri vilajetekből autonóm Macedónia alakíttassék a szultán fönhatósága alatt. Ez esetben Szaloniki nem maradna a görögök kezében, a­mit a bolgárok kétségkívül helyeslően vennének tudo­másul. Nem tagadható, hogy az autonóm Macedónia megteremtése elodázná a balkáni kérdés végleges megoldását, de a balkáni szövetségeseknek egymás­sal szemben már eddig is megnyilvánult féltékeny­sége mutatja, hogy a kérdés még nincs teljesen meg­érve és tisztázva. Európának jobb, ha e terület is a töröké, semhogy hárman veszekedjenek érette. A­mi Albániát illeti, az már befejezett ténynek tekinthető, hogy nem kerül szétdarabolásra. E tekin­tetben, ha­ végleges megállapodás nincs is, a kabi­netek egyetértenek, hogy Albánia a maga etnikai egészében föntartandó, önálló állam legyen-e vagy autonóm török tartomány, erről később fognak dönteni. Izmail Kemál bég tudvalévően Durazzóban és Valonában nemcsak proklamálta Albánia függet­lenségét, hanem az ideiglenes kormányt is megala­kította, mely összeköttetésbe lépett a bécsi és római kabinetekkel Nem alaptalan a föltevés, hogy a ta­pasztalt, öreg politikus, a­ki Valonába utazta előtt Bécsben tartózkodott, s a­kinek elég intim össze­köttetései vannak Londonban és Rómában, a füg­getlenség proklamálásával csupán megkönnyíteni akarta a nemzete iránt jóindulattal viseltető hatal­maknak diplomáciai állásfoglalását a balkáni szö­vetségesek aspirációival szemben. Neki legjobban kell tudnia, hogy a szervezetlen, szegény és függet­len törzsekre szétoszlott albán nemzet ma még nincs abban a helyzetben, hogy önálló állami életre be­rendezkedjék. Egy független és kizárólag saját anyagi erejére utalt albán fejedelemség jelenleg szinte elképzelhetetlen, mert a beszedető jövedel­mekből nem lehet az állami adminisztráció kiadá­sait fedezni. A hegyi albánok legnagyobb része soha nem fizetett adót, s erre az áldozatra akkor sem lesz hajlandó, ha hazája függetlenné válik. Épp úgy föllázadnának az albán kormány ellen, mint fegy­verhez nyúltak a török kormányzók ellen, vala­hányszor adószedőket küldtek közéjük. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy az albánoknak leg­alább fele mohamedán, kik ma is ragaszkodnak a szultánhoz, mint kalifájukhoz. Mindezek figyelembevételével valószínűnek kell tartani, hogy Albániából nem független fejedelem­ség, hanem a szultán fenhatósága alatt álló auto­nóm tartomány fog alakulni. A törökök hibája, hogy idáig jutott a dolog s hogy örülniök kell, ha ebben a formában megtarthatják Albániát Több mint húsz esztendeje a mi monarkiánk folyton figyelmez­tette a portát, hogy bánjék emberségesen az albá­nokkal és iparkodjék a szláv denacionalizáló törek­vésekkel szemben az albán egységes nemzeti öntu­datot albán iskolák létesítésével megerősíteni. Taná­csainknak épp oly kevés foganatjuk volt, mint a kül­földön megalakult albán komiték könyörgő memo­randumainak, melyekkel Abdul Hamidot elárasztot­ták. De nem hallgatott a szultán még saját híveinek a tanácsára sem, holott ezek egyike, Dzsavid bég államtanácsos 1898-ban ezt írta neki egy fölterjesz­tésben: „Ha meg akarjuk menteni az európai Török­országot, föltétlenül szükséges, hogy adminisztratív reformokat léptessünk életbe Albániában. Ó, felsé­ges Uralkodóm, az Isten és a próféta szerelméért le­gyen könyörülettel e nemzet és a birodalom sorsá­hoz, mielőtt késő lenne, mielőtt az országot elvesz­tené. Mentse meg Felséged az országot a biztos sze­rencsétlenségtől, mely föltartóztathatatlanul közele­dik." . . Abdul Hamid sükedt maradt a figyelmezte­tések iránt, az új-törökök pedig még helytelenebb politikát követtek Albániában. Most mindenki bánja a tévedéseket és hibákat és boldognak érezné magát, ha Albánia végleg el nem szakadna az ozmán biro­dalomtól. Úgy hisszük, ez a vágyakozás teljesülni fog, mert nekünk és Olaszországnak is érdekünk, hogy Albánia a félhold alatt egyensúlyozó szerepet játszon a Balkánon. A nagyvilágból. Budapest, dec. 12. A minap múlt százhét esztendeje Napóleon egyik legzseniálisabb, villámgyorsan végzett hadjá­ratának. 1805. december másodikén volt az auster­­litzi ütközet, a „három császárok csatája". Három hadsereg, s három császár állottak szemben egymással: a francia, az osztrák és az orosz. Napóleon október huszonnyolcadikán indult Münchenből Hágába. Előtte indult, huszonhatodikán, Ponte-Gorvo herceg és a dúc de Raguse, a­kik a francia haderő jobbszárnyát vezették le az Inn felé, míg ezalatt d’Eckmühl herceg, a dúc de Daimaire és Montebello herceg, a táborkarral Mühldorf és Braunau felé haladtak. Az osztrák haderő élén Kienmayer tábornok állott, az oroszokat Kutusov tábornok vezényelte, mindkét sereg az Ilin vonalát védelmezte. Az osztrá­kok Szalzburgra támaszkodtak, az oroszok Braunaut erősítették meg. Kienmayer táborában egyesült a magyar, a cseh és az osztrák haderő minden fegy­verfogható embere. Huszonnyolcadikon volt az első összecsapás: Ponte Corvo herceg elfoglalta a Mü­hl­­dorfba vezető hidat, s Montebello herceg másnap bevonult Braunauba. Az osztrák-orosz vezetőséget kissé zavarba ej­tette ez a gyorsaság, fogatai szertehányódtak. Rend­ben vonult mégis vissza Bécs felé, de a franciák is csakhamar nyomukba érkeztek. A nápolyi király, d’E­ckmuhl herceg hadtestével, november elsején Lambach közelébe érkezett. Ott a 17. gyalogezred, a­melyet Couroux tábornok vezetett, éppen küzdő­férben volt az oroszokkal, a­kik a Traunon akarták podgyászukat átszállítani; az oroszok összeroppan­tak, s ágyúikat otthagyva megszaladtak. Ezzel az orosz gyalogság vitézi híre nagyot fogyatkozott a£ osztrák vezetőség előtt. Ezalatt Montebello herceg bevonult Linzbe, s elfoglalta a dunai nagy hidat; nyomában érkezett maga Napóleon és vele a bajor király. Bécsben ugyancsak nyugtalankodott a lakosság. Az osztrákok fegyverszünetet sürgettek, de Napóleon nem akart tárgyalásba se bocsátkozni; a nápolyi ki­rály, november tizenharmadikán, elfoglalta a bécsi hidat. Napóleon pedig ezalatt Schönbrunnban telepe­dett meg táborkarával. Az osztrák haderőnek maradt Bécsben 2000 ágyúja , vagy 10.000 puskája, a sereg pedig, az oro­szokkal egyesülten, vonult föl észak felé, a morva határszélen. November tizenhetedikén maga Napó­leon állott a franciák élére, megindult az ellenség után s még aznap bevonult Znaimba, a­mit az oro­szok — mint útjük mentén a többi várost — szintén föl akartak gyújtani. November huszadikán Napó­leon már Brünnben volt, a­honnan az ellenség futva, de futva, se élelmiszereit, se puskaporát, se ágyúit nem tudta elszállítani. A döntő nagy ütközet nem késhetett sokáig. Az orosz és osztrák csapatokat kimerítette a sok erőszakolt menetelés, lerongyolódtak, ágyúikat elvesztették, podgyászukhoz nem juthattak, a végső összecsapás kikerülhetetlen volt. Napóleon helyzete viszont igen kedvező; Brünnben talált mindent, a­mire embereinek s fogatjainak szüksége lehetett El­határozta, hogy kissé pihenteti katonáit s igy várja be az ellenség mozdulását . . . 9

Next