Budapesti Hírlap, 1912. december (32. évfolyam, 284-307. szám)
1912-12-13 / 294. szám
1912. december 13. BUDAPESTI HÍRLAP (294. sz.) vegyenek Csataldzsa ostromában, köszönettel visszautasította. Ellentétek a szövetségesek közt. Bécs, dec. 12. (Alkalmi tudósitónktól.) Itteni diplomáciai körök nem fűznek túlságos vérmes reményeket a balkáni békekövetek londoni tárgyalásához. Ezt a pesszimisztikus fölfogást azzal okolják meg, hogy a tárgyaló felek között az új határok megállapítása tekintetében fölmerült ellentétek az utolsó napokban mindjobban kiélesedtek. Drinápoly, Szkutari, Szaloniki, Janina birtokáért máris elkeseredett hírlapi harc folyik és minthogy alig van remény az egyik vagy másik párt engedékenységére, a közvéleménynek el kell készülnie arra is, hogy talán már néhány nap múlva újból megkezdődik a balkáni öldöklés. De a balkáni szövetség sorsa sem nagyon biztató. A nagy nehezen eltemetett évszázados antagonizmus feltámadással fenyeget, úgy hogy az itteni diplomáciai körök nem tartják lehetetlennek, hogy a balkáni államok a zsákmány felosztásánál Európa intervencióját fogják kikérni. .Románia és Bulgária. • Szófia, dec. 12. (Saját tudósítónktól.) Hivatalos körökből jelentik, hogy Danev bukaresti látogatása feljogosít arra a reményre, hogy a két állam régi barátsága ebben a válságos időben meg fog erősödni. Ferdinánd király szaloniki utazásának az a célja, hogy a világnak a bolgár-görög barátság fennállását megmutassa. A görögök kalimi háborúja. A Tribuna és a Giornale d’Italia valonai jelentéseket közölnek Esszád basa egyik táviratáról, amely szerint Janina és Paramitia között, valamint a Jannimtól keletre fekvő Drisko hegység alján tegnapelőtt és tegnap heves harc volt török és görög csapatok közt. A görögök teljes vereséget szenvedtek és jelentékeny veszteséggel kénytelenek voltak visszavonulni. A török csapatok vesztesége tíz halott és száznál több sebesült. A londoni béketárgyalás. Konstantinápoly, dec. 10. (Rendes levelezőnktől.) Ugyanaz a hajó, mellyel ma délután Törökország megbízottai innét Konstanzába és a keleti expresszel Budapesten át Londonba utaznak, viszi e sorokat is. Ha csupán a törököktől függ vala, akkor nem a Themse-parti metropolis, hanem a magyar főváros látta volna vendégekül a balkáni államok és az ozmán birodalom kiküldöttjeit. Mint magától Norodunohian külügyminisztertől tudom, a fegyverszünet tárgyalásánál Bagcseikeiben a porta Budapestet javasolta a béketárgyalások szinhelyéül s erről előzetesen értesítette monarkiánk itteni nagykövetét, Pallavicini őrgrófot is. A propoziciót azonban a belgrádi és szófiai kormányok visszautasították s így Budapest elesett attól, hogy eme békekötés révén a világhistóriába kerüljön. Európa szeme, mint már annyiszor, most ismét London felé fordul. Sikerül-e ott, az angol kormány közvetetten befolyása alatt létrehozni a békét? Meg tudnak-e egyezni az ellenfelek egymással és Törökországgal? E kérdésekre határozott választ senki nem adhat, bár kétségtelen, hogy valamennyi nagyhatalom. Oroszországot sem véve ki, a balkáni nyugalom helyreállítását óhajtja. Azonban a helyzet rendkívül kritikus. Törökország most más magatartást tanúsít, mint három hét előtt, amikor vezérférfiai elvesztették bizodalmikat a hadseregben és attól tartottak, hogy az ellenség fölnyomul Konstantinápoly falai alá. Ez a félelem eltűnt. A török kormány meggyőződött, hogy a csataldzsai vonalon álló hadsereg, valamint a gallipoli félszigeten levő katonaság alkalmas minden támadás visszaverésére s ezért ma már csakis olyan békét hajlandó elfogadni, mely európai uralmát nem teszi lehetetlenné. Tíz nappal ezelőtt közöltem — (azóta félhivatalos kommünikék is megerősítették), — hogy a porta meg akarja tartani az adrinápolyi vilajetet, valamint Albániát és Macedóniának déli részét. E két utóbbit autonóm tartomány gyanánt. Miután Londonba küldött megbizottai ettől az állásponttól nem térhetnek el, a balkáni szövetségesektől függ: aláírásra kerül-e a béke vagy folytatódik a háború? Ha pedig ismét akcióba lépnek a seregek, a fegyverszerencse fog határozni: támadnak-e újabb komplikációk? A török kormány értesülései szerint Bulgáriában megvan a hajlandóság méltányos békekötésre, ellenben a szerbek, görögök és montenegróiak ez idő szerint még túlzott követeléseket támasztanak. Alen és Belgrád nehezebb ellenfelek lesznek a zöldasztalnál, mint Szófia, mert a háború folyamán kevesebb áldozattal ugyan, de sokkal nagyobb területet okkupáltak az európai Törökországból, mint a bolgárok. Remélhető azonban, hogy a nagyhatalmak mérsékletre fogják inteni őket, miután az utóbbi hetekben az a meggyőződés alakult ki a kabineteknél, hogy Törökország még mindig hatalmi tényező és Európából való teljes kiszorítása nem volna célszerű. Nagyon valószínű, hogy nemcsak monarkiánk és szövetségesei, hanem a hármas antánt is támogatni fogja a porta ama törekvését, hogy a szaloniki és monasztiri vilajetekből autonóm Macedónia alakíttassék a szultán fönhatósága alatt. Ez esetben Szaloniki nem maradna a görögök kezében, amit a bolgárok kétségkívül helyeslően vennének tudomásul. Nem tagadható, hogy az autonóm Macedónia megteremtése elodázná a balkáni kérdés végleges megoldását, de a balkáni szövetségeseknek egymással szemben már eddig is megnyilvánult féltékenysége mutatja, hogy a kérdés még nincs teljesen megérve és tisztázva. Európának jobb, ha e terület is a töröké, semhogy hárman veszekedjenek érette. Ami Albániát illeti, az már befejezett ténynek tekinthető, hogy nem kerül szétdarabolásra. E tekintetben, ha végleges megállapodás nincs is, a kabinetek egyetértenek, hogy Albánia a maga etnikai egészében föntartandó, önálló állam legyen-e vagy autonóm török tartomány, erről később fognak dönteni. Izmail Kemál bég tudvalévően Durazzóban és Valonában nemcsak proklamálta Albánia függetlenségét, hanem az ideiglenes kormányt is megalakította, mely összeköttetésbe lépett a bécsi és római kabinetekkel Nem alaptalan a föltevés, hogy a tapasztalt, öreg politikus, aki Valonába utazta előtt Bécsben tartózkodott, s akinek elég intim összeköttetései vannak Londonban és Rómában, a függetlenség proklamálásával csupán megkönnyíteni akarta a nemzete iránt jóindulattal viseltető hatalmaknak diplomáciai állásfoglalását a balkáni szövetségesek aspirációival szemben. Neki legjobban kell tudnia, hogy a szervezetlen, szegény és független törzsekre szétoszlott albán nemzet ma még nincs abban a helyzetben, hogy önálló állami életre berendezkedjék. Egy független és kizárólag saját anyagi erejére utalt albán fejedelemség jelenleg szinte elképzelhetetlen, mert a beszedető jövedelmekből nem lehet az állami adminisztráció kiadásait fedezni. A hegyi albánok legnagyobb része soha nem fizetett adót, s erre az áldozatra akkor sem lesz hajlandó, ha hazája függetlenné válik. Épp úgy föllázadnának az albán kormány ellen, mint fegyverhez nyúltak a török kormányzók ellen, valahányszor adószedőket küldtek közéjük. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy az albánoknak legalább fele mohamedán, kik ma is ragaszkodnak a szultánhoz, mint kalifájukhoz. Mindezek figyelembevételével valószínűnek kell tartani, hogy Albániából nem független fejedelemség, hanem a szultán fenhatósága alatt álló autonóm tartomány fog alakulni. A törökök hibája, hogy idáig jutott a dolog s hogy örülniök kell, ha ebben a formában megtarthatják Albániát Több mint húsz esztendeje a mi monarkiánk folyton figyelmeztette a portát, hogy bánjék emberségesen az albánokkal és iparkodjék a szláv denacionalizáló törekvésekkel szemben az albán egységes nemzeti öntudatot albán iskolák létesítésével megerősíteni. Tanácsainknak épp oly kevés foganatjuk volt, mint a külföldön megalakult albán komiték könyörgő memorandumainak, melyekkel Abdul Hamidot elárasztották. De nem hallgatott a szultán még saját híveinek a tanácsára sem, holott ezek egyike, Dzsavid bég államtanácsos 1898-ban ezt írta neki egy fölterjesztésben: „Ha meg akarjuk menteni az európai Törökországot, föltétlenül szükséges, hogy adminisztratív reformokat léptessünk életbe Albániában. Ó, felséges Uralkodóm, az Isten és a próféta szerelméért legyen könyörülettel e nemzet és a birodalom sorsához, mielőtt késő lenne, mielőtt az országot elvesztené. Mentse meg Felséged az országot a biztos szerencsétlenségtől, mely föltartóztathatatlanul közeledik." . . Abdul Hamid sükedt maradt a figyelmeztetések iránt, az új-törökök pedig még helytelenebb politikát követtek Albániában. Most mindenki bánja a tévedéseket és hibákat és boldognak érezné magát, ha Albánia végleg el nem szakadna az ozmán birodalomtól. Úgy hisszük, ez a vágyakozás teljesülni fog, mert nekünk és Olaszországnak is érdekünk, hogy Albánia a félhold alatt egyensúlyozó szerepet játszon a Balkánon. A nagyvilágból. Budapest, dec. 12. A minap múlt százhét esztendeje Napóleon egyik legzseniálisabb, villámgyorsan végzett hadjáratának. 1805. december másodikén volt az austerlitzi ütközet, a „három császárok csatája". Három hadsereg, s három császár állottak szemben egymással: a francia, az osztrák és az orosz. Napóleon október huszonnyolcadikán indult Münchenből Hágába. Előtte indult, huszonhatodikán, Ponte-Gorvo herceg és a dúc de Raguse, akik a francia haderő jobbszárnyát vezették le az Inn felé, míg ezalatt d’Eckmühl herceg, a dúc de Daimaire és Montebello herceg, a táborkarral Mühldorf és Braunau felé haladtak. Az osztrák haderő élén Kienmayer tábornok állott, az oroszokat Kutusov tábornok vezényelte, mindkét sereg az Ilin vonalát védelmezte. Az osztrákok Szalzburgra támaszkodtak, az oroszok Braunaut erősítették meg. Kienmayer táborában egyesült a magyar, a cseh és az osztrák haderő minden fegyverfogható embere. Huszonnyolcadikon volt az első összecsapás: Ponte Corvo herceg elfoglalta a Mühldorfba vezető hidat, s Montebello herceg másnap bevonult Braunauba. Az osztrák-orosz vezetőséget kissé zavarba ejtette ez a gyorsaság, fogatai szertehányódtak. Rendben vonult mégis vissza Bécs felé, de a franciák is csakhamar nyomukba érkeztek. A nápolyi király, d’Eckmuhl herceg hadtestével, november elsején Lambach közelébe érkezett. Ott a 17. gyalogezred, amelyet Couroux tábornok vezetett, éppen küzdőférben volt az oroszokkal, akik a Traunon akarták podgyászukat átszállítani; az oroszok összeroppantak, s ágyúikat otthagyva megszaladtak. Ezzel az orosz gyalogság vitézi híre nagyot fogyatkozott a£ osztrák vezetőség előtt. Ezalatt Montebello herceg bevonult Linzbe, s elfoglalta a dunai nagy hidat; nyomában érkezett maga Napóleon és vele a bajor király. Bécsben ugyancsak nyugtalankodott a lakosság. Az osztrákok fegyverszünetet sürgettek, de Napóleon nem akart tárgyalásba se bocsátkozni; a nápolyi király, november tizenharmadikán, elfoglalta a bécsi hidat. Napóleon pedig ezalatt Schönbrunnban telepedett meg táborkarával. Az osztrák haderőnek maradt Bécsben 2000 ágyúja , vagy 10.000 puskája, a sereg pedig, az oroszokkal egyesülten, vonult föl észak felé, a morva határszélen. November tizenhetedikén maga Napóleon állott a franciák élére, megindult az ellenség után s még aznap bevonult Znaimba, amit az oroszok — mint útjük mentén a többi várost — szintén föl akartak gyújtani. November huszadikán Napóleon már Brünnben volt, ahonnan az ellenség futva, de futva, se élelmiszereit, se puskaporát, se ágyúit nem tudta elszállítani. A döntő nagy ütközet nem késhetett sokáig. Az orosz és osztrák csapatokat kimerítette a sok erőszakolt menetelés, lerongyolódtak, ágyúikat elvesztették, podgyászukhoz nem juthattak, a végső összecsapás kikerülhetetlen volt. Napóleon helyzete viszont igen kedvező; Brünnben talált mindent, amire embereinek s fogatjainak szüksége lehetett Elhatározta, hogy kissé pihenteti katonáit s igy várja be az ellenség mozdulását . . . 9