Budapesti Hírlap, 1913. január (33. évfolyam, 1-27. szám)

1913-01-01 / 1. szám

Budapest, 1913. XXXIII. évfolyam, 1. szám. Szerda, januári. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38• Tisztelettel kérjük a vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A választójogi törvény. Budapest, dec. 31. A sokat hányt-vetett programpont, mondhatnám az a Rozinante, amelynek fülébe tüzes taplót tett Kristóffy, s amelyen azóta sorba föllovagolnak a porondra azok a szerencsétlen, néha nagynevű politikusok, akik előbbi, régebbi parádés programparipájukon nem tudtak célt érni: belovagolt végre a tisztelt Házba, s ott fekszik kimerülve a Ház asztalán. Különös, hogy Lukács László miniszterelnök hozta, az, akivel Justhék még mint bankosok oly buzgón iparkodtak magukat hirbe hozni. Akkor olyan hírét költötték Lukács Lászlónak, mintha Bécs parancsszavára ő is az általános, titkos stb. választójog híve volna. És különös, hogy az ellenzéket éppen az csalta bele az általános titkos limbujába, hogy azt hitték, Bécs minden körülmények közt ragaszkodik hozzá. De bizony azóta kitűnt, hogy a bécsi politika ezt a kétes fegyvert csak éppen a nemzeti követelések letörésére tette magáévá. Mióta az ellenzék maga lemondott a nemzeti követelésekről, s egyéb meg nem akad, aki Bécsnek alkalmatlankodjék velük, azóta Bécsnek kisebb gondja is nagyobb az általános titkosnál. Ehhez járul a keserű tapasztalás, hogy Ausztriában, ahol a nemzetiségi visszavonás ellen való panacsot láttak benne, a törvény, noha végrehajtása teljesen a kormány kezében van, a nemzetiségi törekvéseket még inkább élesítette, ahelyett, hogy megtörte vagy csak enyhítette volna is. Ily előzmények után került ma végre a választójogi reform a magyar törvényhozás elé, éppen az év fordulónapján, mintha ezzel mintegy külsőleg is jelezni akarná, hogy bizony fordulópontot jelent ez a törvényjavaslat is az ország sorsában. Jót, ha jó, rosszat, ha rossz. • Tegnap már szólt a javaslatról e helyen egy barátunk, aki abban a helyzetben, melyben mi magunk nem voltunk, hogy tudniillik ismerte a tervezetet, elmondott egyetmást róla. Érdemlegeset nem. Nekünk sincsen még bátorságunk egyszeri hallásra érdemlegesen bírálni a javaslatot, amely komoly szakférfiaknak, komoly hazafiaknak éveken át tartott munkája eredménye. Arra, hogy félig látatlanba leszólja és becsmérelje, vagy föntartás nélkül magasztalja, csak a pártérdek és a pártpolitika vállalkozhatik. A pártpolitika,, amely a maga céljaihoz képest magáévá teheti a legradikálisabb álláspontot, amelyet soha, semmi körülmények közt kielégíteni nem lehet. Mert az egy ideális álláspont, amely papiroséletet él, a való életben ezer akadályba ütközik, így láttuk, hogy pártpolitikai szempontból fegyveréül választotta annak idején mint a bécsi érdek expozitúrája, Kristóffy, aki még röviddel azelőtt nagy beszédet mondott volt a radikális választójogi reform ellen, így látjuk, hogy azonosítja vele magát most Just, és osztályparlamentről beszél, holott pár évvel ezelőtt, mint a képviselőház elnöke, egy cucilista-küldöttséget, amely osztályparlamentet emlegetett, dühösen kiutasított az ország házából, így változnak az emberek. Az egyébként természetes, hogy az emberek változnak. Hiszen, ha nem változnának, nem lenne semmi előrehaladás. De az ilyen gyorsan változó emberek közé nem lenne szabad számítani egy ország politikai vezéreit. Sehol a világon nem a vezérek veszik eszméiket a sokaságtól, hanem a sokaság nyeri tőlük. Ott felfordulás következik el, ahol a vezér eldobja az eszét, tudását és ■meggyőződését a tömegek kedvének a kereséséért. Ez most, fájdalom, a mi ellenzéki vezéreink szomorú sorsa. Elhagyták isteneiket, hogy idegen bálványokat imádjanak meg, melyek ellen azelőtt dicső harcokat vívtak. Az ember, ha maga meg nem érte, saját szemével nem látta volna, el sem hinné ezt a hihetetlent. Mert hogyan okosodjék ki abból az utókor, ha olvasni fogja a koalíció hőseinek, Apponyinak, Andrássynak, Justhnak, Kossuthnak beszédeit Kristóffy merényletéről, mely ellen végzetes, önfeláldozó harcba szólították a vármegyéket és tisztviselőiket; holott most Kristóffy programjával akarják megmenteni a hazát. Hogyne zavarodnánk meg mi, kisebb tehetségű emberek a nagyok ilyetén megtántorodásán? Elvégre nem vagyunk nagyok. De birkacsapat se vagyunk, hogy gondolkozás nélkül arra menjünk, amerre a kolompot rázzák előttünk. Egyszer egy irányban, másszor ellenkező irányban. Mert a mi nem volt a mi igazságunk tegnap, az nem lehet a mi igazságunk ma sem. A mi hazugság és hazaárulás volt tegnap, ma sem szentírás és hazaszeretet minekünk. Az általános, titkos, egyenlő, községenkénti választójog örökre 10 van a szemünkben bélyegezve, mint egy kárhozatos eszköz, amelyet ránk hoztak, hogy letörjék nemzeti követeléseinket. És nyilván csak azért, hogy a követelések után a nemzetet is le ne törjék vele, volt a koalíció abbéli önfeláldozása, hogy a kormányt a saját programja reménytelensége mellett is vállalja, így, bár elismerjük azt, hogy a radikális választójog kérdése elméletileg lehet egy demokratikus fejlődési irány ideális végcélja, a mi gyakorlati magyar politikánk szempontjából, hazai viszonyainkra is tekintettel, ez előttünk egy kompromittált, megbélyegzett, rosszhiszemű, kizárólag pártérdekből választott álláspont. Nem tartjuk feladatunknak, mikor Magyarország számára választójogi törvényt készítünk, sem azt, hogy egy ideális demokráciát, sem azt, hogy egy ideális arisztokráciát — mint kormányformát tudniillik — létesítsünk. Nekünk csak egy szempontunk van: Magyarországnak egy neki való, viszonyainak, érdekeinek megfelelő törvény alkotása. Ez sem lehet tökéletes, lehet jobb, lehet rosszabb. De jósága nem attól függ, hogy mentül demokratikusabb, rosszasága nem attól, hogy mentül arisztokratikusabb legyen, hanem attól, hogy mentül jobban szolgálja a nemzet érdekeit. Azt a sokat — általunk is, mások által is — hangoztatott célt is, hogy a magyar faj szupremáciája biztosíttassék e törvény által, nem tűzzük ki zászlónknak. Ez csak természetes következménye egy jó törvénynek. Mert akár az egyes embernek, akár egy osztálynak, akár egy fajnak az uralmát legjobban csak a jó, becsületes, igazságos és bölcs kormányzás tudja tartósan biztosítani. A választótörvény is tehát elsősorban ezt a célt szolgálja olyan értelemben, hogy a választójogot csak oly elemeknek adja meg, amelyekről föltehető, hogy olyan képviselőházat választanak, amely képes a jó, becsületes, igazságos és bölcs kormányzást biztosítani. Általános lehet a választójog oly értelemben, hogy az emberi lehetőség szerint számbavétessenek mindazok az elemek, amelyek ily választások biztosítására alkalmasak vallás, faj és nembeli különbség nélkül. Már most a geográfia és a históriai tanúsága szerint tudva van, hogy itt a Duna-Tisza völgyében csak egy egységes nemzet képes állami rendet föntartani. Ez a nemzet eddig a magyar volt. Olyan más faj, amely ezt a feladatot tőle átvehetné, itt nincsen. Faji elemeire bontani pedig ezt az országot annyi lenne, mint felszabadítani benne a nemzetiségi harc fúriáját. A közélet azontúl nem lehetne egyéb, mint az egyes széthúzó részek torzsalkodása, szövetkezése, szétbomlása, alkuja és vészes versengése. Ehhez járul, hogy a magyar fajt kivéve, minden más fajnak vannak rokonai a határokon túl, amelyek erejükhöz képest természetesen szitának és táplálnák ezt a visszavonást. Autokratikus uralom alatt ennek kevesebb volna a veszedelme. Alkot- Mai számunk 48 oldal.