Budapesti Hírlap, 1913. február (33. évfolyam, 28-51. szám)
1913-02-01 / 28. szám
s tömörüljön. A disszidensek legközelebb valamelyik népgyűlésen együttesen jelennek meg, hogy a választójogi javaslat ellen agitáljanak. A tanítók fizetése. — Tanítók a kultuszminiszternél. — Budapest, jan. 31. A Magyarországi Tanítók Orsz. Szövetségének vezetősége,melyhez az összes országos jellegű tanítóegyesületek elnökei csatlakoztak, ma délután megjelent Zichy János gróf közoktatásügyi miniszternél Moussona Géza elnök vezetésével Az elnök üdvözölte a minisztert a tanítói fizetési javaslat benyújtása alkalmából és kérte, hogy az abban foglalt sérelmeket a tanítóság megnyugtatására orvosolja. A tanítóságnak a törvényjavaslatra vonatkozó kívánságait memorandum alakjában már tegnap átadta a miniszternek. Zichy János gróf a következő beszéddel válaszolt a küldöttségnek: Mikor a most benyújtott törvénytervezetről a pénzügyminiszterrel tárgyaltam, tekintettel voltam azokra a szempontokra, amelyeket az egyetemes tanítógyűlésnek hozzám benyújtott nyári memoranduma fölsorolt. Nagyon örültem volna, ha minden kívánságot kielégíthettem volna. De tekintettel kellett lennem az általános közérdekre, és az állam pénzügyi viszonyaira is. Hisz amúgy is tizenegy millió többköltséget okoz e törvényjavaslat az államnak. A tanítóknak ama kívánságát, hogy őket egységesen osszam be az állami tisztviselőket megillető IX., X., XI. fizetési osztályokba, azért nem teljesíthettem, mert ez ellenkezett volna a tanítóságnak már régen hangoztatott ama kívánságával, hogy egységesen legyenek szervezve. Márpedig én csak az állami tanítókat oszthattam volna be az egységes fizetési státusba, a nem államiakat pedig nem. A lakáspénznek egységesítését konszideráció tárgyává fogom tenni, azonban határozott ígéretet nem tehetek. A felekezeti tanítók többsége úgyis természetben kapja a lakást, a lakásbérlet rájuk vonatkozó fokozatai csak a kisebbséget érintik tehát. Különben ennél a kérdésnél az iskolaföntartó nehézkes egyházak érzékenységére kellett tekintettel lennem. A felekezetek félnek az áldozatoktól, az állam pedig nem vehet minden terhet magára, ígéri azonban, hogy tárgyalni fog erről a pénzügyminiszterrel. Ami pedig az 1893. év előtti szolgálati évek beszámítását illeti, ezeket a sérelmeket az előbbi törvények sem vették tekintetbe. Ez különben is nagy anyagi nehézséget okozna. Ugyanezt mondhatja a kárpótlékokra nézve is. A tanítók minősítésére vonatkozó intézkedések megalkotásánál az a gondolat vezette, hogy a tanítók ne legyenek kizáróan a tanfelügyelők esetleges önkényének kiszolgáltatva és kerülni akarta annak a látszatát is, mintha a minősítést pártpolitikai célokra akarná fölhasználni. Azért adott úgy az iskolaszéknek, mint a gondnokságnak is jogot a minősítésre. De ha a tanítóság csak a királyi tanfelügyelő és az egyházi tanfelügyelő minősítését kívánja, ő ennek szívesen tesz eleget és a törvényt e szerint fogja módosítani. A minősítést elejteni azonban nem engedi, hiszen minden tsztviselő ki van ennek téve. De olyan módosítást is ígér, hogy a minősést közölni kell a tanítóval, akinek olyan jogot fog adni, hogy ezzel szemben maga ellen fegyelmi vizsgálatot kérhet. Reméli, hogy a tanítóság jóindulattal fogadja a javaslatot, mert csak komoly, higgadt viselkedéssel érhetik el azt, amit a mai viszonyok között elérni lehet. (Lelkes éljenzés.) Ezután az állami tanítónők küldöttsége tisztelgett a miniszternél. A küldöttséget Giesswein Sándor országgyűlési képviselő mutatta be Zichy János grófnak. Szabóné Lukács Róza újpesti tanítónő a küldöttség nevében arra kérte a minisztert, hogy azt a kivételes intézkedést, melyet az új törvényjavaslat a tanítónőkre tervez, ejtse el és részesítse a tanítónőket ugyanolyan elbánásban, mint a tanítókat. Zichy János gróf kijelentette, hogy a javaslat határozott haladást és javulást jelent a tanítónőknek. Ha abszolúte nem is, de valamivel kedvezőbb életviszonyok között vannak a tanítónők, mint a férfitanítók, mert míg leányok, könnyebben gondoskodhatnak magukról és ha férjhez mennek, két családfentartó áll egymás mellett. Mielőtt a javaslatot elkészítette, áttanulmányozta a különböző államok tanítónőinek javadalmazását. Ausztriában a férjhezmenő tanítónő elveszíti állását, egyéb nyugati államokban pedig — Angliát kivéve — a nőket seholsem díjazzák oly sokban, mint a férfiakat. Teljes egyenlőség tehát sehol sincsen, még Finnországban sem, ahol pedig a nők a parlamentben is helyet foglalnak. A maga részéről elment a végső határig, amíg csak a tovahaladásban financiális momentumok meg nem akadályozták. Ha körülnéznek a világban, látni fogják, hogy a magyar tanítónők jobb, vagy legalább is oly jó helyzetbe kerülnek az új törvényjavaslattal, mint bármely más nyugati állam tanítósága és be kell látniok, hogy velük méltánytalanság nem történik. Jóakarattal intézte a tanítónők ügyét mindig és erről továbbra is biztosíthatja őket, miért is kéri, fogadják a javaslatot megnyugvással. Később a Katolikus Tanítók Országos Tanügyi Tanácsa nyújtotta át memorandumát a miniszternek. A küldöttséget Giesswein Sándor országgyűlési képviselő és Ember Károly lovag igazgató vezették. A miniszter a tanítók közös tisztelgésekor tett ígéreteit és kijelentését megújította, úgy a minősítésre, lakásbéregyenlősítésre, mint az 1893. év előtti évek beszámítására. A személypótlékra vonatkozóan a miniszter kijelentette, hogy a szerzett jogokat respektálni fogja. A tanítók fizetésének rendezéséről szóló törvényjavaslattal kapcsolatban ma is több felszólalást kaptunk a tanítóság köréből. Takács Emilné újpesti állami tanítónő a következő sorokat írja nekünk a tanítónők sérelméről: A férfitanító, mondja a javaslat megokolása, két évvel hamarább jut az első előléptetésihez, mint a nőtanuló. Miért? Mert egyéves önkéntességi éve idejét veszíti, mert katona, mondja a javaslat megokolásában, s nem gondolnak arra a számtalan tanítónőre, ki, nemhogy 1 évet, de 5, 8, sőt több évet is veszít, mert bizony nagyon kevés azok száma, kik 22 éves korukban jutnak kinevezéshez, álláshoz. Meg azután nem is mindenik tanító válik be katonának. A férfitanító családot alapít, — igaz, de hány nőtanító tartja el családját, gondozza, ápolja anyját, apját, neveli kiskorú testvéreit, ez a gond csak felér a családalapítás gondjával, mégis a szegény tanítónő csak négy év múltán jut előre, akkor is csak úgy, ha minősítése megfelelő. Az 1. fizetési csoportban már csak 200 koronával halad előre, a tanító 300 koronás előmenetelével szemben, hogy a maximális 3000 korona fizetéssel érje el tövises pályáján működésének 40-ik esztendejét — ha eléri, — míg a tanító kartárs 3200 korona nyugdíjat kap. Lakásbérre a nőtanítók nem kapnak a férfitanítókéval egyenlő összeget az I. fokozat 12 éve alatt, azután pedig már öregek, meghúzódhatnak akármilyen kis lakásban is, de a rettenetes drágaságban meg akarnának takarítani valamelyes csekély összeget a lakásbérből, hogy teljék az élet ezer már szükségletére, bajainak, gondjainak enyhítésére. Ezek a legfőbb vonásokban ecsetelt sérelmeink; fájó érzéssel kell látnunk, hogy mi az állam mostohagyermekei vanunk. Nem kisebbíteni akarjuk férfikartársaink érdemeit, de a magunk érdekeit ennyire megcsorbítva, munkánkat lekicsinyelve, értékünket lebecsülve látni, az csak az elkeseredés értelmét keltheti fel bennünk. Hogyha bármely-roiku iskolánál is megkülönböztetnék a nők fizetését a férfiakétól, még volna nőp- alap arra, hogy a legszűkösebb viszonyok közt élő s talán legnehezebb munkát végző tanítónők se kapjanak olyan fizetést, mint a férfitanítók. A VII. fizetési osztályba jutó nő semmilyen tekintetben sem marad az ugyanabban a rangosztályban levő férfi mögött , miért e takarékoskodás fillérekben az elemi iskolai tanítónők aránytalanul csekély fizetésénél? Közép- és polgári iskolai tanítónők mind, mind egyenlő elbírálás- és fizetésben részesülnek, csak én— mi, mostohagyermekei hazánknak nyugodjunk bele abba, hogy nem érdemlünk meg annyit, mint férfikartársaink? Kazmits Endre büdöskuti római katolikus kántortanító írja: Az iskolán kívüli időben külön munkával, sokszor az életre és egészségre nézve veszedelmes időben megszolgált kántori jövedelmet, 1000 koronáig a tanítói fizetésbe akarja betudni a javaslat. A városi, valamint az összes falusi osztálytanítók óriás előnyben voltak eddig is a kántortanítókkal szemben, (hát még ezután?!), mert a kisebb-nagyobb iskolai szüneteket ott tölthették, ahol csak akarták; a kántortanílók, szolgálatuknál fogva helyhez vannak kötve, egyszerű fizetésért dupla munkát kötelesek végezni, szünetet nem ismernek, tehát szabadságuk sincsen, mégis kevesebb fizetést ígér nekik a javaslat, mint a nem kántoroknak. A józanul gondolkodó és igazságérzettel bíró ember beláthatja, hogy ilyen sérelmes megkülönböztetést helyeselni nem lehet, törvénnyé emelni nem szabad. A kultuszminiszter egyik nem régi beszédében azt mondta, hogy a tanítók fizetésrendezését úgy akarja megoldani, hogy többé senki ne vádolhassa azzal, hogy kétféle mértékkel mér. Márpedig, ha a kifogásolt rendelkezés nem küszöböltetik ki a javaslatból, akkor igazán megmarad a kétféle mérték. A másik nagy sérelem, mely az öregebb tanítóknak érzékenykárt akar okozni, az, hogy csak az 1893. évi október 1. utáni szolgálatot veszi tekintetbe, az előbbi éveket pedig egyszerűen törli. Azaz, bocsánat! Az 1893. év előtti szolgálatért úgynevezett személyi pótlékot ígér, amelynek fedezésére a költségvetésben 250.000 K. van fölvéve. Ebből az összegből az összes igényeket kielégíteni nem lehet. Lesznek tehát ezentúl is olyanok, akik pénz helyett csak ígéretet kapnak. Hisz eddig is volt személyi pótlék és csakis azokat kellett volna elsősorban jutalmazni, akik érdemesség mellett hosszabb ideig szolgáltak és silányabb fizetést élveztek. De ezt a rendelkezést sem tartják meg. Somsák János hidvégardói tanító a kántori javadalom rendezése ügyében a következő módosítást ajánlja: Az 1000 korona alapfizetésből csak 600 koronát számítsanak tanítói fizetésnek, 400 koronát pedig kántorinak, azaz a kántortanítók fizetéséhez 400 koronával nagyobb összeget adjon az állam. Ha ezt az egész országban megkapnák a kántorok, meg lennének elégedve a rendezéssel. De ha ez nem történik meg, akkor kántortanítónak nem igen fog menni senki sem, ha csak nem kénytelenségből, mert amíg a tisztán tanító ugyanannyi fizetést kap, mint a kántortanító, a kántortanító kétszeres munkát végez és még szabadságot sem élvez. Gemzicky Géza gyóri év. kántortanító a következő észrevételeit közli velünk: Szerény véleményem szerint az új javaslatnak a leszolgált éveket minden felekezeti és községi tanítónál legalább is az 1881 -ik évtől, vagyis attól az időtől, mikor a tanítói oklevél megszerzéséhez szükséges időt három év helyett négy évre emelték fel, kellene a fizetésbe betudni. Mert nem igazság az, hogy mivel én felekezeti tanító vagyok, 8-12 évet veszítsek a magasabb fizetésnél és a nyugdíjnál is! Hiszen egy a kvalifikáció az állam és a felekezet tanítójánál. Csak a munkakör több, nagyobb a felekezet tanítójánál. Mert míg az állam tanítója vallási tárgyakról mitsem tud iskolájában s ha igen, úgy kárpótolja az állam érte, mint hitoktatót; ezzel szemben a protestáns felekezeteknél a vallástanítást is a tanítók látják el minden külön honorárium nélkül. BUDAPESTI HÍRLAP (28. sz.) 1913. február 1. A homerule a felsőházban. — A lordok elvetették a javaslatot. — Budapesti jan. 31. Az angol felsőház tegnapi éjjeli ülésén akormány homerule-javaslatát, a mely az alsóház tárgyalásán nemrégiben impozáns többséggel ment keresztül, háromszázhuszonhat szóval hatvankilenc ellenében elvetették. Ez a vétó természetszerűen nem jelenti a javaslat sorsának megpecsételését, csak egy közbeeső és nem is éppen túlságosan jelentős etap abban a küzdelemben, amelyet az írek s a velük szövetkezett angol liberális blokk Írország autonómiája érdekében évtizedek óta folytatnak. Mivel a legutóbbi angol parlamenti reform teljesen megfosztotta a felsőházat a korlátlan vétó jogától, a homerákjavaslat elvetése csak ennek a nagyjelentőségű reformnak ideiglenes elhalasztását, de semmiképpen sem hosszú időre szóló meghiúsítását jelenti. Az angol unionista párt, amely három évtizeden át késhegyig menő harcot folytatott a javaslat ellen, már eleve lemondott arról, hogy a homerule ellen való akciót a parlamentben vigye sikerhez. Ezért azután szinte a zendülésig elmenő társadalmi agitációval próbálta az ír önkormányzat megvalósítását célozó liberális törekvéseket meghiúsítani, s különösen az Írországi Ulster kerületnek népét igyekezett föllazítani a megvalósulás felé siető reform ellen. Emlékezetes, hogy ez a fékevesztett agitáció Írország északi szögletében véres összeütközéseket okozott s a kormánynak rendkívüli energiájára és tapintatára volt szükség, hogy a forrongó ulsteri közvélemény forradalomszerü excesszusokban ne törjön ki. Magának az anyaországnak konzervatív közvéleményére pedig azzal a kétségtelenül igen nyomós hivatkozással akart hatni a homerule elleni konzervatív tábor, hogy rámutatott a javaslat rendkívüli pénzügyi terheire, amelyek Írország különállásának igen tetemes költségeit Angolországgal fizettették volna meg. Nem is a tervezetnek szerencsés volta és a kormánynak a tervezet védelmében mutatott energiája és ügyessége vitte dűlőre az alsóházban az ír autonómia ügyét, hanem inkább a köztudat, amely megérett szükségnek mutatta az angol belső politika annyi zavart keltett krákfenéjének kioperálását; ez okán nem sikerült ezúttal a reform ellenzőinek, mint már annyiszor, a parlament ad hoc összehozott többségével szemben a közvélemény hangos tiltakozásában találni támaszt és ennek köszönhető, hogy az angol társadalmat valóságosan ketté tagoló és egymással szembevivő homeruse-kérdés most már előreláthatóan rövidesen, elintézetten lekerül az angol politika súlyos és veszedelmes napikérdései közül. Az angol közvélemény igen tekintélyes részének az az aggodalma, amely az ír autonómista különállásban a birodalom egységének csorbulását látja s amely Nagy-Britannia összeforrottságának és elválaszthatatlanságának jelszavával hiúsította meg eddig az irracionalizmus törekvéseit, az angol kormánynak egy rendkívülien ügyes sakkhúzásával, úgy látszik, előbb-