Budapesti Hírlap, 1913. február (33. évfolyam, 28-51. szám)
1913-02-14 / 39. szám
10 BUDAPESTI HÍRI (39. sz.) 1913. február 14. Noha minden miniszteri tanácskozás után azt közölték a sajtóval, hogy a kormány minden kérdésben szolidáris. Áron és Gradisteanu képviselőknek a kamara legutóbbi ülésein elmondott interpellációi mégis elárulták, hogy a kabinetben nincs meg az az egyetértés, amely az ország mostani válságos helyzetében múlhatatlanul szükséges lett volna. Kétségtelen, hogy ha ezek a differenciák, amelyek a kabinet erejét és tekintélyét szétforgácsolták, továbbra is megmaradtak volna, az országra igen válságos pillanatok következtek volna el. Az utolsó percben azonban szerencsére kedvező fordulat állott be. A konzervatív és konizervatív-demokrata párt vezetői ugyanis tegnap közös értekezletet tartottak, amelyben hosszabb tanácskozás után sikerült a félreértéseket elsimítani és kölcsönös engedékenység alapján a kabinet egyetértését helyreállítani. Minthogy a legtöbb elégedetlenség azoknak a politikusoknak a köréből indult ki, akik a legutóbbi választáson megbuktak, az értekezleten paktum is jött létre, amelynek értelmében az időközben megüresedett mandátumokra a kormány ezeket az elégedetlen politikusokat fogja jelöltetni. Miután így a külső politika dolgában is egységessé vált a két párt fölfogása, a kormány most már minden figyelmét a bolgár konfliktus minél gyorsabb megoldására fogja fordítani. A kimerült Törökország. Konstantinápoly, febr. 11. (Rendes levelezőnktől.) A hadügyminisztérium újból szervezett intendaturája egy hét óta lázas tevékenységet fejt ki. Alig jelent meg a hivatalos lapban a szultáni kádé, mely a kormányt a 110 millió korona értékű kincstári jegyek kibocsátásán kívül arra is fölhatalmazta, hogy a nemzeti védelem céljára a magánosoktól kisajátíthassa mindazt, ami a hadseregnek szükséges, nyomban megkezdődött a rekvirálás. Katonai bizottságok jelentek meg elsősorban a lisztkereskedőknél és nyugta ellenében elszállíttatták a raktárak készleteit. Ugyanez történt számos más élelmükk-árusítónál, valamint állatkereskedőknél is. Azonkívül úgy a városban, mint a környéken, minden lovat, ökröt és bivalyt, amely még mozogni tud, elvettek, hogy rendelkezésére bocsássák a tróncsapatoknak. A konstantinápolyi frakkereket szuronyos katonák az utcán tartóztatták föl és kényszerítették, hogy a lovakat sorozó komissziókhoz hajtsák. Velem is megtörtént az a kis kellemetlenség, hogy a Taxim-kaszárnya előtt kocsizván, lefülelték a lovakat és gyalog kellett visszatérnem Párába. Az egész városban most alig lehet bérkocsit látni. Micsoda lovak húzzák ezeket a piszkos, rozoga járműveket! Nincs az a kóbor cigány, amelyik ne restelné kordája elé fogni őket. Föl is virradt az automobil-garázsoknak. Úgy nyúzzák a jobbmódú közönséget, mely kénytelen fölhasználni ezeket az európai uraságoktól levetett rossz gépkocsikat, mintha csupa amerikai milliomossal volna dolguk. A lakosság nyugtalanul, aggodalmaskodva és teljesen tájékozatlanul áll az eseményekkel szemben. A hadsereg műveleteiről csupán szűkszavú közleményeket hoznak a lapok, ellenben azt mindenki látja, hogy tetőtől-talpig, jól fölszerelt tartalékosok ezredei vonulnak le a kaszárnyákból a tengerpartra s naponként nyolc-tíz hajó viszi őket le a Márványtengeren Gallipoli vagy Rodostó felé. A kormány a Sirket- Hairé és a Mahszusze-társaságok csaknem összes személyszállító hajóit lefoglalta a katonaság számára, s emiatt most a Boszporusz és a Márványtenger partján fekvő külvárosok lakossága csak nehezen tud közlekedni. A gazdasági helyzet szinte elviselhetetlen kezd lenni. A kereskedők és hivatalnokok kétségbe vannak esve, s ha gyors változás nem történik, az egyébként szolid és szívós konstantinápolyi piacot katasztrófa fenyegeti, mely súlyosan fogja éreztetni hatását az európai piacon is. Az ország immár 1911 ősze óta áll háborúban: először az olaszok bénították meg a hitelt és a kereskedelmi forgalmat, most a balkáni szövetségesek. Konstantinápolyi kereskedő hónapok óta nem kap árut külföldről, csak készpénzfizetés mellett, tőle ellenben hitelre akar vásárolni a közönség nagy része. Most, hogy a hadügyi kormány nem pénz, hanem nyugta ellenében,— melyet egyetlen bank sem hajlandó eszkomptálni! — végzi bevásárlásait: a pohár betelt s a kereskedők tömegesen jelentik be fizetésképtelenségüket. Szinte érthetetlen, hogy a kormány miért nem léptette életbe, a balkáni államok példájára, a moratóriumot? A külföldi cégek megbízottai jóformán megszüntették működésüket, mert se megrendeléseket nem tudnak fölvenni, (a legtöbb európai gyár előre kéri a megrendelt áru értékét), se a régebben esedékes számla- és váltóköveteléseket nem képesek behajtani. Legsiralmasabb a tisztviselők helyzete: két hónap óta egyetlen fillér fizetést sem kaptak. Magyarországon elképzelhetetlen az az állapot, hogy sok százezer család kizárólag hitelből éljen, hitelbe hozassa a húst, a fűszert, a fűtőanyagot és mindazt, ami a háztartáshoz szükséges. Itt azonban a kis és középkereskedők hozzá voltak szokva, hogy a hivatalnok vevők, rendetlenül kapván fizetésüket, szintén rendetlenül teljesítették számláik kiegyenlítését. De Abdul Hamid idejében el lehetett adni a fizetési utalványokat a magánbankároknak és az uzsoráskodó pénzváltóknak, s ily módon valami kis pénzeskéhez hozzájutott a tisztviselő és a kereskedő is. Most ellenben nincs értéke a fizetési íveknek és utalványoknak. A tőkepénzesek sárkány gyanánt rajta ülnek készpénzükön s a szerencsétlen állami hivatalnok képtelen bármily kis összeget is előteremteni. A fűszeres meg a mészáros talán jó szívvel vannak iránta, de végre is meg kell szüntetniük a hitelezést, mert hiszen ők sem kapnak semmit hitelbe. Ahová csak megy az ember, panaszt, sopánkodást hall. Tisztes családok titokban eladogatják szőnyegeiket és ezüstnemüiket az itt élő vagyonosabb európaiaknak, hogy legyen miből megfizetni a lakbért és gyermekeik iskolai randiját. A kormány és az ültötök komité biztatja a tisztviselőket, hogy nemsokára sikerül kölcsönt kötni és jön majd pénz az indiai muzulmánoktól is, de telnek a napok és az állampénztáraknál változatlanul ez a felelet hangzik a kérdezősködőknek: pata jók, nincs pénz! Nem kell pesszimistának lenni, hogy ily viszonyok közt meddőnek tartsuk a hadsereg további küzdelmét. Az állam és a lakosság nem bírja tovább a háborút. Hiába lelkesül Enver bég és lelkesíti a katonákat, hiába buzgólkodik a honvédelmi bizottság, Törökország anyagilag teljesen ki van merülve. Most már csak a hadsereg becsületének megmentéséről lehet szó. Drinápoly fölszabadításának lehetősége egyre távolodik, s a sztratégiai viszonyokat ismerők nem kételkednek, hogy a város a legrövidebb idő alatt el fog esni. A gallipoli és csataldzsai sereg talán meg fog kísérleni egy nagyobb ütközetet, de annak jó vagy balsikere ain változtathat a helyzeten. Drinápoly eleste után, — semmi kétség, hogy Mahmud Sefket kormánya meg fogja kötni a békét. Az orosz veszedelem. Budapest, febr. 13. Mióta a négy balkáni állam erős szövetségre lépve hadat visel Törökország ellen, Európa állandó rettegésben él, hogy a háború tűzveszedelme át fog csapni az érdekelt nagyhatalmakra is. Magyarország és Ausztria erős sereget vont össze Galíciában és Oroszország hadiereje jó részét nyugati határára koncentrálta. Túl Napnyugat, innen Kelet néznek kemény farkasszemet, mondhatják a muszkák is a magyar költővel. A felvonulás csöndben történt, a mozdulatokról megemlékezni is szigorúan tilos, csak a francia Illustration-nak volt módjában közölnie a monarkia hadállását fenn észak-keleten és az Aldunánál . . . Oroszország azonban mindig két vasat tart egyszerre a tűzben. A nyílt föllépés nem elégíti ki, egyfelől, mert kockázattal jár, másrészt meg, mert nem egyezik meg kormányzatának szellemével, a sötétben ólálkodással. Évek óta halljuk, hogy a cári kormány emberei magyar földön járnak, dolgoznak, izgatnak, pénzzel és ígérettel dobálódznak és ily módon igyekeznek a visszavonás, esetleg a lázadás tüzét fölgerjeszteni a hazánk északkeleti vármegyéiben lakó rutének között. A mai lapok két meglepő hírt hoztak az orosz határról: egy titokzatos repülőgép szállott föl és indult el kémszemlére a galíciai védelmi művek felé; az oroszok hadgyakorlat közben éles töltéssel lövöldöznek és ezek a lövések a határvonalon túl, osztrák területre igyekeznek. Különös mind a két hír, izgató és meggondolásba ejtő. De mi kaptunk ma egy harmadikat, amelynek jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítunk. Bereg megye ruténjei között állandón folyik az izgatás ilyen jelszavakkal: „Majd jön az orosz cár és rendet csinál itt. Az urakat és a zsidókat elpusztítja és akkor egyszer a népnek végre jó dolga lesz.“ A tanulóifjúságot azzal biztatják, hogy „nemsokára jön az atyuska és megment a magyar uralomtól.“ A legnépesebb utcákon, sokadalmakban lehet hallani: „Üsd a magyart, úgy is jön a muszka.“ És a mise alatt a királyért elmondott imádságba belekiabálják, hogy Ferenc József helyett Miklós cárt kell a könyörgésbe belefoglalni. Mi Mindez magyar földön történik, a Szent István koronája alá tartozó vármegyében, oly nép körében, amelynek ősei kétszáz évvel ezelőtt a nagy fejedelem leghívebb, legodaadóbb, legvitézebb katonái voltak, akik közt maga szavai szerint is biztosan hajtotta volna nyugalomra fáradt fejét. És mindez megtörténik ma, amikor egy határtalan pártdüh az egyik részen és egy nemzetellenes internacionalizmus a másik oldalon általános és teljes egyenlőséget követel mindenki, a tulajdon halálos ellenségünk részére is. Az orosz pénz dolgozik Bereg vármegyében, mint ahogy dolgozott Máramarosban. És pedig tudatosan és terv szerint. A rutének nyelve az orosz, vallásuk a görög egyesült (katolikus) hitvallás. A nemzetiségükön keresztül a vallásuk ellen tör az orosz propaganda, amely el akarja hódítani őket a magyarságtól a muszkák részére, a görög katolicizmustól a szkizma, a görög-keleti, ortodox egyház részére. És az a csodálatos és egyúttal jellemző a szociáldemokrácia szemérmetlen makravellizmusára, hogy jármába fogja a papokat és ő, egyként ellensége vallásnak és nemzeti érzésnek, e kettő által igyekszik megnyerni a rutén népet tanításainak. Az orosz ortodoxia és az orosz, sőt pánszláv nemzeti gondolat a szociális demokrácia szolgálatában, igazán felséges látvány. Fenn a hegyvidéken néhány elszánt görögkatolikus pap és jó magyar hazafi elszántan viaskodik az ezerszerte nagyobb hatalommal, a faji és vallási fanatizmussal, a szocialista izgatással és mindenekfölött legnagyobbal: a pénzzel. A pénzzel, amely Oroszországból és Amerikából folyik. Mert az Amerikába kivándorlónak közt folytonos a szervezkedés, a gyűjtés a szkizmáihoz való átpártolás céljaira és az amerikai akció fölött ott lebeg Ortinszki püspöknek hirhedett és sokszor megátkozott szelleme. A magyar részen küzdő harcosok hívják föl az ország figyelmét a már köztünk időző orosz veszedelemre. A beregi rutének lelkét a kievi Lavrakolostorban megmérgezik, a búcsujáráson ott egybegyülekezett magyar alattvalókat megesketik, hogy „a szent a orosz föld iránt való hűséget és ragaszkodást terjeszteni fogják“. Az exponált vidék egy lelkes papja, Romanecz Aladár kanonok, aki lapunkban már oly gyakran fölszólalt aBeregvidék eloroszosítása tárgyában, ném hány társával együtt az állam hathatós segítségét kéri az oroszok előrenyomulásával szemben. A búcsújárások megrendszabályozása, a csendőrség megerősítése, a határok éberebb szemmel tartása mindaz, amit kivánnak: nem nagy áldozat akkor, amikor belső békességünkről és külső biztosságunkról van szó. Nekünk viharos időkből szomorú tapasztalásaink maradtak meg nemzetiségeink testvéri hűségét illetőleg. A szabadságharc alatt a szerbek és a horvátok, a tótok és az oláhok keservesen megtanítottak bennünket arra, mit várhatunk tőlük. A külső, politikai látóhatár a legnagyobb optimizmus szemüvegén nézve sem mondható ma valami rózsaszínűnek. És ha Romanecz Aladár főtisztelendő úr jelentését olvassuk, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy egyetlen nemzetiség sincs úgy fölizgatva ellenünk, mint a rutén, sehol nincs úgy aláaknázva a talaj lábunk alatt, mint hazánk északkeletén. Mert itt három tényező fogott össze ellenünk, amelyek közül egy is elég erős volna e nem szerfölött szilárd pozíciónk megdöntésére: a nemzetiség, a vallás és a szociáldemokrácia szövetkezeti izgatása.