Budapesti Hírlap, 1913. február (33. évfolyam, 28-51. szám)

1913-02-15 / 40. szám

. Ezután szavaztak: 99 katolikus szavazott a javaslat ellen, a baloldalról 83 szavazat volt mel­lette, 2 nem szavazott. A szavazás eredményét ezzel a kiáltással üdvözölték a szocialisták: Éljen a re­vízió! Éljen az általános választói jog! Az általános sztrájk már most elkerülhetetlen. A szocialisták középponti bizottsága most tizenhar­madikán ült össze, hogy a sztrájk kimondásának napját megállapítsák. Hogy mely időpontban álla­podnak meg? . . . Eleinte március harmincegye­dikére tervezték, de mivel akkor lesz a parlament húsvéti szünete, valószínűen elhalasztják. Minden valószínűség szerint április huszonkettedikében, a garidi nemzetközi kiállítás megnyitásának napjában állapodnak meg. A nagy széntermelő vidék, Charleroi egyik képviselőjének kijelentése szerint: — Mindent elkövetünk, hogy e nagy és súlyos tüntetés a legtörvényesebb korlátok között maradjon meg. A szénmunkások tizenöt nappal előbb, az üveg­gyári munkások egy hónappal előbb bejelentik a munka beszüntetését, így senkit szerződésszegés vádja nem érhet s az illető gyárosok is idejekorán gondoskodhatnak érdekeik megvédelmezéséről az őket fenyegető veszedelemmel szemben. Ez is csak azt bizonyítja, hogy mi békés, egészen békés munka­­beszüntetést akarunk. Hasonlóan vélekedik a legtüzesebb szocialista képviselő, Hector Denis polgártárs is: — Az általános munkabeszüntetés a munkás­­osztály érdemes voltának nemes és elhatározó tün­tetése kíván lenni Ez az, a­mit Voltaire a jog küz­delmének nevezne. A küzdelem magasztos voltát jel­lemzi, hogy elismerésre és csatlakozásra talál min­denütt, a­hol őszinte és tiszta a lelkiismeret. A mun­kásokhoz mi így szólunk: A reálok rótt küzdelem­ben elhagyatva nem lesztek! . . . Ezer és ezer asz­­szony­ kész gondoskodni a sztrájkolók gyermekei­ről s lesznek, a­kik betegjeiket ápolják. Minden szen­vedés és megpróbáltatás készen talál bennünket s jelszavunk: Éljen az általános választói jog! És mi­után a kocka el van vetve: Éljen az általános munka­beszüntetés! A kérdés már most az:.- váljon a tervezett sztrájk csakugyan általános lesz-e s várjon sikerül csakugyan egyazon órában beszüntetni a munkát or­szágszerte, megbénítván igy egész Belgium s vele a szomszédság iparát és kereskedelmét? . . . Anseele polgártárs képviselő, a Vooruit szervezője, gandi lakos, meggyőződéssel hirdeti, hogy minden belga munkás leteszi a szerszámot a meghatározott pilla­natban. ..Bízvást indulhatunk, a mozgósítást befejeztük, az erkölcsi fölkészültség teljes, a szükséges pénz is együtt van. Nem kezdenénk olyasmihez, a­mi csődöt mondhat. Mi flamandok föl vagyunk készülve a vég­­sőkig. Pedig hát a mi fajtánk nem egykönnyen moz­gósítható. A­mi a wallonokat illeti: legföljebb csak attól tarthatunk, hogy túl korán harcba ne rohanja­nak. És föltétlenül bízom a küzdelem diadalában, ha híveink fegyelmezettsége csorbát nem szenved, s bevárják a párt rendelkezéseit.“ Wallonia bányavidékein is lelkesen készül a nép, s már jó ideje, erre az ellenállási mozgalomra, mely máris megbénította ott az üzemet. Annyi bizonyos, még hasonló nekikészüléssel munkabeszüntetés nem indult Belgiumban. Walloniá­­ban fenyegetően csöndesek a falvak, lelkesedésnek semmi látható jele. Vasárnaponkint is teljes a csönd, semmi .Játék, sehol mulatás. Az ijjlövésen se igen vesznek részt, a korcsmákban nincs vendég: a mun­­kásnép nem mozdul hazulról. Csudálatos a fegye­lem s az egyetértés. A borinagei asszonyok, Liege és Charleroi vidékén, a­kik nem mindig példái a takaré­kosságnak és előrelátásnak, valósággal megvonnak maguktól mindent, s takarékosságra kényszerítik a férfinépet is. A­mit vásárolnak, azt csak szocialista üzletben vásárolják, e célra kibocsátott utalványok­kal, aféle jancsi-pénzzel, a­mit mostanában hozott forgalomba a pártvezetőség. A helyzet komoly és súlyos . . . Bennünket pe­dig, elsősorban, az egész mozgalom menetének, irá­nyításának a nemes és méltóságos volta, politikai érettségre valló intézése késztet tagadhatatlan elisme­résre. Római levél, Róma, febr. 12. (Saját tudósítónktól.) A legaktuálisabb dolog Nysi-nak, a börtönviselt volt miniszternek tegnapi visszatérése a társadalomba. Valami rózsásnak nem mondhatjuk ugyan ezt a visszatérést, mert sokkal többen mentek el mellette ridegen, mint a­hányan kezet szorítottak vele, az előre suttogott általános visszautasítás azonban elmaradt. Első lépésnek már ez is elég,­­ minthogy onorevole (olaszul: tisztelet­reméltó!) Nasi egyelőre meg is volt elégedve ennyivel. Lakása kapuján kilépve ügyvédfia, Virgilio kísérte — egész tábora az újságíróknak és fényké­pészeknek rohanta meg. Utcái kiváncsiak, szicí­liaiak, idegenek sereglettek köréje, s a nagy ember nyelve lassan kint megoldódott. — Mily fiatalok vagytok! mondta az újságíróknak, — a komolyabb urak nem kívántak részeseivé lenni ennek a jelenet­­nek —­ milyen fiatalok! . . . Tíz év előtti elődeite­ket még mind ismertem, ma csupa idegen arc között állok . • Azután megengedte, hogy lefényképezzék és a fia — boldogan mosolygott hozzá. Mialatt minden oldalról fényképezték, némelyeket válaszra érdeme­sített. És boldog volt, a­kivel szóba állott, mert hiszen onorevole Nasi Rómában ma szenzáció. A­milyen kínos szenzációja a parlamentnek, annyira groteszk az utca számára, mely nem kritizál, nem válogat, hanem kihasználva a pillanatot, nevetve áll odébb. Nasi pedig beszél, félél, lassan lépegetve a parlament felé, mert hiszen neki az ő derék tra­­paniai választói előtt ez a diadalmas át igazolás! Zajos dokumentálása annak, hogy Róma is elfo­­gadja, Róma is megérti Trapani makacs kitartását. (Azt persze Trapaniban már senki sem fogja tudni, hogy az egész kis fölvonulást néhány ifjú riporter tréfás kedve fújta föl, melyhez hogy isne csatlakozott volna kész örömmel a mindig mindenre kapható utca! És hát végre szicíliai is bőven van ebben a vá­rosban, kik el nem maradhattak „ártatlanul meg­hurcolt“ testvérük rehabilitációjától!) Egyszóval Nasi úr és fia szerencsésen eljutot­tak a képviselőházig, mindig gyalog, meglehetős csoporttól kísérve. Itten újabb rohamon kellett át­esniük. Másik csoportja az újságíróknak, második ütege a fényképészeknek várta itt őket, nehogy egyetlen mozzanata is elveszhessen annak a Bájos eseménynek, a­mikor a nagy Nasi visszatérhetett oda, a­honnan csalásai és börtöne felé évekkel ez­előtt kiindult. Az ember maga nem érdekes. Csavaros esze minden erénye, a­mivel eldicsekedhetik. Speciálisan sajátos ebben az esetben a helyzet, melyben mint szicíliai minden más olasszal szembekerült. A­miért itt elitélték és börtönbe vetették, az otthon Szicíliá­ban nem szerepelt bűnként. Saját fajtestvérei előtt Nasi csupán az üldözött vad, a­ki tengersok ellen­ségeitől nem tud megpihenni. Mert szicíliai, mondják Trapaniban, és ebben a jelzőben minden megértés, fölmentés, szolidaritás benne van. A szicíliai ugyanazt hiszi magáról Olaszország­ban, a­mit otthon nálunk például a zsidóság- El­nyomottnak, lenézettnek, mellőzöttnek tartják né­püket, holott éppen ők nézik le és játszák ki, a­hol csak lehet, a butának és nehézkesnek mondott itá­liaiakat. Üldözöttségük és mellőzöttségük rögeszmé­jében az abszurdumig összetartók és elnézőek egy­mással szemben. A­mint onnan bántanak közülük valakit, egyszerre minden ököl fölemelkedik, min­den tüdő kitágul és jönnek, a la trapani, dacos el­lenvélemények, makacs kitartások a legelbukottabb exisztenciák mellett is. A szicíliai saját külön világnézetével nem is tartja bűnnek vagy hibának, hogy az ügyesebb meg­csalja vagy kihasználja a naivabbat. — Miért hagyta magát? mondják nevetve. En­gem nem tudott volna senki falhoz állítani. Lehetetlenül furfangosak, a­nélkül, hogy alap­jában rosszak lennének. Ők így látják helyesnek a dolgokat, és az ő logikájuk mellett persze igazuk is van. Az ó­görögök elvei élnek e zagyvavérű nép agyában, a­hol nem lopni volt bűn, hanem rajta­­kaparni. Ők még tovább mennek. Rajtakaparni sem bűn. Csak az a hitvány, a­ki senkit sem tud ki­­használni. A félsziget olaszsága ezzel szemben csakis úgy tud védekezni, hogy óvakodik szicíliaival társulni, szicíliait pártfogolni szicíliai vért engedni a család­jába. Azt tartják, hogy a kicsi szigetország több év­ezredes folytonos vérkeveredése, pun, görög, gót afrikai, bizánci, spanyol, legkevesebb az itáliai, annyira átváltoztatta e velük eredetileg­­rokonnép természetét, hogy felelősége tudatában lévő család­apának nem szabad velők megfertőzni engednie övéi­nek normális erkölcseit. ,— A sziciliai vér, — mondta nekem egyszer egy toszkánai gentleman — szörnyű örökség. Évszá­zadokra megrontja azt a családot, melybe beleve­gyült. Ha nem az elsőnél, a második generációnál már biztosan jön az átok, és soha többé le nem küzd­hető. Gyógyíthatatlan ellentétek­ ezek, mert nem elvi, hanem öntudatlan faji különbségek. A szicíliai sze­mében föltétlenül és csakis ostoba az, a­ki nem él az alkalommal. Az olasz ezzel szemben csalásnak tart minden visszaélést és ez a véleménye csakis akkor enyhül, ha valamelyik ősének bölcsője oda­­lenn ringott . . . Innen van, hogy a csaló és bör­tönviselt Nasit tegnap elég számosan köszöntötték meleg szeretettel a Montecitórión, a nélkül, hogy azt mondhatnék: Olaszország közvéleménye megbocsá­tott Nasinak. — Ej, hiszen szicíliai, intézik el egy megvető kézmozdulattal, és ez egyben azt is jelenti, az lenne csoda, ha becsületes tudott volna maradni. — Persze, felelik rá ők, a leleményesek, félnek az eszünktől, hát legázolnának. Érzik, hogy mi rá­termettebbek vagyunk az életre, mint ők, ezért sze­retnének leszorítani a porondról! És igazuk van. A ma küzdelmeire ők valóban rátermettebbek.­ Milánói, génuai, torinói sikerei után Mascagni Isabeau-ja Rómába is bekopogtatott. Most csütörtö­kön volt a premierje a Teatro Constanzi-ban. Mint a bemutató-bérleten rendesen, valóságos Théatré­­paré, oly sereglete nagy neveknek, csodásan szép ősi ékszereknek, örökifjú asszonyoknak. Főszerep­lőit az eddigi babérok aratóiból állították össze. Ze­néje az utolsó évek néhány csalódása után értéke­sebb, tartalmasabb. Isabeau személyesítője az ünne­pelt és szép Maria Farneti, mindenképpen megfelelt annak, a­mit szerepe tőle kíván. Szép volt és ke­vés hangjával kitűnően tudott bánni. Mint régi ked­velte Mascagninak, mindenképpen azon volt, hogy Rómában is teljes legyen a mester sikere. Ez nem mondható éppen túlságosnak, de nem is a daliás Isabeau-n múlt ... Pletykáljunk? Miért ne, miután ez is hozzá­tartozik Rómához! Különös véletleneket játszik ki néha az élet. Itt van például egy igen előkelő olasz four, a­kinek első házassága rosszul végződvén, évek óta sem képes elérni, hogy hibás lépését a szent­szék érvénytelennek nyilvánítsa. Pedig hát nagy do­logról lenne szó,­­­ a leggazdagabb és legbalekabb amerikai műgyűjtő, Pierpont Morgan egyik leányá­nak lehetne vőlegénye, a­mint ez a régi bilincs le­­foszlik róla. Az eset annál egyszerűbb, mert hiszen a volt feleség, Amerikában, már régen férjhez ment máshoz, és ebben az új házasságában boldog és meg­elégedett. A szentszék, elvi okokból, még­sem akarja megsemmisíteni a házasságot. E­z így megy már évek óta. Most azonban a legcsodálatosabb fordulat, úgy látszik, mégis sikerre fogja juttatni az olasz főúr régi vágyát. Új kérvényt adott be e napokban a Vatikánhoz, melyben­ — csatolva egy döntő befo­lyású kínai államférfiú levelét — saját lelkének fölszabadulásáért cserébe Kína összes lelkeit föl­ajánlja. Más szóval, biztosítékot nyújt arra nézve, hogy ha a szentszék megsemmisíti régen fölbomlott házasságát, ő keresztülviszi, hogy a pápa hivatalo­san is szabad kezet nyerjen Kína százmillióinak megtérítése körül ... És most a kulisszatitkok, a mellékelt fontos kínai levelet Szunjacen doktor irta, a fiatal kínai köztársaság megteremtője, a ki egykor, mint vagyon­talan diák, titkára volt a szóban lévő olasz főurnak. A titkárral jól bánhattak, mert hajdani uráért Kína BUDAPESTI HÍRLAP (40. sz.) 1913. február 15.

Next