Budapesti Hírlap, 1913. február (33. évfolyam, 28-51. szám)

1913-02-09 / 35. szám

g hatalmasabb tengeri hatalma között megállapítsák a megfelelő erőviszonyt és hogy a hajóépítkezésnek a végtelenségig való forszírozása elkerülhető legyen. Minthogy ma már megszűntek mindazok a diver­genciák, a­melyeket a két nemzet veszedelmes ver­sengése okozott, megszűnt ezzel a kölcsönös bizal­matlanság fő oka is, és vele együtt az európai bé­kéért való aggodalom. Ehhez az eredményhez bizo­nyára nagyban hozzájárult a Balkán-konfliktussal kapcsolatos békemű fokozatos fejlődése, a­mennyi­ben Németország és Anglia, valamint a többi nagy­hatalmak között tökéletes egyetértés jött létre. *­­ Az arisztokrácia hanyatlása. —■ Ponsonby Artur könyve. — London, február. s pár nappal ezelőtt kezembe akadt Ponsonby Artur most megjelent könyve, melyben tárgyilagosan fejtegeti, hogy mi idézte elő az angol történeti osztály hatalmának hanyatlását a politikai életben. E kér­dés bennünket különösen érdekelhet, mert Angliá­ban a főnemesség, azaz arisztokrácia, játszotta azt a szerepet, mint Magyarországon a nemesi középosz­tály. A gentry szót itt nem abban az értelemben hasz­nálják, mint nálunk otthon. Ez a cím itt megilleti a nemességgel nem bíró földbirtokosokat is, a köz­életben kiváló szerepet játszó egyéniségeket, ügyvé­deket, lelkészeket és ebbe az osztályba vannak bele­olvadva nagyobbrészt a főnemesek másodszülött gyermekei is. Az író mesél a régi időkről, mikor a nemesség volt Angliának ereje, támasztéka, dicsőséges háborúi­nak fötényezője, a kultúrának és művészeteknek megteremtője. Természetesen akkor is akadtak léha, dorbézoló nemesek, kik nem sokat törődtek az or­szág ügyeivel, de háború idején egy sem hiányzott a hazáért küzdők sorából. E duhaj nemesség csak el­enyésző része volt annak a nagy hatalmas osztály­nak, mellyel Anglia története össze van forrva. A leg­­régibb idők romantikus lovagkorától kezdve egész a prózai 19-ik század elejéig, hősies nagy tettek, po­litikai események, intrikák és fényes ünnepségek ez ősi nevekhez fűződnek- A Tudor ház majd I. Jakab és II. Károly uralma alatt, az udvari élet meglazult erkölcsei miatt a helyesen gondolkozó, tradícióikhoz hű nemesek, úgyszólván teljesen elmaradtak az ud­vartól, visszavonultak ősi fészkeikbe, vagy utazások­kal töltve idejüket, gazdagították ismereteiket. Az udvari élet ilyképpeni mellőzése azonban csak tel­jesen társadalmi jellegű volt, azért akkor is ők szol­gáltatták a vezérférfiakat Angliának, háború vagy béke egyaránt, a királyok e mindenható tanácsadói­tól függött. Angliában a régi időkben, jóformán egyedül a főnemességből állott az olvasott műveit osztály és mégis azt mondhatjuk, hogy a tizenhetedik, tizen­nyolcadik században nagyon kevés gondot fordítot­tak gyermekeik nevelésére. Azok, egyedül a cselé­dekre utalva, kicsi koruktól kezdve csak azt hallot­ták, hogy mily fényes nevet viselnek, és hogy ők lesznek a világ urai. De fajukban gyökerező puritán, patriarkális gondolkozásuknál fogva, ez ősi törzsek fiatal hajtásai megmaradtak szerény, hivalkodástól ment egyszerűségükben. A legidősebb fiú csak ritkán került ki az iskolába vagy egyetemre. Felcsepered­vén, rendesen egy egyház férfiú vezette tanítását, ki­vel azután hosszabb külföldi utazásokat tett az ide­gen nyelvek elsajátítása céljából. A tizennyolcadik század végén divatba jött klubok voltak később a fiatal nemesek és beank-k vagy dandy-k rendes gyü­lekező helyei. A dandy egy csodálatos parazitája volt a főrangú köröknek. Csak ritkán dicsekedhet­tek messze felnyúló ősfával, előkelő külsővel, meg­nyerő modorral, zsebük meg éppen állandóan üres volt, mégis nemcsak hogy kedveltjei voltak a nemes­ségnek, a politikai életben is nagy befolyást gyako­roltak. IV. György király saját mondása szerint nem törődött azzal, hogy a nép hogy ítéli meg tetteit, de minden fontosabb államügyben meghallgatta a dan­­dyk tanácsait. Az író Anglia mostani főnemesség­ét, három részre osztja. Az egyik, a régi divatú, minden mo­dernizmust gyűlölő, előítéleteihez hiven ragaszkodó főúr. A második a gondtalan, sportoló, vadászgató, szertelenül költekező nemes, ki gőgös az alsóbb osz­tályok iránt, de azért a zsokékkal és komornyikok­kal szívesen eltársalog. A harmadik, a politikában, irodalomban, zenében és művészetekben egyaránt jártas világfi, ki szociális, reformokon törve eszét, szívesen szóba áll egy radikális miniszterrel, sőt egy szocialista vezérrel is. Ez a legkedveltebb típus kö­zöttük Angliában és mindenesetre a hangadló elem a fashionable társaságban. Ponsonby azután hosszasam­ fejtegeti az arisz­tokrácia hanyatlásának okait, melyet leginkább ott gondol megtalálni, hogy e régi családok egyoldalú fölfogásban fölnevelkedett gyermekei nem tudnak beleilleszkedni a változott kor szellemébe. Elítéli a kollégiumokat, hol az egyéniségeket nem engedve ér­vényesülni, megölik az eredetiséget, teljesen sablon­szerű átlagot nevelve a legtehetségesebb gyermekből is. Semmivel sem nyilatkozik hízelgőbben egyete­meikről, hol szerinte még egy adaggal több tudo­mányt tölcséreznek a fiatalság fejébe! kik a világba kikerülve, hamarosan megtanulják a Vart de vivre-t, de teljes tudatlanságban maradnak a fart de la­uie-t illetőleg, összehasonlítva a német és angol egyetemet, azt mondja, hogy míg az angol egyetemeken csak az emlékező tehetséget fejlesztik, a német egyeteme­ken megtanítják az ifjúságot az ész használatára is. A tizenkilencedik század elején következett el az angol nemesek politikai szereplésének lassú ha­nyatlása. Az 1832-ben életbe lépett reformjavaslat, mely az alsóháznak teljes függetlenséget biztosított a főrendek házától, már egy új, változott érának volt az első fuvallata. Még Viktória királynő idejében, a főnemesség hatalmas tényező volt az ország kor­mányzásában. Családi hagyományaikból kifolyó kö­telességérzetük, ügyes, lelkiismeretes politikával pá­rosulva, megbecsülhetetlen szolgálatokat tett Angliá­nak. De azóta nagyot fordult a világ. Az utolsó év­tizedekben, mióta a pénz magában elegendő jogcím nagy rangok elérésére, a pénzarisztokrácia hódított teret minden vonalon. Ügyesen belesburkolóz­va az ál­­demokratizmus tömegeknek tetszetős,­­ rikító­,köpe­nyébe, minden módon igyekezik a történeti osztálynak nemcsak jelenjét, de múltját is kigunyolni. A tizenki­­lencedik század végén, egyik főnemes, osztályuk tá­madói ellen fordulva, így szól jogos haragjában: — Önöktől,a kik panaszkodnak az arisztokráciára, szemünkre lobbantva családi fészkeinket, nevetve ősfáinkon és hagyományainkon, azt kérdem: Vájjon kiket akarnak a mi helyünkre ültetni? Azokat, kik tízszer annyi vagyonnal rendelkeznek, sokkal drá­gább, fényűzőbb házat visznek, mint mi, és kiket mi mégis lenézünk, mert tudjuk, hogy kapzsik és kö­zönségesek. Talán voltak a múltban olyanok, kik szenvedtek uralmunk alatt, de be kell ismerniök, hogy szolgálatokat is tettünk a nemzetnek. A pénz­­arisztokrácia uralma alatt aránytalanul többet fog szenvedni a nép, mivel azok egy pillanatig sem fog­nak habozni kizsákmányolni őt, a­nélkül, hogy csak valamelyes kárpótlást is nyújtsanak neki. Ezt az új típusát a társadalmi kormányzatnak elhalmozzák ranggal és elnevezik demokráciának, így gondolkoztak még a tizenkilencedik század­beli nemesek, de a huszadik században már mumu­saikat, barátaikat a kereskedelmi pénzvilág előkelő­ségei között keresik. Igaz, hogy még mindig első szerepet játszanak az előkelő társadalomban, de po­litikai nimbuszuknak vége. Új hazafiak büszkélked­nek olcsó dicsőségükben, új szónokok új ideálokat hirdetnek a fórumon, melyek talán nem oly őszin­ték és igazak, de a nagy tömegnek mindenesetre tet­szősebbek és a mi fő, nekik maguknak hasznosab­bak, mint azok,melyeket politikai elődjeik vallottak. Ponsonby Artur látja, hogy mint siklik ki az angol arisztokrácia kezéből a hatalom jogara. Elis­meri, hogy bölcsen és lelkiismeretesen szolgálták ha­zájukat, mégis úgy nyilatkozik, hogy másoknak kell most már elfoglalni helyeiket, mivel őseik erényei­vel többé nem rendelkeznek. Végül azonban kije­lenti, ha neki kellene egy fontos állás betöltésekor választani egy régi nemes és az új éra egy tagja kö­zött, úgy föltétlenül az előbbit választaná. Mennyi hasonlatosság az angol és magyar tör­téneti osztály múltjában és jelenében! A különbség csak az, hogy az angol nemeseknek még megvannak ősi birtokaik, hol most is még ők a kis királyok, m­ig a mi régi családainkat kivernék fészkükből az uj kakukfiak. Fülemben csengg a Budapest Hírlap Gol­gofón­jának minden szava és sok jó magyarral együtt hálásan sóhajtok föl: íme­ egy hazafi, ki bátran oda­vágja a templomban ülő dölyfös kufároknak, hogy azt a templomot, melynek új őrei ők akarnak lenni, a megcsúfolt, megtagadott történelmi középosztály építette föl őseinek megszentelt vérének árán. Lord Roberts az ősszel Manchesterben fölhívást intézett a nemzethez, hogy ébredjen föl fásult letar­giájából, mert veszedelemben a haza! Az ősi tábor­nok beszédét az egyik angol újság, rövid kivonatban tizenkét nap egymásután leközölte, nehogy valakinek is elkerülje figyelmét ez a hazafias intelem. Bár kö­vetve ez angol lap példáját, a Golgotán főbb pontjait is viszontláthatnánk a Budapesti Hírlap hasábjain. Az uj balkáni háború. Budapest, febr. 8. A stratégiai helyzet. "(Katonai vélemény.) A mai napig immár egészen nyilvánvaló, hogy az uj hadjárat fo­lyamán a bolgárok főhadműveletei — Dri­­nápoly ostromlásának folytatása és a cs­atald­­zsai török erők lekötése mellett — Gallipoli ellen irányulnak. Elmondottuk azokat a hadászati érveket is, a­melyek a bolgár támadásnak ebben az irányban való megindítását szükségessé tették. Úgy látszik azonban, hogy a hadászati okokon felül a Gallipoli ellen irányuló bolgár hadmű­veletnek politikai célja is van, mert bizonyos az, hogy a xereszi öböl és a Helleszpontus közötti félszigeten lévő török erők leküzdésével a Dar­danellák tengerszorosa bolgár kézre kerülne.­­ Ez okán föltétlenül szükséges, hogy ennek a szándéknak elébe vágjon a hatalmak energikus beavatkozása, ha az európai bonyodalmat el akarják kerülni.­­A portát a békének minél előbb való megkötésére kell kényszeríteni. Ez­zel a háború, mely a bolgároknak is rengeteg áldozatába kerül, a leggyors­abban végződnék. De tartunk tőle, hogy Oroszországba mely ed­dig a Dardanellákért már több véres háborút vis­elt (1829., 1854., 1877—78.), de leghőbb vá­gyának megvalósításához soha ilyen közel még nem jutott, alig fog elállni attól, hogy a kedvező helyzetet a saját hasznára kiaknázza. A Gallipoli ellen intézett sikeres bolgár hadművelet közvetve Konstantinápolyt is veszé­lyezteti; egyrészt azért, mert a szárazföldi bol­gár haderők délen fölszabadulva, Csataldzsa ellen volnának irányíthatók, másrészt azért, mert a görög flotta számára nyitva állana az út a Márvány-tengerre. Ez a fenyegető veszedelem magyarázza a török hadvezetőségnek azt az el­határozását, hogy Konstantinápolyból egy egész hadtestet lovassággal és tüzérséggel együtt hajó­kon Gallipoliba szállított. Ez a hadtest 27 gyalog- és 3 vadász-zászlóaljból, 3 lovasezredből, 27 ütegből és 9 géppuská­s századból ál­l. Létszáma mintegy 30.000 ember. Az a török forrásból eredő hír, hogy Enver bég a kis­ ázsiai Izmid-ba 20.000 emberrel a ten­geren át Rodostón partra szállt, úgy látszik, csu­pán a bolgárok megtévesztésére szolgált, mert Enver bég, mint a 10. hadtest vezérkari főnöke, Har­síd hasával Gallipoliba hajózott. Nagyobb török erőknek Rodostónál való partraszállása a Gallipoli ellen irányuló bolgár hadműveletek sikeres lefolyását bizonyára erősen fenyegetné. A bolgárok a Gallipoli várától alig tizenöt kilométernyire fekvő előtér­ állásig (Bulak­) állí­tólag már eljutottak. Az eddig érkezett gyér és egymásnak sok tekintetben ellentmondó hírek után ítélve, a bolgár hadsereg zöme azonban még nem lépett teljes erővel harcba. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a Dimotikától — a­hol a bolgár negyedik hadse­reg zöme állott — a Kávák folyóig a távolság 80—90 kilométer, vagyis négy-ötnapi járás. Az ebben az irányban alkalmazott negyedik had­ BUDAPESTI HÍRLAP (35. sa* 1913. február 9.

Next