Budapesti Hírlap, 1913. február (33. évfolyam, 28-51. szám)
1913-02-09 / 35. szám
g hatalmasabb tengeri hatalma között megállapítsák a megfelelő erőviszonyt és hogy a hajóépítkezésnek a végtelenségig való forszírozása elkerülhető legyen. Minthogy ma már megszűntek mindazok a divergenciák, amelyeket a két nemzet veszedelmes versengése okozott, megszűnt ezzel a kölcsönös bizalmatlanság fő oka is, és vele együtt az európai békéért való aggodalom. Ehhez az eredményhez bizonyára nagyban hozzájárult a Balkán-konfliktussal kapcsolatos békemű fokozatos fejlődése, amennyiben Németország és Anglia, valamint a többi nagyhatalmak között tökéletes egyetértés jött létre. * Az arisztokrácia hanyatlása. —■ Ponsonby Artur könyve. — London, február. s pár nappal ezelőtt kezembe akadt Ponsonby Artur most megjelent könyve, melyben tárgyilagosan fejtegeti, hogy mi idézte elő az angol történeti osztály hatalmának hanyatlását a politikai életben. E kérdés bennünket különösen érdekelhet, mert Angliában a főnemesség, azaz arisztokrácia, játszotta azt a szerepet, mint Magyarországon a nemesi középosztály. A gentry szót itt nem abban az értelemben használják, mint nálunk otthon. Ez a cím itt megilleti a nemességgel nem bíró földbirtokosokat is, a közéletben kiváló szerepet játszó egyéniségeket, ügyvédeket, lelkészeket és ebbe az osztályba vannak beleolvadva nagyobbrészt a főnemesek másodszülött gyermekei is. Az író mesél a régi időkről, mikor a nemesség volt Angliának ereje, támasztéka, dicsőséges háborúinak fötényezője, a kultúrának és művészeteknek megteremtője. Természetesen akkor is akadtak léha, dorbézoló nemesek, kik nem sokat törődtek az ország ügyeivel, de háború idején egy sem hiányzott a hazáért küzdők sorából. E duhaj nemesség csak elenyésző része volt annak a nagy hatalmas osztálynak, mellyel Anglia története össze van forrva. A legrégibb idők romantikus lovagkorától kezdve egész a prózai 19-ik század elejéig, hősies nagy tettek, politikai események, intrikák és fényes ünnepségek ez ősi nevekhez fűződnek- A Tudor ház majd I. Jakab és II. Károly uralma alatt, az udvari élet meglazult erkölcsei miatt a helyesen gondolkozó, tradícióikhoz hű nemesek, úgyszólván teljesen elmaradtak az udvartól, visszavonultak ősi fészkeikbe, vagy utazásokkal töltve idejüket, gazdagították ismereteiket. Az udvari élet ilyképpeni mellőzése azonban csak teljesen társadalmi jellegű volt, azért akkor is ők szolgáltatták a vezérférfiakat Angliának, háború vagy béke egyaránt, a királyok e mindenható tanácsadóitól függött. Angliában a régi időkben, jóformán egyedül a főnemességből állott az olvasott műveit osztály és mégis azt mondhatjuk, hogy a tizenhetedik, tizennyolcadik században nagyon kevés gondot fordítottak gyermekeik nevelésére. Azok, egyedül a cselédekre utalva, kicsi koruktól kezdve csak azt hallották, hogy mily fényes nevet viselnek, és hogy ők lesznek a világ urai. De fajukban gyökerező puritán, patriarkális gondolkozásuknál fogva, ez ősi törzsek fiatal hajtásai megmaradtak szerény, hivalkodástól ment egyszerűségükben. A legidősebb fiú csak ritkán került ki az iskolába vagy egyetemre. Felcseperedvén, rendesen egy egyház férfiú vezette tanítását, kivel azután hosszabb külföldi utazásokat tett az idegen nyelvek elsajátítása céljából. A tizennyolcadik század végén divatba jött klubok voltak később a fiatal nemesek és beank-k vagy dandy-k rendes gyülekező helyei. A dandy egy csodálatos parazitája volt a főrangú köröknek. Csak ritkán dicsekedhettek messze felnyúló ősfával, előkelő külsővel, megnyerő modorral, zsebük meg éppen állandóan üres volt, mégis nemcsak hogy kedveltjei voltak a nemességnek, a politikai életben is nagy befolyást gyakoroltak. IV. György király saját mondása szerint nem törődött azzal, hogy a nép hogy ítéli meg tetteit, de minden fontosabb államügyben meghallgatta a dandyk tanácsait. Az író Anglia mostani főnemességét, három részre osztja. Az egyik, a régi divatú, minden modernizmust gyűlölő, előítéleteihez hiven ragaszkodó főúr. A második a gondtalan, sportoló, vadászgató, szertelenül költekező nemes, ki gőgös az alsóbb osztályok iránt, de azért a zsokékkal és komornyikokkal szívesen eltársalog. A harmadik, a politikában, irodalomban, zenében és művészetekben egyaránt jártas világfi, ki szociális, reformokon törve eszét, szívesen szóba áll egy radikális miniszterrel, sőt egy szocialista vezérrel is. Ez a legkedveltebb típus közöttük Angliában és mindenesetre a hangadló elem a fashionable társaságban. Ponsonby azután hosszasam fejtegeti az arisztokrácia hanyatlásának okait, melyet leginkább ott gondol megtalálni, hogy e régi családok egyoldalú fölfogásban fölnevelkedett gyermekei nem tudnak beleilleszkedni a változott kor szellemébe. Elítéli a kollégiumokat, hol az egyéniségeket nem engedve érvényesülni, megölik az eredetiséget, teljesen sablonszerű átlagot nevelve a legtehetségesebb gyermekből is. Semmivel sem nyilatkozik hízelgőbben egyetemeikről, hol szerinte még egy adaggal több tudományt tölcséreznek a fiatalság fejébe! kik a világba kikerülve, hamarosan megtanulják a Vart de vivre-t, de teljes tudatlanságban maradnak a fart de lauie-t illetőleg, összehasonlítva a német és angol egyetemet, azt mondja, hogy míg az angol egyetemeken csak az emlékező tehetséget fejlesztik, a német egyetemeken megtanítják az ifjúságot az ész használatára is. A tizenkilencedik század elején következett el az angol nemesek politikai szereplésének lassú hanyatlása. Az 1832-ben életbe lépett reformjavaslat, mely az alsóháznak teljes függetlenséget biztosított a főrendek házától, már egy új, változott érának volt az első fuvallata. Még Viktória királynő idejében, a főnemesség hatalmas tényező volt az ország kormányzásában. Családi hagyományaikból kifolyó kötelességérzetük, ügyes, lelkiismeretes politikával párosulva, megbecsülhetetlen szolgálatokat tett Angliának. De azóta nagyot fordult a világ. Az utolsó évtizedekben, mióta a pénz magában elegendő jogcím nagy rangok elérésére, a pénzarisztokrácia hódított teret minden vonalon. Ügyesen belesburkolózva az áldemokratizmus tömegeknek tetszetős, rikító,köpenyébe, minden módon igyekezik a történeti osztálynak nemcsak jelenjét, de múltját is kigunyolni. A tizenkilencedik század végén, egyik főnemes, osztályuk támadói ellen fordulva, így szól jogos haragjában: — Önöktől,a kik panaszkodnak az arisztokráciára, szemünkre lobbantva családi fészkeinket, nevetve ősfáinkon és hagyományainkon, azt kérdem: Vájjon kiket akarnak a mi helyünkre ültetni? Azokat, kik tízszer annyi vagyonnal rendelkeznek, sokkal drágább, fényűzőbb házat visznek, mint mi, és kiket mi mégis lenézünk, mert tudjuk, hogy kapzsik és közönségesek. Talán voltak a múltban olyanok, kik szenvedtek uralmunk alatt, de be kell ismerniök, hogy szolgálatokat is tettünk a nemzetnek. A pénzarisztokrácia uralma alatt aránytalanul többet fog szenvedni a nép, mivel azok egy pillanatig sem fognak habozni kizsákmányolni őt, anélkül, hogy csak valamelyes kárpótlást is nyújtsanak neki. Ezt az új típusát a társadalmi kormányzatnak elhalmozzák ranggal és elnevezik demokráciának, így gondolkoztak még a tizenkilencedik századbeli nemesek, de a huszadik században már mumusaikat, barátaikat a kereskedelmi pénzvilág előkelőségei között keresik. Igaz, hogy még mindig első szerepet játszanak az előkelő társadalomban, de politikai nimbuszuknak vége. Új hazafiak büszkélkednek olcsó dicsőségükben, új szónokok új ideálokat hirdetnek a fórumon, melyek talán nem oly őszinték és igazak, de a nagy tömegnek mindenesetre tetszősebbek és a mi fő, nekik maguknak hasznosabbak, mint azok,melyeket politikai elődjeik vallottak. Ponsonby Artur látja, hogy mint siklik ki az angol arisztokrácia kezéből a hatalom jogara. Elismeri, hogy bölcsen és lelkiismeretesen szolgálták hazájukat, mégis úgy nyilatkozik, hogy másoknak kell most már elfoglalni helyeiket, mivel őseik erényeivel többé nem rendelkeznek. Végül azonban kijelenti, ha neki kellene egy fontos állás betöltésekor választani egy régi nemes és az új éra egy tagja között, úgy föltétlenül az előbbit választaná. Mennyi hasonlatosság az angol és magyar történeti osztály múltjában és jelenében! A különbség csak az, hogy az angol nemeseknek még megvannak ősi birtokaik, hol most is még ők a kis királyok, mig a mi régi családainkat kivernék fészkükből az uj kakukfiak. Fülemben csengg a Budapest Hírlap Golgofónjának minden szava és sok jó magyarral együtt hálásan sóhajtok föl: íme egy hazafi, ki bátran odavágja a templomban ülő dölyfös kufároknak, hogy azt a templomot, melynek új őrei ők akarnak lenni, a megcsúfolt, megtagadott történelmi középosztály építette föl őseinek megszentelt vérének árán. Lord Roberts az ősszel Manchesterben fölhívást intézett a nemzethez, hogy ébredjen föl fásult letargiájából, mert veszedelemben a haza! Az ősi tábornok beszédét az egyik angol újság, rövid kivonatban tizenkét nap egymásután leközölte, nehogy valakinek is elkerülje figyelmét ez a hazafias intelem. Bár követve ez angol lap példáját, a Golgotán főbb pontjait is viszontláthatnánk a Budapesti Hírlap hasábjain. Az uj balkáni háború. Budapest, febr. 8. A stratégiai helyzet. "(Katonai vélemény.) A mai napig immár egészen nyilvánvaló, hogy az uj hadjárat folyamán a bolgárok főhadműveletei — Drinápoly ostromlásának folytatása és a csataldzsai török erők lekötése mellett — Gallipoli ellen irányulnak. Elmondottuk azokat a hadászati érveket is, amelyek a bolgár támadásnak ebben az irányban való megindítását szükségessé tették. Úgy látszik azonban, hogy a hadászati okokon felül a Gallipoli ellen irányuló bolgár hadműveletnek politikai célja is van, mert bizonyos az, hogy a xereszi öböl és a Helleszpontus közötti félszigeten lévő török erők leküzdésével a Dardanellák tengerszorosa bolgár kézre kerülne. Ez okán föltétlenül szükséges, hogy ennek a szándéknak elébe vágjon a hatalmak energikus beavatkozása, ha az európai bonyodalmat el akarják kerülni.A portát a békének minél előbb való megkötésére kell kényszeríteni. Ezzel a háború, mely a bolgároknak is rengeteg áldozatába kerül, a leggyorsabban végződnék. De tartunk tőle, hogy Oroszországba mely eddig a Dardanellákért már több véres háborút viselt (1829., 1854., 1877—78.), de leghőbb vágyának megvalósításához soha ilyen közel még nem jutott, alig fog elállni attól, hogy a kedvező helyzetet a saját hasznára kiaknázza. A Gallipoli ellen intézett sikeres bolgár hadművelet közvetve Konstantinápolyt is veszélyezteti; egyrészt azért, mert a szárazföldi bolgár haderők délen fölszabadulva, Csataldzsa ellen volnának irányíthatók, másrészt azért, mert a görög flotta számára nyitva állana az út a Márvány-tengerre. Ez a fenyegető veszedelem magyarázza a török hadvezetőségnek azt az elhatározását, hogy Konstantinápolyból egy egész hadtestet lovassággal és tüzérséggel együtt hajókon Gallipoliba szállított. Ez a hadtest 27 gyalog- és 3 vadász-zászlóaljból, 3 lovasezredből, 27 ütegből és 9 géppuskás századból áll. Létszáma mintegy 30.000 ember. Az a török forrásból eredő hír, hogy Enver bég a kis ázsiai Izmid-ba 20.000 emberrel a tengeren át Rodostón partra szállt, úgy látszik, csupán a bolgárok megtévesztésére szolgált, mert Enver bég, mint a 10. hadtest vezérkari főnöke, Harsíd hasával Gallipoliba hajózott. Nagyobb török erőknek Rodostónál való partraszállása a Gallipoli ellen irányuló bolgár hadműveletek sikeres lefolyását bizonyára erősen fenyegetné. A bolgárok a Gallipoli várától alig tizenöt kilométernyire fekvő előtér állásig (Bulak) állítólag már eljutottak. Az eddig érkezett gyér és egymásnak sok tekintetben ellentmondó hírek után ítélve, a bolgár hadsereg zöme azonban még nem lépett teljes erővel harcba. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a Dimotikától — ahol a bolgár negyedik hadsereg zöme állott — a Kávák folyóig a távolság 80—90 kilométer, vagyis négy-ötnapi járás. Az ebben az irányban alkalmazott negyedik had BUDAPESTI HÍRLAP (35. sa* 1913. február 9.