Budapesti Hírlap, 1913. április (33. évfolyam, 77-102. szám)
1913-04-01 / 77. szám
■y XXXIII. évfolyam, 77. szám. Kedd, április 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: FID. ker., Sokk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VII. ker., József körút 5. sz. Telefoni Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53. Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A közveszélyes diplomácia. Budapest, márc. 31. Azt hisszük, ma mindenki tisztában van vele, hogy a soraink élére írt címen csak az orosz diplomáciáról lehet beszélni. Az annexiós válság, valamint a még mindig tovább vonszolódó balkáni háború alatti események folytán minden írni-olvasni tudó ember tisztában van azzal, hogy az európai békének, de különösen Kelet-Európa békés fejlődésének nincs veszedelmesebb, semmi eszköztől vissza nem rettenő ellensége az orosz diplomáciánál. Mi az orosz diplomácia? Kit és mit szolgál? Ki parancsol neki? Micsoda belső erőknek és ösztönöknek, vágyaknak és ambícióknak engedelmeskedik? Olyan kérdések, amelyekről már kötetekre valót írtak össze és mondtak el. Hiszen Nagy Péter állítólagos végrendeletétől kezdve egészen a mostani balkáni háborúig, olyan nagy tere van az orosz diplomáciával kapcsolatos közérdekű fejtegetéseknek, hogy méltán mondhatjuk ezt a kérdést a világ legnagyobb politikai témájának. De még sohasem leplezte le önmagát, legalább mi előttünk, olyan határozottan és világosan az orosz diplomácia, mint most. Sohasem tárta elő olyan cinikusan a maga kétlelkűségét, békebontó gonosz indulatát, mint a közelmúlt hónapokban. Láttuk nevezetesen a két leginkább szemünk elé tolt orosz diplomatánál, Izvolszki párisi nagykövetnél és Hartwig belgrádi követnél, hogy két, sőt három urnák szolgálnak. Hivatalosan a cárnak és kormányának utasításait követik. De e tulajdonképpeni urak utasításaival szemben engedelmeskednek a pánszláv hatalmi törekvések intézőinek és a saját külön rokon- és ellenérzésüknek, meg boszúvágyuknak is. És míg igazi uruk utasításai csak ritka alkalmakkor, úgyszólván elszórtan hatnak, másik két urukat folytonosan és kiadósan szolgálják. Ébren és alva, otthonukban és társas érintkezésükben. Tehát olyan területeken is, ahová bizony a hivatalos utasítások el sem tudnak jutni. Semmit sem lehet adni hivatalos nyilatkozataikra, a cár szeméig elhatható nyilvánosság előtt való viselkedésükre. Tulajdonképpen nem is diplomaták. Nem azok a tartózkodó viselkedésű, diszkrét emberi lények, akiket éppen azért nevel a nyugati fölfogású állami szolgálat ilyeneknek", hogy mennél kevesebb okot adhassanak a nemzetközi békére kellemetlen incidensekre. Az általuk vezetett sajtóban, magánjellegű érintkezésükben valóságos demagóg népvezérek, akik mindent megtesznek a tömegek szenvedélyének fölkavarására s más államok belső rendének megbontására. Izvolszki és Hartwig urak végigcsinálták ellenünk az annexiós délszláv fenekedést. Aki az emmúlt hónapokban figyelemmel kísérte a belgrádi és párisi újságokat, csupa már ismert, mesterüket eláruló frázisokkal találkozott. Aki bepillantott a párisi és belgrádi politikai műhelyekbe, már egyszer látott jelenségeket észlelhetett. E hangok és e jelenségek mind azt mutatták, hogy az orosz diplomata urak minden eszközzel az európai háború létrehozatalán fáradoztak, bár a világ első békebarátjának ismert cárt szolgálják, s bár Oroszországnak reális érdekei soha egy percig sem voltak érintve. Mert az oroszdiplomaták, akiknek legnagyobb része bizony csak az Izvolszki és Hartwig urak babérjaira pályázik, nem hazájuknak reális érdekeit szolgálják, hanem vakmerő, más államok megsemmisülését föltételező ábrándokat. Ilyen ábránd az, hogy minden szláv, népet Oroszország vezessen, s hogy minden szlávok lakta föld az orosz hatalmi körbe tartozzék. És sajnos, ez az ábránd válságos időkben hatalmas mozgató erővé lesz, amely százmilliók életét, vagyonát, nemzeti létét, állami függetlenségét fenyegeti. Ezért közveszedelmes az orosz diplomácia. Nincs a világnak állama, a melynek diplomáciája olyan vakmerően és olyan ----------------- Badiusz hálája. Irta Hevesi József. I. A lábbadozó beteg szinte áhitatos jóérzéssel sütkérezett a tavaszi nap melegen tűző sugaraiban. Szép tavaszi reggel volt. Április első napja, amely Rómában a tavasz istennőjének, a minden szívbe szerelmet plántáló Vénusznak volt vala szentelve. Az istennőnek kedvelt virága, a mirtusz, buján zöldéll a kertben és a szent virágot nézve önkéntelenül arra a jelenetre gondolt a beteg, mikor az istennő egykoron a tengerparton a haját szárította és egy sereg kandi szatir megteste volt a szépségben ragyogót, aki aztán ijedten menekült előlük a mirtusz-bokrok közé, melyek sugárzó szépségének menedéket adtak. Egy sugárzó szép fiatal istennő megjelenését várta most a lábbadozó Badiusz is, amint kényelmesen kipárnázott támlás székében hátradőlve, a tavasz enyhe melegét, üdítő illatát, gyógyító leheletét élvezte. • Csakhogy ma — úgy látszik — késett a szép Hosztilia. Badiusz nyugtalanul, türelmetlenül, idegesen és izgatottan nézett szerte és tekintete elkalandozott a Palatínus lábainál elhúzódó via látán, mely a Velabrum iméntén egészen a cirkuszig vitt. A reggeli köd már fölemelkedett volt és csak itt-ott fürdött a tavaszi napsugár a Róma környékén fölfelé gömörödő lila párákban. Badiusz merengve hallgatta a hatalmas Róma utcáiról fölhangzó zsibongást és nem minden irigy elfogultság nélkül gondolt a világhódító város minden képzeletet meghaladó nagy arányaira. Ő nem volt római. A Kampánián született és leszármazottja volt annak a népfajnak, mely az ausonok, etruszkok és szammuniak vegyülékéből keletkezett. Küldetésben jött Rómába, ahol megbetegedett. És egy barátjánál, Kriszpinusznak szülei házábankapott vendégszerető hajlékot, gyöngéd, figyelmes és gondos ápolást hosszantartó betegségében. És bár önmagának is meg kellett vallania, hogy tökéletesebb ápolásban még a saját szülő édesanyja sem részesíthette volna, úgy érezte mégis, hogy ő éppenséggel nem gyógyult meg, sőt most komolyabb betegség sanyargatja, mint amilyen az volt, amely őt ágyba döntötte. Hosztilia! Igen, ez a nimfákkal vetekedő, rádszáltermetű, kékszemü, szende arcú leányzó tette őt még betegebbé. Az a láz, amely őt orvul támadta volt meg Róma falai közt és levette lábáról a kemény harcost, távolról sem gyötörte meg őt úgy, mint az a láz, mellyel ez a gyönyörű leány a vérét lángra gyújtotta. Betegségében megkönnyebbülés, gyógyulás volt számára, ha Hosztiliát a közelében érezte és most, hogy gyógyulni kezdett, sokkalta nagyobb betegséget érzett a szívében, ha Hosztiliára gondolt. Pedig rágondolt mindig. Vágyó vággyal, lobogó kívánsággal. És ha sokáig késett, gyötrődés fogta el. Most is — ezen a szép tavaszi reggelen — hol marad Hosztilia olyan sokáig? II. Kriszpinusz érkezett hozzá. Már messziről kiáltott feléje: — Mi az, Badiusz? Magadra hagytak? ... Szegény barátom! És mikor odaért hozzá, gyöngéden fogta át karjával a beteg Badiusz vállát. — Nem baj, nem baj, — nyugtatta meg Badiusz — hidd el, jól esik néha, ha egészen magamra maradok. A gondolataimat nem zárvarja senki. ^ ^ ! — Akkor megyek, akkor megyek innen, Badiusz; nem akarom, hogy az én jelenlétem ... Bágyadt mosollyal tiltakozott az ideges ifjú: — Csak nem gondolod tán. Hogy ez reád vonatkozott? A rabszolgát értettem. — És hol jártak most a gondolataid? Bizonyára otthon, az ager campanuson, a mare inferum vagy Tuscum mellett? Badiusz habozott egy kissé: — A lelkem nem járt olyan messze. Rátok gondoltam, a te jóságos szüleidre, a kik engem vendégszerető házukba fogadtak, reád, Kriszpinusz, a ki olyan hűséges barátsággal árasztod el az idegent és aztán a te kis rokonodra, Hosztiliára, a kinek gyöngéd ápolása nagyon siettette a gyógyulásomat. Hogy is fogom én majd mindezt a sok jóságot nektek megköszönni? — Erre most ne legyen gondod, Badiusz. Mai számunk 32 oldal.