Budapesti Hírlap, 1913. április (33. évfolyam, 77-102. szám)
1913-04-27 / 100. szám
4t ván, Hazslinszky Ede, László Mihály, Galbavy József Pál Flórián, Klein Jakab, Győrffy Dénes, Pulkaann Vince, Alber Pál, Major József, Pipcsák István, Ricker József, Simoga István, Ruscsák József, Lichtenstein Rezső, Bölöny Dezső, D. Szabó János, Legény Elemér, Juhász Zoltán, Csaplár András, Szilvásy László, szuboticai Kiss Elemér, Lukovényi Rezső, Puhovic Márton, Gál Máté, Lipski Rudolf, Hajós Rezső, Szőke Gyula, Kerpen Ferenc, Vachuta Jenő, Medved Imre, Muljevic Márk, Milákovics János, Pesty Lehel, Várnai Tibor, Kolos Aladár, Ruscsák János, Székely Endre, Kovács Imre, Wellisz János, György István, Léderer Gyula, Boross László és Grkievic Imre hivatalnokok, Klausmann Nándor, Helszky Kálmán, Medveczky Gyula, Falusy Károly, Bacsó Gyula, Kamarás Zoltán, Giessendorf Vilmos, Guttmann Vilmos, Csipkay Henrik, Zeitler Gyula, Adorján Ferenc, Hetye Miklós, Tóth József és Tóth Lajos műszaki hivatalnokok. Babszerdák, Budapest, ápr. 26. A Fővám-térnek vasráccsal bekerített fácskái közül kedves gyermekének lágy hangjait hozta felém a dunai szellő. Bementem a bekerített helyre, s azt láttam, hogy az utak keresztezésénél nem kevesebb mint huszonöt kisebb-nagyobb gyermek körbefogózkodik. A gyermekek demokratikus társaságában vidult föl a lelkem. Volt itt finom kamarnruhás urileányka és vékony kartonruhába öltözött napszámos csemete. Ruhájuk nagyon különbözött, de arcuk nagyvárosias ványadtsága, halvány színe szomorúan megegyezett. Eleven, apró szemükből a fiatal élet tüze, csintalansága, gondatlansága, élnivágyása sugárzott szét. A gyermekek koszorúja között egy-egy piros-pozsgás cselédleány alakja magasodott ki. Arcuk virulásán látszott, hogy csak imént érkeztek meg az éltető vidéki levegőből. Öltözékük is olyan még, mint amilyen az Alföld vagy a Balatonvidék kicsiny falujában divatos. Ezek a frissen érkezett leányok még nem fordították meg ruházatukat uralkodó, pesti viseletre. A jókedvű társaság az ispilángost játszotta. Mögöttük érdeklődő emberek tömege örvendett az apróságok jóízű játékának. Itt egy uridáma, odébb egy napszámos, egy dolga végezte távirathordó, hazatérésben lévő kofák, a környékről összeverődött cselédek, nagyobb iskolásfiuk mosolygással, derült lélekkel nézték a víg társaság kerülését-fordulását, és visszavarázsolták a gyermekkor gondtalan, rózsás napjait, mikor még ők is hancúroztak kormos pesti tereken vagy nyíltegy falvaknak akadálytalan széles térségein, akácvirágos tág utcáin. A háttérben a hadsereg különböző fegyvernemének egyegy kifent, nyalka vitéze kisérlet közben jobbrabalra ringó cselédlányokat, vágyakozó, mohó tekintenek A körülálló ezerablakos bérkaszárnya-börtönök egyre ontották a sok apróságot. A legtöbbjét feketeruhás, fehérkötényes, bóbitás és már halvány szobaleányok vezették, akik tartózkodó messzeségből nézték a játékot. Látszott rajtuk, hogy nekik már derogálna holmi falusi cselédek közé keveredni. Amint így nézegetem a gyermekekben örömét lelő társaságot, egyszerre csak fölbomlik az ispitány füzére, és a sok apróság körülfogja, körülcsöveteli, körülrimánkodja az Erzsi névre hallgató jóképű, barátságos falusi leányt, hogy játszanak most már babszerdást. Ejnye, hát mi lehet az a babszerda? Ilyent sem hallottam még Pesten. A kedves képű, nevetgélő leányzó szívesen hallgatja a sok kis torokból feléje csengő esdeklést. Odaint egy fehérréklis másik cselédet, megfogja a kezét, a magasba emeli, s így kaput alkotnak. Most már az egyik kikiáltja, hogy ő a fehér szegfű, a másik pedig a piros szegfű. Kérdésemre megmondja: virágnyelven ez azt jelenti, hogy egyik az angyal, a másik az ördög. De hogy melyik szín jelenti az angyalt , annak a gyermekek előtt titokban kell maradni. Azt csak ők ketten tudják. Majd mindjárt meglátjuk, hogy miért. Az egyik leány, aki úgy látszik a Fővám téren már régóta lehet a gyermekjátékok közkedvelt ezermestere, előbb nagyság szerint sorbaállította a már negyvenre is fölszaporodott név szerint ismert gyermeksereget. Az első már szépen serdült leányka, az utolsó pedig csöppnyi, lötyögő kis jószág, akinek szájára sehogy sem akar ráállani a szapora versesbeszéd. A falusi leány belekezd egy fülbemászó melódiába. A sok gyermek énekli utána. Az egyik bátran, fönhangon. Látszik rajta, hogy napok óta gyakorolja a játékot. A másik bátortalan, egyre akadozik és a másik szájmozdulatát kíséri, hogy ellesse a szöveget. A sok csengő gyermekhang harmonikusan olvad össze, s fölhangzik a vers: Búj, búj zöld ág Zöld levelecske. Nyitva van az aranyikapu. Csak bújjatok rajta. Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, Hadd kerüljem házadat, váradat. Szita, szita, péntek, Szerelem-csütörtök. Babszerda. A hosszú gyermeklánc, ének közben, átbújik a két lány kezéből alkotott aranykapun. Mikor az ének a babszerda szóhoz jut, a leányok kezüket leeresztik annak a gyermeknek a hátára, aki éppen akkor akart a kapun átmenni. A gyermekek ujjongva, kárörvendve kiáltják: — Babszerda, babszerda! Az illető lett ugyanis a ,,Babszerda“. No most meg kell mondani, hogy a fehér szegfűt választja-e vagy a pirosat? E szerint állnak a gyermekek, vagy az ertvik a másik leány mellé. Az első mindjárt megfogta a fehér szegfű kezét, a többi hozzáláncolódott, úgy hogy két hosszú szárny fejlődött belőlük, amely a szerint nőt, amint a babszerdák kiestek a kapu alatt átvonuló füzérből. Félóra is eltelik, de még mindig hallatszik: Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat... Végre csak két kis leány marad a füzérből. Nagyvita támad köztük, mert egyik sem akar Babszerda lenni.Bajos is eldönteni, hogy a vers utolsó szava a kettő közül melyikre esik. A falusi leány parancsa azonban átkényszeriti mind a kettőt újra a kapun s kimondja a megföllebbezhethetlen határozatát arról, hogy ki is lett hát a Babszerda? Kiment tehát a játék. Most a két kapu leány kikiáltja, hogy a piros rózsa az angyal, a fehér pedig az ördög. Erre azután éktelen zsivaj, kacagás kerekedik. Az angyalok ugrálnak örömükben és csúfolódnak az ördögök felé, divaskodnak velük. Serényen kiáltozza egyik a másiknak: Ördög vagy, ördög vagy! Az ördögtábor pedig szégyenkezve, kedvetlenül áll a helyén, mintha gyökeret vert volna a lába. No, az új játék falán majd több szerencsét hoz. Kezdik elülről a babszerdázást. Most veszem csak észre, hogy ez a nagy társaság milyen kicsiny helyen mozog. A Fővám téren egy kisebb tér be van kerítve. A vaskoriáton belül, szélesen, bokrok kerítik ismét azt a kis teret. Azon belül zöld pázsit van néhány fával. A füves teret ismét bekerítik vassínekkel, úgy hogy az elég nagy Fővám térből nem marad meg más a szegény gyermekek számára, mint egy körbenfutó és két keresztül-kasul haladó keskeny ul. Ott, ahol ezek keresztezik egymást és ahol az egyik betorkollik a másikba. Csak itt jutott nekik picinyke hely. Az emberi méhkasok szűk folyosójáról, a hosszú tél után, szabadult gyermeki lelket most meg a tér folyosónyi helyére préselik. Elfoglalják tehát a gyermekek a sétautat, amiért az ott hatalmaskodó, karszallagos csősz, hivatala fontosságának tudatában, egyre ordít, morog, hogy ne foglalják el az urak és a nagyságuk elől a helyet. Mikor már a gyermekek és az érdeklődők nagy serege verődik össze, kegyetlenül föloszlatja a babszerdázókat, akik kedvetlenül oszladoznak szét, hogy nemsokára más keresztezésnél verődjenek össze. Kis szívük mindannyiszor föllélegzik, valahányszor a goromba csősz kissé odébb oldalog. Jön egy-egy világgyűlölő, morózus vén kisasszony, egy-egy újságolvasó, száraz agglegény. Ezek is szívtelenül ráförmednek a kisdedekre, hogy miért foglalják el itt az utat? Dehogy állnának meg, hogy lelküket fölvidítsák a sok ártatlan kisded énekének muzsikájában. Egyszerre csak egy hároméves kisgyermek, átlép a vassínen és a nyírott, majdnem megkarózott gyepre lép. Ez azután már súlyos eset! Előterem a rendőr, hisz mindjárt ott van, ahol a baj. Harsány hangon kérdezősködik, hogy kié az a kölyök, vezessék ki a gyepről, hisz tudhatják, hogy arra rálépni tilos. Mogorván kiáltoz a füvön hancúrozns gyermekre, hogy hát: — Nem gyüssz ki onnan mindgyárt? Lélekszakadva jön a dajka, hívogatja, csalogatja a gyermeket, de biz az nem jön. Esze ágában sincs, hogy megijedjen a rendőri hatalomtól így hát a dajka kénytelen bemenni a fűre és kihozni a kis renegátot, aki nem respektálta a t. c. közönséghez szóló vastábla föliratát. Most azután azon gondolkodom, hogy minek is Budapesten tér, ha annak közepét háromszor is körülkerítik, ha a térnek nem marad meg egy picinyke magja. Mi jobb, ha a téren gyermekeink, kissé kinyújtózkodhatnak, ide-oda szaladgálhatnak, vágyba a füves helyet almáriumba, Wertheim-szekrénybe helyezik, hogy csak illő távolból nézegethessük? Szép a fű, szép a, pázsit, de szükségesebb a szabad játszótér, az akadálytalan hancúrozóhely. Vegyék el hát onnan azokat a vassíneket. Hadd lépjen a kis gyermek piskótalába a fűre, tiporja le, csak tágulhasson a kis tüdeje, és erősödhessenek az izmai. Mit kérkednek, fontoskodnak ott azzal a tenyérnyi füvel, minek tartanak annak külön karszalagos csőszt, minek mozog ott örökösen, kelletlen vén ember és túlbuzgó rendőr? Mi teret akarunk a gyermekeinknek, nem pedig megkapált, lenyírt füvet, háromszoros kegyetlen vaskorlátokat. A gyermekek azonban nem filozófálnak így. Az poros út öbleiben is jókedvűen babszerdáznak tovább. A nyomorúságos játszóteret a nap sem nézi jó szemmel. A sok szabad mezőt látó égkirály, haragjában elvörösül és lemerül a budai hegyek mögé, nehogy tovább is lássa a kis gyermekek agyonkínzását. A szürkületben jönnek az aggódó mamák, papák, az ideküldött cselédek, vezetik haza a sok apróságot, mert bizony ezek elbabszerdáznának éjfélig is. Fölgyuktak a villamoslámpák. A Duna magára ölti tündöklő esti ruházatát, kiürül a csöppnyi, féltett sétatér. A kis babszerdák otthon csakhamar álomra hajtják fejüket. Az álom jóságos tündére bizonyára végenélküli, vadvirágos mezőkre vezeti őket, ahol nekiiramodhatnak bátran a térnek, a hol nem mozdul rájuk nyerslelkü hatósági cerberus, a hol a babszerdázók sora százával kígyózhat el a d Jószivü falusi lányok, az Erzse és a Mári keze alatt Úgy, úgy, csak álmodjatok szépeket, himes térségekről, napsütött rétekről . « » Fülemben zsongnak most is, a századszor meghallgatott versikéknek naiv szavai. Olyan szépen, szivrehatóan is énekelték, hogy: Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat. Hadd kerüljem házadat, váradat... BUDAPESTI HÍRLAP (100. sz.) 1913. április 27. KÖNYVESHÁZ. Az egészség könyvtára. Az Országos Közegészségi Egyesület kiadásában megjelenő Az egészség könyvtára címü vállalatnak ismét piacra került három új könyve: Moravcsik Ernő Emil dr. egyetemi tanár A neuraszténiáról címü műve (XIII. kötet, ára egy korona ötven fillér), Schusding Henrik dr.Az utazás egészségtana (XIV. kötet, ára két korona) és Dalmady Zoltán dr. egyetemi tanársegéd .A sportok egészségtana (XV. kötet, ára két korona.). Moravcsik tanár könyve hozzá fog járulni ahhoz, hogy a neuraszténiás beteg megszabaduljon beteges képzelődésétől, ami bajának fő oka. A könyv tendenciája a megnyugtatás. A professzor ebben olyképpen szól a betegség gyógyítására vonatkozó irányelvekről, hogy a beteg azokat a maga javára értékesítheti, mert engedelmes páciense lesz az orvosnak. Megtanítja a könyv az egészséges embert is arra, hogy miképpen óvja meg ideges épségét és miképp kerülheti el a neuraszténiát. Az utazás egészeségtana is tömérdek embert érdekelhet, mert hiszen valamint mindnyájan neuraszténiások vagyunk kisebb-nagyobb mértékben, valamennyien utazunk is. Ez a könyv pedig tanácsokat ad arról, hogy miképpen utazzunk egészségünk kára nélkül. Beszél a szerző a vasúton, hajón utazásról, a szállóról, vendéglőről, a csecsemő utazásáról, stb. Mind népszerű téma. A sportok egészségtana is temérdek embert érdekelhet manapság, mikor a sport oly elterjedt