Budapesti Hírlap, 1913. április (33. évfolyam, 77-102. szám)

1913-04-27 / 100. szám

4t­ ván, Hazslinszky Ede, László Mihály, Galbavy Jó­zsef Pál Flórián, Klein Jakab, Győrffy Dénes, Pulk­­a­ann Vince, Alber Pál, Major József, Pipcsák Ist­ván, Ricker József, Simoga István, Ruscsák József, Lichtenstein Rezső, Bölöny Dezső, D. Szabó János, Legény Elemér, Juhász Zoltán, Csaplár András, Szilvásy László, szuboticai Kiss Elemér, Lukovényi Rezső, Puhovic Márton, Gál Máté, Lipski Rudolf, Hajós Rezső, Szőke Gyula, Kerpen Ferenc, Vachuta Jenő, Medved Imre, Muljevic Márk, Milákovics Já­nos, Pesty Lehel, Várnai Tibor, Kolos Aladár, Rus­csák János, Székely Endre, Kovács Imre, Wellisz János, György István, Léderer Gyula, Boross László és Grkievic Imre hivatalnokok, Klausmann Nándor, Helszky Kálmán, Medveczky Gyula, Falusy Károly, Bacsó Gyula, Kamarás Zoltán, Giessendorf Vilmos, Guttmann Vilmos, Csipkay Henrik, Zeitler Gyula, Adorján Ferenc, Hetye Miklós, Tóth József és Tóth Lajos műszaki hivatalnokok. Babszerdák, Budapest, ápr. 26. A Fővám-térnek vasráccsal bekerített fácskái k­özül kedves gyermek­ének lágy hangjait hozta fe­lém a dunai szellő. Bementem a bekerített helyre, s azt láttam, hogy az utak keresztezésénél nem keve­sebb mint huszonöt kisebb-nagyobb gyermek körbe­­fogózkodik. A gyermekek demokratikus társaságá­ban vidult föl a lelkem. Volt itt finom kam­arn­­ruhás urileányka és vékony karton­ruhába öltözött napszámos­ csemete. Ruhájuk nagyon különbözött, de arcuk nagyvárosias ványadtsága, halvány színe szomorúan megegyezett. Eleven, apró szemükből a fiatal élet tüze, csintalansága, gondatlansága, élni­­vágyása sugárzott szét. A gyermekek koszorúja kö­zött egy-egy piros-pozsgás cselédleány alakja ma­gasodott ki. Arcuk virulásán látszott, hogy csak imént érkeztek meg az éltető vidéki levegőből. Öltö­zékük is olyan még, mint a­milyen az Alföld vagy a Balatonvidék kicsiny falujában divatos. Ezek a frissen érkezett leányok még nem fordították meg ruházatukat uralkodó, pesti viseletre. A jókedvű társaság az ispilángost játszotta. Mö­göttük érdeklődő emberek tömege örvendett az apróságok jóízű játékának. Itt egy uridáma, odébb egy napszámos, egy dolga végezte távirathordó, ha­zatérésben lévő kofák, a környékről összeverődött cselédek, nagyobb iskolásfiuk mosolygással, derült lélekkel nézték a víg társaság kerülését-fordulását, és visszavarázsolták a gyermekkor gondtalan, ró­zsás napjait, mikor még ők is hancúroztak kormos pesti tereken vagy nyíltegy falvaknak akadályta­lan széles térségein, akácvirágos tág utcáin. A hát­térben a hadsereg különböző fegyvernemének egy­­egy kifent, nyalka vitéze kisérle­t közben jobbra­­balra ringó cselédlányokat, vágyakozó, mohó te­kintenek A körülálló ezerablakos bérkaszárnya-börtönök egyre ontották a sok apróságot. A legtöbbjét fekete­­ruhás, fehérkötényes, bóbitás és már halvány szoba­­leányok vezették, a­kik tartózkodó messzeségből nézték a játékot. Látszott­ rajtuk, hogy nekik már derogálna holmi falusi cselédek közé keveredni. A­­mint így nézegetem a gyermekekben örö­mét lelő társaságot, egyszerre csak fölbomlik az is­­pitány füzére, és a sok apróság körülfogja, körül­­csöveteli, körülrimánkodja az Erzsi névre hallgató jóképű, barátságos falusi leányt, hogy játszanak most már babszerdást. Ejnye, hát mi lehet az a bab­szerda? Ilyent sem hallottam még Pesten. A kedves képű, nevetgélő leányzó szívesen hallgatja a sok kis torokból feléje csengő esdeklést. Odaint egy fehérréklis másik cselédet, megfogja a kezét, a magasba emeli, s így kaput alkotnak. Most már az egyik kikiáltja, hogy ő a fehér szegfű, a másik pedig a piros szegfű. Kérdésemre megmondja: virágnyelven ez azt jelenti, hogy egyik az angyal, a másik az ördög. De hogy melyik szín jelenti az an­gyalt , annak a gyermekek előtt titokban kell ma­radni. Azt csak ők ketten tudják. Majd mindjárt meglátjuk, hogy miért. Az egyik leány, a­ki úg­y látszik a Fővám­ téren már régóta lehet a gyermekjátékok közkedvelt ezer­mestere, előbb nagyság szerint sorba­­állította a már negyvenre is fölszaporodott név szerint ismert gyer­meksereget. Az első már szépen serdült leányka, az utolsó pedig csöppnyi, lötyögő kis jószág, a­kinek szájára sehogy sem akar ráállani a szapora verses­­beszéd. A falusi leány belekezd egy fülbemászó meló­diába. A sok gyermek énekli utána. Az egyik bátran, fönhangon. Látszik rajta, hogy napok óta gyako­rolja a játékot. A másik bátortalan, egyre akadozik és a másik szájmozdulatát kíséri, hogy ellesse a szö­veget. A sok csengő gyermekhang harmonikusan ol­vad össze, s fölhangzik a vers: Búj, búj zöld ág Zöld levelecske. Nyitva van az aranyikapu. Csak bújjatok rajta. Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, Hadd kerüljem házadat, váradat. Szita, szita, péntek, Szerelem-csütörtök. Babszerda. A hosszú gyermeklánc, ének közben, átbújik a két lány kezéből alkotott aranykapun. Mikor az ének a babszerda szóhoz jut, a leányok kezüket le­eresztik annak a gyermeknek­ a hátára, a­ki éppen akkor akart a kapun átmenni. A gyermekek ujjongva, kárörvendve kiáltják: — Babszerda, babszerda! Az illető lett ugyanis a ,,Babszerda“. No most meg kell mondani, hogy a fehér szegfűt választja-e vagy a pirosat? E szerint állnak a gyermekek, vagy az ertvik a másik leány mellé. Az első mindjárt megfogta a fehér szegfű kezét, a többi hozzáláncolódott, úgy hogy két hosszú szárny fejlődött belőlük, a­mely a szerint nőt, a­mint a babszerdák kiestek a kapu alatt átvonuló füzérből. Félóra is eltelik, de még mindig hallatszik: Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat... Végre csak két kis leány marad a füzérből. Nagy­­vita támad köztük, mert egyik sem akar Bab­szerda lenni.­­Bajos is eldönteni, hogy a vers utolsó szava a kettő közül melyikre esik. A falusi leány parancsa azonban átkényszeriti mind a kettőt újra a kapun s kimondja a megföllebbezhethetlen hatá­rozatát arról, hogy ki is lett hát a Babszerda? Kiment tehát a játék. Most a két kapu­ leány kikiáltja, hogy a piros rózsa az angyal, a fehér pe­dig az ördög. Erre azután éktelen zsivaj, kacagás kerekedik. Az angyalok ugrálnak örömükben és csúfolódnak az ördögök felé, divaskodnak velük. Serényen kiáltozza egyik a másiknak: Ördög vagy, ördög vagy! Az ördög­tábor pedig szégyenkezve, kedvetlenül áll a helyén, mintha gyökeret vert volna a lába. No, az új játék falán majd több szerencsét hoz. Kezdik elülről a babszerdázást. Most veszem csak észre, hogy ez a nagy társaság milyen kicsiny helyen mozog. A Fővám­ téren egy kisebb tér be van kerítve. A vaskoriáton belül, szélesen, bokrok kerí­tik ismét azt a kis teret. Azon belül zöld pázsit van néhány fával. A füves teret ismét bekerítik vas­sínekkel, úgy hogy az elég nagy Fővám­ térből nem marad meg más a szegény gyermekek számára, mint egy körbenfutó és két keresztül-kasul haladó kes­keny ul. Ott, a­hol ezek keresztezik egymást és a­hol az egyik betorkollik a másikba. Csak itt jutott nekik picinyke hely. Az emberi méhkasok szűk­­ folyosójáról, a hosszú tél után, szabadult gyermek­­i lelket most meg a tér folyosónyi helyére préselik. Elfoglalják tehát a gyermekek a­ sétautat, a­miért az ott hatalmaskodó, karszallagos csősz, hivatala fon­tosságának tudatában, egyre ordít, morog, hogy ne foglalják el az urak és a nagyságuk elől a helyet. Mikor már a gyermekek és az érdeklődők nagy se­rege verődik össze, kegyetlenül föloszlatja a bab­­szerdázókat, a­kik kedvetlenül oszladoznak szét, hogy nemsokára más keresztezésnél verődjenek össze. Kis szívük mindannyiszor föllélegzik, vala­hányszor a goromba csősz kissé odébb oldalog. Jön egy-egy világgyűlölő, morózus vén kis­asszony, egy-egy újságolvasó, száraz agglegény. Ezek is szívtelenül ráförmednek a kisdedekre, hogy miért foglalják el itt az utat? Dehogy állnának meg, hogy lelküket fölvidítsák a sok ártatlan kisded énekének muzsikájában. Egyszerre csak egy hároméves kis­gyermek, át­lép a vassínen és a nyírott, majdnem megkarózott gyepre lép. Ez azután már súlyos eset! Előterem a rendőr, hisz mindjárt ott van, a­hol a baj. Harsány hangon kérdezősködik, hogy kié az a kölyök, ve­zessék ki a gyepről, hisz tudhatják, hogy arra rá­lépni tilos. Mogorván kiáltoz a füvön hancúrozns gyermekre, hogy hát: — Nem gyüssz ki onnan mindgyárt? Lélekszakadva jön a dajka, hívogatja, csalo­­gatja a gyermeket, de biz az nem jön. Esze ágá­ban sincs, hogy megijedjen a rendőri hatalomtól így hát a dajka kénytelen bemenni a fűre és ki­hozni a kis renegátot, a­ki nem respektálta a t. c. közönséghez szóló vastábla föliratát. Most azután azon gondolkodom, hogy minek is Budapesten tér, ha annak közepét háromszor is körülkerítik, ha a térnek nem marad meg egy pi­cinyke magja. Mi jobb, ha a téren gyermekeink, kissé kinyújtózkodhatnak, ide-oda szaladgálhatnak, vágy­ba a füves helyet almáriumba, Wertheim-szekrénybe helyezik, hogy csak illő távolból nézegethessük? Szép a fű, szép a, pázsit, de szükségesebb a szabad játszó­tér, az akadálytalan hancúrozóhely. Vegyék el hát onnan azokat a vassíneket. Hadd lépjen a kis gyermek piskótalába a fűre, tiporja le, csak tá­gulhasson a kis tüdeje, és erősödhessenek az izmai. Mit kérkednek, fontoskodnak ott azzal a tenyérnyi füvel, minek tartanak annak külön karszalagos csőszt, minek mozog ott örökösen, kelletlen vén em­ber és túlbuzgó rendőr? Mi teret akarunk a gyermekeinknek, nem pe­dig megkapált, lenyírt füvet, háromszoros kegyet­len vaskorlátokat. A gyermekek azonban nem filozófálnak így. Az poros út öbleiben is jókedvűen babszerdáznak­ tovább. A nyomorúságos játszóteret a nap sem nézi jó szemmel. A sok szabad mezőt látó égkirály, ha­ragjában elvörösül és lemerül a budai hegyek mögé, nehogy tovább is lássa a kis gyermekek­ agyonkín­­zását. A szürkületben jönnek­ az aggódó mamák, pa­pák, az ideküldött cselédek, vezetik haza a sok ap­róságot, mert bizony ezek elbabszerdáznának éjfélig is. Fölgyuktak a villamoslámpák. A Duna magára ölti tündöklő esti ruházatát, kiürül a csöppnyi, fél­tett sétatér. A kis babszerdák­ otthon csakhamar álomra hajtják fejüket. Az álom jóságos tündére bizonyára végenélküli, vadvirágos mezőkre vezeti őket, a­hol nekiiramodhatnak bátran a térnek, a hol nem moz­dul rájuk nyerslelkü hatósági cerberus, a hol a bab­­szerdázók sora százával kígyózhat el a d Jószivü fa­lusi lányok, az Erzse és a Mári keze alatt Úgy, úgy, csak álmodjatok szépeket, him­es térségekről, napsütött rétekről . « » Fülemben zsongnak most is, a századszor meg­hallgatott versikéknek naiv szavai. Olyan szépen, szivrehatóan is énekelték, hogy: Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat. Hadd kerüljem házadat, váradat... BUDAPESTI HÍRLAP (100. sz.) 1913. április 27. KÖNYVESHÁZ. Az egészség­ könyvtára. Az Országos Köz­­egészségi Egyesület kiadásában megjelenő Az egész­ség könyvtára címü vállalatnak ismét piacra került három új könyve: Moravcsik Ernő Emil dr. egye­temi tanár A neuraszténiáról címü műve (XIII. kö­tet, ára egy korona ötven fillér), Schusding Henrik dr.­­Az utazás egészségtana (XIV. kötet, ára két ko­rona) és Dalmady Zoltán dr. egyetemi tanársegéd .A sportok egészségtana (XV. kötet, ára két korona.). Moravcsik tanár könyve hozzá fog járulni ahhoz, hogy a neuraszténiás beteg megszabaduljon beteges képzelődésétől, a­mi bajának fő oka. A könyv ten­denciája a megnyugtatás. A professzor ebben oly­képpen szól a betegség gyógyítására vonatkozó irány­elvekről, hogy a beteg azokat a maga javára érté­kesítheti, mert engedelmes páciense lesz az orvos­nak. Megtanítja a könyv az egészséges embert is arra, hogy miképpen óvja meg ideges épségét és miképp kerülheti el a neuraszténiát. Az utazás egésze­ségtana is tömérdek embert érdekelhet, mert hiszen­ valamint mindnyájan neuraszténiások vagyunk ki­sebb-nagyobb­­ mértékben, valamennyien utazunk is. Ez a könyv pedig tanácsokat ad arról, hogy mikép­pen utazzunk egészségünk kára nélkül. Beszél a szerző a vasúton, hajón utazásról, a szállóról, ven­déglőről, a csecsemő utazásáról, stb. Mind népszerű téma. A sportok egészségtana is temérdek embert érdekelhet manapság, mikor a sport oly elterjedt

Next