Budapesti Hírlap, 1913. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1913-07-01 / 154. szám

2 Az ország ismért lróntfé­­vőtsr­ad­ékt­örvényében. Vérzett ezer sebből; zavar, nyughatatlanság, bizonytalanság ütötte föl fejét mindenben. Ekkor került ki a nagy munkapárti többség a választási ur­nából. A parlamenti forradalom azonban folyt tovább. A radikális és függetlenségi pártok, miután a koalícióban egymást szeretetteljesen kivégezték, egyértelműen ismét arra törekedtek, hogy a parlamenti élet fölforgatásával az állam kormány­zatát lehetetlenné tegyék. A leghango­­sabb újra a kereszténynek tartott párt volt. De hát mit akarhattak ezek a min­dent fölforgató pártok? Erre a kérdésre ismét nem tudok válaszolni! Mikor ha­talmon voltak, fölemelték a kvótát, kö­töttek Ausztriával veszedelmesen rossz kiegyezést, csináltak az országra kegyet­lenül káros talpfa- és szénszerződést. Most, a bukás után, újra azt tűzték ki célul, hogy az országot parlamenti for­radalommal a sülyedés még mélyebb ör­ményébe sodorják! Keresem ezekben a Cselekedetekben a hazafiságot, keresem a keresztény elvet, de sem az egyiket, sem a másikat nem találom sehol! Arra persze a forradalmi pártok nem számítottak, hogy egy vaskezű kormány követni fogja a római regulát: salus rei publicae suprema lex! A haza üdve a leg­főbb törvény! Arra nem számítottak, hogy a kormány minden eszközzel meg fogja törni a parlamenti forradalmat, a­miben a legnagyobb hazafiság nyilvánult m­eg, mer­t: a hazát megmenteni a legna­gyobb kötelesség! A parlamenti forrada­­lom azonban éppen ezt a legnagyobb pinnek tartja! De hát mi egyebet lehe­tett volna t­enni a parlament s az ország rendjének,­­ békéjének helyreállítására. Sívi, a mit a ’■kormány tétjét Avagy talán azt kefére válna cselekednie az állam­kormánynak, hogy engedje tovább is dúlni a mindent megbénító obstrukciót az ország teljes romlására? Bármiként töröm az eszemet, a nye pozvolim, nem engedünk politikának erkölcsi tartalmát nem látom sehol! S aztán­ — most már mint katoki­beszélek — vett­ék'alamikör­en-"' nek az országnak katolikusabb kormánya, mint az, mely a munkapártból került ki? Száz év óta a földkerekségnek egy részén sem létesített az állam, mint ilyen, kato­likus püspökséget! Magyarországon az állam alapítja, dotálja a hajdúdorogit minden járulékával, a püspöki udvarral, a kanoniákkal együtt! S a munkapárti kormány megalapítja a második katoli­kus püspökséget is odaát Amerikában magyar véreink oltalmára. Azonkívül rendezi a munkapárti kormány a kon­­gruát, a tanítók fizetését s alapított ka­tolikus főgimnáziumokat. Az egyház sé­relmére ellenben soha semminemű in­tézkedést sem tett. Egész igazsággal mondhattam tehát, hogy a munkapárti­nál ennek az országnak katolikusabb kor­mánya még nem volt! Éppen azért érthetetlen előttem a keresztény pártnak szövetkezése a radi­kalizmussal. Nem keresztény elv-e az ál­­lamrendnek szilárdsága s ebből kifolyóan az ország, a nemzet erkölcsi és anyagi javainak fejlődése? Nem kötelessége-e minden konzervatív alapon álló hazafi­nak támogatni azt a kormányt, mely a fölforgató törekvésekkel, zavart keltő elemekkel szemben az államrendet biz­tosítani törekszik? És másrészről, ha ezt a katolikus irányú kormányt a radikaliz­mussal, a vörösökkel karöltve járó ke­resztény párt a legszenvedelmesebb mó­don ostromolja, mit fog cselekedni ak­kor, ha Magyarország gyeplőjét keresz­tény- és katolikus-ellenes kormány fogja kezelni ? Tekintetes Szerkesztő Úr! Mind e gondolatok, tépelődések az aradi válasz­tás alkalmából tolultak elmémbe. Mind­ezekből azt látom, hogy az ellenzéki pár­tok a nemzet megrontására törekvő ra­dikalizmusnak kerültek hatalmába; azt látom, hogy a kereszténynek mondott párt azokkal árul egy gyékényen, a­kik­ben a keresztény elvnek legkisebb ré­szecskéje sincsen! Hogy ez nem keresz­tényi cselekedet, az egészen világos­ meggy­ökeresedett lábbal állt meg. Aztán csodálkozva nézett szét a téren, a házakon, egyszerre újnak, másnak, csodásnak látott min­dent, mintha hirtelen valami más csillagzatra került volna. Egy ujjongó, meleg, végtelenül boldog hullám öntötte el egész testét. A követ­kező percben már követte a ragyogó tüneményt és házának kapujáig kisérte a grófnőt. Ezentúl kapzsi és sötét nézésű cimborái hiába várták a szerencsejátékra a lovagot. Koránkelő ember lett belőle és látszat szerint ájtatos is, mert min­den reggeli misén ott volt a templomban. A grófné mögött ült, szeme konokan meredt az asszony kontyára, mely meleg és lágy fénnyel aranylott a sejtelmesen úszó, kékes tömjén­füstben. Aztán meghalkitva lépteit, megigézve követte a delnőt, hirtelen bátorságra kapva, re­megő szívvel elébe szökött és belemélyedt hold­kóros pillantással az asszony bűbájos arcába; majd a nő hideg tekintetétől dermedtem aláza­­tos­ remegőn vonult vissza. Órák hosszat kop­tatta finom cipőjét a kastély előtt és esdekelve meredt forró és szomjas tekintete a hidegen csillogó ablakszemekre, de a merev, irigy füg­göny meg se lebbent. Az asszonyok pillantása csillogó, bársony­­szárnyú madárként úszott feléje, de a lovag sá­padt dühvel fordította el fejét. Titkos kuruzslók penészes odvába járt, méregdrága pénzen csoda­teát vásárolt tőlük és megvesztegette a grófné komornáját, hogy főzné meg úrnőjének a va­­rázsos­ füvet. De semmi sem használt. — Oly szép ember volna a gróf? — kérdő a komornától. — A lovag szebb, — felelt a komorna és huncutul csillogott vidám, gyermekes szeme. — Ostoba! — dörmögte bosszúsan a lo­vag. — Tíz aranyat kapsz, ha holnap levelet csempészel az úrnőd asztalára. — Megteszem ingyen is, szép lovag, — felelt a leány és zsebrevágta az aranyakat. A lovag tehát fölkeresett egy írnokot, hogy levelet írasson vele a grófnénak. Az ő írása kel­lemetlen kaparás, ur volt, nem igen törte magát a betűvetéssel. Az Írnok, egy csuhából megug­rott szerzetes, megírta a szerelmes levelet és föl­olvasta a lovagnak. Dobogó *ziv__büszke liliom ... paran­csoló úrnőm... hódoló rabszolgád... hajnal­­ok­... halál... sírig tartó szerelem — és más ilyenfajta dolgok voltak benne. — Ez ostobaság! — kiáltott a lovag és az írnok nagy sértődésére összetépte az írást. — Szabólegény ir­igy! Szamár vagy! Majd én dik­tálom, mit kell írni! írjad! ... Grófné, én szépségre és tisztaságra vágyódom. Grófné, egy óriási vágy remeg bennem arra, hogy jó legyek. Én meg­tisztulni, megnemesedni, magasra fölemelkedni akarok, hogy onnan hintsem szét mindenkire kiapadhatatlan jóságom, szelídségem és megér­tésem sugarait. Grófné, ha szeretni fog engem, a boldogságnak végtelen forrását nyitja meg szívemben. Szerelme megtisztítana, az élet szeny­­nyes árja fölé magasra emelne, minden erények csillogó és tökéletes kristályává csiszolná a lel­kem. Grófné, szerelme által én lennék a nagy, a jó, hálából mindenkit megváltanék boldog bő­ségemből és lelkem túlhabzó forrásához jönné­nek orvoslásra mind a boldogtalanok. Grófné, megváltoztam abban a percben, a­mint megpil­lantottam. Azóta érzem kiválóságom, érzem, hogy nagynak születtem. Grófné, minden ke­gyedtől függ; szerelmétől félisten leszek, közö­nyétől visszahanyatlom a fertőbe, a honnan föl­emelkedtem... ~ A komorna becsempészte a levelet. — Van-e válasz?, — kérdezte másnap re­, megye a lovag. — Nincs, — felelt félre a komorna, mert igaz szivből sajnálta a lovagot. — A levél ham­vát ott találtam ma reggel a kemence üszkében. A lovag szót sem szólt, némán hajtotta le fejét és bus, csendes lépéssel ment a szállására. Rögtön csomagolt, határt hozatott és egy óra múlva elhagyta a várost, a nélkül, hogy egyszer is visszafordult volna ... ... Ez után tiz esztendeig, teljes tiz esz­tendeig kóborolt a nagy világban a lovag. Föles­küdött az éjszakának, dőzsölt, dorbézolt, sze­rencse kockáját forgatta az ujja közt, ittas dalok­ hullámában fürösztötte sebes lelkét és unottan, fanyar szájjal szürcsölte az ialt, melyet mohó és buja asszonyi kezek nyújtottak feléje. Má­mortól fülledt, rejtelmesen derengő hajnalokon,­ hideg ágyába bújva eszébe jutott néha a grófné és ilyenkor sirt a lovag és boldogan aludt el a nedves párnán. Lassan-lassan megkopott, —­ arcára kemény és torz vonások telepedtek, mint borzas, vén madarak, — már közömbösséget látott fájó­­megdöbbenéssel az asszonyszemek­ mélyén és a kártya istenasszonya is elhidegült tőle. Szomorú volt, beteg volt és egy reggel hir­telen elfogta a vágy, hogy meglássa újra azt a. BUDAPESTI HÍRLAP (154. sz.) 1913. julius 1. Az u­j belügyi átlasszltkár. Perényi Zsigmond báró volt máramarosi főispánnak­ belügyminiszteri államtitkárrá való kinevezését alkalmasint a hivatalos újság holnapi száma közli. Perényi báró a gyomai kerületben lép föl képviselőjelöltnek. A kerületben kedvező ki­látásai vannak a munkapártnak és holnap na­gyobb küldöttség keresi föl az államtitkárt, hogy neki a jelöltséget fölajánlja. Perényi Zsigmond báró szerdán leu­tazik n­yomára, hogy program­beszédet mondjon. Útjában elkísérik: Almássy László, Nagy Sándor, Hegedűs Kálmán, Pál Alfréd, Werner Gyula, Farkas Zoltán és Rich­ter János képviselők. A képviselőválasztás jú­lius nyolcadikén lesz. Máramarosszigetről táviratoztak. A vármegyé­ben nagyon sajnálják Perémyi Zsigmond báró főispán távozását, mert a megyében pártkülönbségre való tekintet nélkül a legnagyobb tisztelet és szeretet vette körül, és távozását nagy veszteségnek tekintik a megye társadalmára nézve. Megnyugvást és örömet okoz azonban az, hogy ezentúl fényes tehetségét na­gyobb hatáskörben fejtheti ki. A főispán tiszteletére nagy búcsúünnepsé­get rendeznek. A földmivelésü­g­yi miniszter mandátuma. Eperjesről jelentik, hogy Ghillány Imre báró földm­i­­velésügyi minisztert ma ott egyhangúan képviselővé választották. A választás után Ghillány báró tisztele­tére lakomát rendeztek. A miniszterelnök és a kisküküllőiek, Di­csőszentmártonból jelentik: Tisza István gróf minisz­terelnököt fia esküvőjére való utazásában Maroscsap állomáson Kemény Ákos báró főispánnal az élén, Kisküküllő vármegye egész intelligenciája üdvözölte. A zsidó- szász választók negyven kilométeres utat tettek meg, hogy tiszteleghessenek a miniszterelnök előtt. Kemény főispán biztosította a miniszterelnököt a vármegye ragaszkodásáról és bizalmáról. Tisza István gróf megköszönte az üdvözlést és örömének adott kifejezést, hogy a székhelytől ily. messze eső­ állomásra kifáradtak a fogadására. A belügyminiszter mandátuma. Megírtuk­, hogy Sándor János belügyminisztert a dicsőszentmár­­toni kerület szombaton egyhangúan újra képviselővé választotta. A belügyminisztert ebből az alkalom­ból, mint most Dicsőszentmártonról jelentik, igen lelkes üdvözlésben részesítették. A pompázatosan dí­szített vasúti állomáson Pekni Sándor munkapárti elnök fogadta szép beszéddel, a városban fölállított díszkapunál pedig Kedves József polgármester üdvö­zölte. A választás után Bornemissza János báró vá­lasztási elnö üdvözölte a belügyminisztert, a­ki ki­jelentette, hogy pályájára e vármegyéből indult ki és jövő munkásságában e kis vármegye egyhangú bi­zalmából fog erőt meríteni. Nem a rang és dicsőség alatt örvend állásának, hanem azért, mert hiszi, hogy nemzetének katonája lesz. Azután tizennyolc küldöttség üdvözlését fogadta a miniszter, a­kit a tiszteletére rendezett lakomán is lelkesíti üdvözöltek.

Next