Budapesti Hírlap, 1913. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1913-07-01 / 154. szám
2 Az ország ismért lróntfévőtsradéktörvényében. Vérzett ezer sebből; zavar, nyughatatlanság, bizonytalanság ütötte föl fejét mindenben. Ekkor került ki a nagy munkapárti többség a választási urnából. A parlamenti forradalom azonban folyt tovább. A radikális és függetlenségi pártok, miután a koalícióban egymást szeretetteljesen kivégezték, egyértelműen ismét arra törekedtek, hogy a parlamenti élet fölforgatásával az állam kormányzatát lehetetlenné tegyék. A leghangosabb újra a kereszténynek tartott párt volt. De hát mit akarhattak ezek a mindent fölforgató pártok? Erre a kérdésre ismét nem tudok válaszolni! Mikor hatalmon voltak, fölemelték a kvótát, kötöttek Ausztriával veszedelmesen rossz kiegyezést, csináltak az országra kegyetlenül káros talpfa- és szénszerződést. Most, a bukás után, újra azt tűzték ki célul, hogy az országot parlamenti forradalommal a sülyedés még mélyebb örményébe sodorják! Keresem ezekben a Cselekedetekben a hazafiságot, keresem a keresztény elvet, de sem az egyiket, sem a másikat nem találom sehol! Arra persze a forradalmi pártok nem számítottak, hogy egy vaskezű kormány követni fogja a római regulát: salus rei publicae suprema lex! A haza üdve a legfőbb törvény! Arra nem számítottak, hogy a kormány minden eszközzel meg fogja törni a parlamenti forradalmat, amiben a legnagyobb hazafiság nyilvánult meg, mert: a hazát megmenteni a legnagyobb kötelesség! A parlamenti forradalom azonban éppen ezt a legnagyobb pinnek tartja! De hát mi egyebet lehetett volna tenni a parlament s az ország rendjének, békéjének helyreállítására. Sívi, a mit a ’■kormány tétjét Avagy talán azt kefére válna cselekednie az államkormánynak, hogy engedje tovább is dúlni a mindent megbénító obstrukciót az ország teljes romlására? Bármiként töröm az eszemet, a nye pozvolim, nem engedünk politikának erkölcsi tartalmát nem látom sehol! S aztán — most már mint katokibeszélek — vették'alamikören-"' nek az országnak katolikusabb kormánya, mint az, mely a munkapártból került ki? Száz év óta a földkerekségnek egy részén sem létesített az állam, mint ilyen, katolikus püspökséget! Magyarországon az állam alapítja, dotálja a hajdúdorogit minden járulékával, a püspöki udvarral, a kanoniákkal együtt! S a munkapárti kormány megalapítja a második katolikus püspökséget is odaát Amerikában magyar véreink oltalmára. Azonkívül rendezi a munkapárti kormány a kongruát, a tanítók fizetését s alapított katolikus főgimnáziumokat. Az egyház sérelmére ellenben soha semminemű intézkedést sem tett. Egész igazsággal mondhattam tehát, hogy a munkapártinál ennek az országnak katolikusabb kormánya még nem volt! Éppen azért érthetetlen előttem a keresztény pártnak szövetkezése a radikalizmussal. Nem keresztény elv-e az államrendnek szilárdsága s ebből kifolyóan az ország, a nemzet erkölcsi és anyagi javainak fejlődése? Nem kötelessége-e minden konzervatív alapon álló hazafinak támogatni azt a kormányt, mely a fölforgató törekvésekkel, zavart keltő elemekkel szemben az államrendet biztosítani törekszik? És másrészről, ha ezt a katolikus irányú kormányt a radikalizmussal, a vörösökkel karöltve járó keresztény párt a legszenvedelmesebb módon ostromolja, mit fog cselekedni akkor, ha Magyarország gyeplőjét keresztény- és katolikus-ellenes kormány fogja kezelni ? Tekintetes Szerkesztő Úr! Mind e gondolatok, tépelődések az aradi választás alkalmából tolultak elmémbe. Mindezekből azt látom, hogy az ellenzéki pártok a nemzet megrontására törekvő radikalizmusnak kerültek hatalmába; azt látom, hogy a kereszténynek mondott párt azokkal árul egy gyékényen, akikben a keresztény elvnek legkisebb részecskéje sincsen! Hogy ez nem keresztényi cselekedet, az egészen világos meggyökeresedett lábbal állt meg. Aztán csodálkozva nézett szét a téren, a házakon, egyszerre újnak, másnak, csodásnak látott mindent, mintha hirtelen valami más csillagzatra került volna. Egy ujjongó, meleg, végtelenül boldog hullám öntötte el egész testét. A következő percben már követte a ragyogó tüneményt és házának kapujáig kisérte a grófnőt. Ezentúl kapzsi és sötét nézésű cimborái hiába várták a szerencsejátékra a lovagot. Koránkelő ember lett belőle és látszat szerint ájtatos is, mert minden reggeli misén ott volt a templomban. A grófné mögött ült, szeme konokan meredt az asszony kontyára, mely meleg és lágy fénnyel aranylott a sejtelmesen úszó, kékes tömjénfüstben. Aztán meghalkitva lépteit, megigézve követte a delnőt, hirtelen bátorságra kapva, remegő szívvel elébe szökött és belemélyedt holdkóros pillantással az asszony bűbájos arcába; majd a nő hideg tekintetétől dermedtem alázatos remegőn vonult vissza. Órák hosszat koptatta finom cipőjét a kastély előtt és esdekelve meredt forró és szomjas tekintete a hidegen csillogó ablakszemekre, de a merev, irigy függöny meg se lebbent. Az asszonyok pillantása csillogó, bársonyszárnyú madárként úszott feléje, de a lovag sápadt dühvel fordította el fejét. Titkos kuruzslók penészes odvába járt, méregdrága pénzen csodateát vásárolt tőlük és megvesztegette a grófné komornáját, hogy főzné meg úrnőjének a varázsos füvet. De semmi sem használt. — Oly szép ember volna a gróf? — kérdő a komornától. — A lovag szebb, — felelt a komorna és huncutul csillogott vidám, gyermekes szeme. — Ostoba! — dörmögte bosszúsan a lovag. — Tíz aranyat kapsz, ha holnap levelet csempészel az úrnőd asztalára. — Megteszem ingyen is, szép lovag, — felelt a leány és zsebrevágta az aranyakat. A lovag tehát fölkeresett egy írnokot, hogy levelet írasson vele a grófnénak. Az ő írása kellemetlen kaparás, ur volt, nem igen törte magát a betűvetéssel. Az Írnok, egy csuhából megugrott szerzetes, megírta a szerelmes levelet és fölolvasta a lovagnak. Dobogó *ziv__büszke liliom ... parancsoló úrnőm... hódoló rabszolgád... hajnalok... halál... sírig tartó szerelem — és más ilyenfajta dolgok voltak benne. — Ez ostobaság! — kiáltott a lovag és az írnok nagy sértődésére összetépte az írást. — Szabólegény irigy! Szamár vagy! Majd én diktálom, mit kell írni! írjad! ... Grófné, én szépségre és tisztaságra vágyódom. Grófné, egy óriási vágy remeg bennem arra, hogy jó legyek. Én megtisztulni, megnemesedni, magasra fölemelkedni akarok, hogy onnan hintsem szét mindenkire kiapadhatatlan jóságom, szelídségem és megértésem sugarait. Grófné, ha szeretni fog engem, a boldogságnak végtelen forrását nyitja meg szívemben. Szerelme megtisztítana, az élet szenynyes árja fölé magasra emelne, minden erények csillogó és tökéletes kristályává csiszolná a lelkem. Grófné, szerelme által én lennék a nagy, a jó, hálából mindenkit megváltanék boldog bőségemből és lelkem túlhabzó forrásához jönnének orvoslásra mind a boldogtalanok. Grófné, megváltoztam abban a percben, amint megpillantottam. Azóta érzem kiválóságom, érzem, hogy nagynak születtem. Grófné, minden kegyedtől függ; szerelmétől félisten leszek, közönyétől visszahanyatlom a fertőbe, a honnan fölemelkedtem... ~ A komorna becsempészte a levelet. — Van-e válasz?, — kérdezte másnap re, megye a lovag. — Nincs, — felelt félre a komorna, mert igaz szivből sajnálta a lovagot. — A levél hamvát ott találtam ma reggel a kemence üszkében. A lovag szót sem szólt, némán hajtotta le fejét és bus, csendes lépéssel ment a szállására. Rögtön csomagolt, határt hozatott és egy óra múlva elhagyta a várost, a nélkül, hogy egyszer is visszafordult volna ... ... Ez után tiz esztendeig, teljes tiz esztendeig kóborolt a nagy világban a lovag. Fölesküdött az éjszakának, dőzsölt, dorbézolt, szerencse kockáját forgatta az ujja közt, ittas dalok hullámában fürösztötte sebes lelkét és unottan, fanyar szájjal szürcsölte az ialt, melyet mohó és buja asszonyi kezek nyújtottak feléje. Mámortól fülledt, rejtelmesen derengő hajnalokon, hideg ágyába bújva eszébe jutott néha a grófné és ilyenkor sirt a lovag és boldogan aludt el a nedves párnán. Lassan-lassan megkopott, — arcára kemény és torz vonások telepedtek, mint borzas, vén madarak, — már közömbösséget látott fájómegdöbbenéssel az asszonyszemek mélyén és a kártya istenasszonya is elhidegült tőle. Szomorú volt, beteg volt és egy reggel hirtelen elfogta a vágy, hogy meglássa újra azt a. BUDAPESTI HÍRLAP (154. sz.) 1913. julius 1. Az uj belügyi átlasszltkár. Perényi Zsigmond báró volt máramarosi főispánnak belügyminiszteri államtitkárrá való kinevezését alkalmasint a hivatalos újság holnapi száma közli. Perényi báró a gyomai kerületben lép föl képviselőjelöltnek. A kerületben kedvező kilátásai vannak a munkapártnak és holnap nagyobb küldöttség keresi föl az államtitkárt, hogy neki a jelöltséget fölajánlja. Perényi Zsigmond báró szerdán leutazik nyomára, hogy programbeszédet mondjon. Útjában elkísérik: Almássy László, Nagy Sándor, Hegedűs Kálmán, Pál Alfréd, Werner Gyula, Farkas Zoltán és Richter János képviselők. A képviselőválasztás július nyolcadikén lesz. Máramarosszigetről táviratoztak. A vármegyében nagyon sajnálják Perémyi Zsigmond báró főispán távozását, mert a megyében pártkülönbségre való tekintet nélkül a legnagyobb tisztelet és szeretet vette körül, és távozását nagy veszteségnek tekintik a megye társadalmára nézve. Megnyugvást és örömet okoz azonban az, hogy ezentúl fényes tehetségét nagyobb hatáskörben fejtheti ki. A főispán tiszteletére nagy búcsúünnepséget rendeznek. A földmivelésügyi miniszter mandátuma. Eperjesről jelentik, hogy Ghillány Imre báró földmivelésügyi minisztert ma ott egyhangúan képviselővé választották. A választás után Ghillány báró tiszteletére lakomát rendeztek. A miniszterelnök és a kisküküllőiek, Dicsőszentmártonból jelentik: Tisza István gróf miniszterelnököt fia esküvőjére való utazásában Maroscsap állomáson Kemény Ákos báró főispánnal az élén, Kisküküllő vármegye egész intelligenciája üdvözölte. A zsidó- szász választók negyven kilométeres utat tettek meg, hogy tiszteleghessenek a miniszterelnök előtt. Kemény főispán biztosította a miniszterelnököt a vármegye ragaszkodásáról és bizalmáról. Tisza István gróf megköszönte az üdvözlést és örömének adott kifejezést, hogy a székhelytől ily. messze eső állomásra kifáradtak a fogadására. A belügyminiszter mandátuma. Megírtuk, hogy Sándor János belügyminisztert a dicsőszentmártoni kerület szombaton egyhangúan újra képviselővé választotta. A belügyminisztert ebből az alkalomból, mint most Dicsőszentmártonról jelentik, igen lelkes üdvözlésben részesítették. A pompázatosan díszített vasúti állomáson Pekni Sándor munkapárti elnök fogadta szép beszéddel, a városban fölállított díszkapunál pedig Kedves József polgármester üdvözölte. A választás után Bornemissza János báró választási elnö üdvözölte a belügyminisztert, aki kijelentette, hogy pályájára e vármegyéből indult ki és jövő munkásságában e kis vármegye egyhangú bizalmából fog erőt meríteni. Nem a rang és dicsőség alatt örvend állásának, hanem azért, mert hiszi, hogy nemzetének katonája lesz. Azután tizennyolc küldöttség üdvözlését fogadta a miniszter, akit a tiszteletére rendezett lakomán is lelkesíti üdvözöltek.