Budapesti Hírlap, 1913. október(33. évfolyam, 232-258. szám)

1913-10-10 / 240. szám

1913. október 10. BUDAPESTI HÍRLAP (240. sz.) _______________________________ képviselője vesz részt. Visszafelé való utaztában az államtitkár Debrecenbe is elmegy, hogy az ottani juj egyetem alapkőletétele dolgában tárgyaljon. Állami tisztviselőit a miniszterelnöknél. "Az állami tisztviselők küldöttségét e hónap i­­ én, kedden fogadja Tisza István gróf miniszter­­elnök. A küldöttség a győri kongresszus határozatait és emlékiratát adja át a miniszterelnöknek. A kül­döttség azután a pénzügyminisztert és belügyminisz­tert fogja fölkeresni. Az Állami Tisztviselők Orszá­gos Egyesülete a fogadás pontos idejét később közli. Politikai események. Budapest, okt. 9. A képviselőház ma újra elnapolta üléseit, a­míg az igazságügyi bizottság elintézi az es­küdtszék reformjáról, az egységes bírói és ügy­védi vizsgáról és a konzuli bíráskodásról szóló javaslatokat. Ez a munka körülbelül két hétig tart, dse közben is lesznek formális ülések, me­lyeken a kormány újabb javaslatokat ter­jeszt elő. A szünet alatt bizonyosan megérkezik a sdelegációk összehívásáról szóló királyi kézirat, a­melyet valamelyik formális ülésen hirdetnek ki s ugyanakkor napirendre tűzik a "­delegátu­sok választását. * Ez a tétovázás és ingadozás az ország ellenzéki közvéleményét is gondolkodóba ejti. Lassan kint észreveszik, hogy annak a parla­menti tobzódásnak, mely a Tisza István gróf nagy energiáját gyors és csüggedetlen cseleke­detre sürgette, jóformán hatalmi vágyakozás volt a rugója és hogy az ellenzék ma nem any­­nyira az állítólagos alkotmánysérelmek miatt sztrájkol (hiszen a reparációt Tisza már több ízben fölajánlotta), hanem azért határozta el magát a passzivitásra, mert csupán és kizá­róan ettől várja a Tisza-kormány bukását. Senki sem akarja kétségbe vonni, hogy az ellen­zéken számosan vannak jóhiszeműek, de sűrűn hallottunk ilyen okoskodást is. — Ez a Tisza most biztosította a parla­menti rendet. Az obstrukciót reaktiválni lehe­tetlenség. A­ki most a hatalmat bírja vagy megszerzi, az gondtalanul nézhet a politikai jövő elé. Tiszának azonban nem szabad ma­radnia, neki az ellenzék nem asszisztálhat, neki bűnhődnie kell, mert agyontiporta az el­lenzék kétfejű sárkányát, az obstrukciót. És jöjjön azután olyan politikus, a­ki az ellenzék kormányrajutását biztosítja. Ez az uj kormány akul a múltakon és a jövőben obstrukció nél­kül háborittatlanul maradhat uralmon időtlen időkig. Ez a nyitja Andrássy Gyula gróf függet­lenségi párti támogatásának és ezért örült az ellenzék az alkotmánypárt programjának és fölkínálkozásának. Egyik tekintélyes politikus, a­ki a koalí­ciós korszak alatt nevezetes szerepet jtászott, a következőképpen nyilatkozott: — A koalíciónak az volt a szerencsétlen­sége, hogy a­mikor a kormányon volt, mindig ellenzék akart lenni, ma pedig, a­mikor az el­lenzéken van, mindenáron a kormányon akar lenni! A­z elvek harcáról, melyre szükség van, csupán a romboló szenvedelmeket, a gyűlölködést kell kiküszöbölni és nyugodtan, higgadtan, min­denkor a közérdeket, a nemzet való érdekeit kell szem előtt tartani. Szólott a kisebbség fék­telenségeiről és a demagógia terrorizmusáról is. Héderváry Károly gróf a nemzet politi­kai józanságáról, Beöthy Pál, a képviselőház elnöke, a parlament zavartalan munkásságának szükségességéről beszélt. A Ház elnöke arra kérte Hódmezővásárhely és az egész nagy ma­gyar Alföld polgárságát, hogy szólítsa föl kép­viselőit pártkülönbség nélkül, hogy teljesítsék parlamenti kötelességüket. A beszédek igen nagy hatást tettek Hód­mezővásárhely érdemes küldöttségére. M­i Horvátországban meleg érdeklődést kel­tett a miniszterelnök munkaprogramja, főképp pedig a horvátországi helyzet megoldására vo­natkozó fejtegetése. Ez a beszéd, mint zágrábi tudósítónk jelenti, megduzzasztotta az unioniz­­mus vitorláit­ és új előre hozta a magyar-hor­­vát kiegyezés őszinte híveit. Az unionisták most már bátor szívvel néznek a jövő elé és erősen bizakodnak, hogy Skerlecz báró akciója áldá­sos sikert biztosít Horvátországnak. Az ellenzéki képviselők elutaztak a fővá­rosból. Jórészt kedvetlenül mentek vissza kerü­leteikbe, mert hiszen semmit sem végeztek. A függetlenségiek neheztelnek Andrássyékra azért, hogy tudtuk nélkül mentek be a képviselő­­házba’, de még lassan kint féltékenykedni is kez­denek az alkotmánypárt vidéki szervezkedése miatt. Sok­ helyen a függetlenségi választók az alkotmánypárthoz csatlakoznak és főképp az intelligencia pártol el tőlük — jobb felé, a hat­vanhét felé. Ez idegességet és nyugtalanságot szül a függetlenségi berkekben. E mellett mind­inkább érzik­, hogy a passzivitás tarthatatlan ál­láspont. Meg vannak akadva a delegációk miatt is­. Szeretnének bemenni, meg nem is. Az alkotmánypárt, egyik forrásunk szerint, be­megy a delegációba, de erről is csak később határoznak, pár ezeren. A férfitípus tatáros, az asszonyok azonban fajbéliek, még­pedig spanyolos típusok. Vájjon ezek-e a Kutschera kazárjai, vagy a kánok házi kereskedői, nem tudom. De érdekes kis néperezet, mely erős patyomkini érzéssel ide palotát épített — dvorecet, a hol a császá­rok képeit mutogatják, s itt gyűlnek össze csa­­csamot, hitfőt jelölni. A telepen van vagy 5—6 ház s egy kirendelt zsandár unatkozik nálok, mert dolga legföljebb abból áll, hogy az idege­neknél lábatlankodó cigányokat elpofozza. Mutattak egy, női türbét. Állítólag Nenki dzsám tatár leánya apjával, Tochtamussal ösz­­szetűzött s szerelmi bánatában megölte magát. A koporsón hervadt virágok voltak szétszórva: szerb tövis, lapu, ciklámen, a­mi ott terem. Flores plangunt in deserto. Ki hozza ezeket, kérdem az ifjonctól. Hát hozzák a kán leá­nyának. A rendőr is megszólal hátul, aszongya: úgy látszik, a karaimoknak s a tatároknak is van szivük. Kisült, hogy az érzelmes rendőr lengyel. Kocsimat elküldtem más után, én meg egy tatárba oltott cigányvezetővel a völgybe fekvő Uspenszkij monostorba gyalogoltam. Út­közben vezetőm eleven kis viperát taposott agyon, s két malacbandát vert le rólam, tudni­illik cigányokat. Pedig képzelheted, testvér, hogy,mily szépen húzták. Végre megpihentem s végigjártatám esze­met a hallottakon és­ a látottakon. Bementem­ a káni palota nyílt kertjébe teázni. Jó kis­ orosz méri ott a csajt s csakúgy beszél tatárul, mint a vendégei. Négyen voltak. Guggoltak ugyan a padon, de kettő már rendesen ült. Nem beszél­tek azok eleinte egy szót sem, csak a vendéglős­nek szóltak ki olykor. Pedig a négy úr nem ál­lott jólábon egymással, mert csak fogheggyel adta néha egyik-másik a szót. Végre, mint a­­ Hódmezővásárhely népes küldöttsége ma adta át a város díszpolgári oklevelét Tisza Ist­ván gróf miniszterelnöknek, a­ki meleg szóval mondott köszönetet a megtiszteltetésért. A miniszterelnök azután vendégül látta a küldöttséget és a lakomán beszédet mondott az Petőfi legényei elkullogtak. A vendéglős azután elmondta, hogy már két órája értekeznek, de nem tudtak megegyezni. Erről nem akarok hímet varrni, csak ép­pen azt a kérdést vetem föl magamban, hogy miért tud a keleti ember az idegennek — tudni­illik ha a hódítónak ökle van — szó nélkül meg­hódolni, de hogy egymással megférjen, arra nem viszi rá a lélek. Nos, ezek a tatárok is ugyancsak megjárták a szabadságukkal. Igazán mesteri jelenet ez az ő meghódoltatásuk az orosz -ke­leti törekvések sikeres történetében. Egy pár szót hadd vesztegessek rá, testvér. Hát nem remek politikai sakkbuzása-e az orosz hadi diplomáciának, mikor az 1774. Kücsük—Kajnardzsei békében kikötötte, hogy a krími félsziget a török portától teljesen füg­getlen tartomány, a kán pedig a Dzsimgisz­­kán nemzetségéből szabadon választott ural­kodó legyen. Ezt a kikötést természetesen csak azért tehették orosz részről, mert Konstantiná­poly, mint hatalmi középpont annyira elgyön­gült, hogy züllésének a következményeivel máris számot vetettek. Savoyai Jenő rendítette meg legelőbb a birodalom hadierejét, s csak a Habsburg-ház világhelyzetén, nyugat-keleti érdekeltségén múlt, hogy ki nem használhatta győzelmét. Az oroszok sokkal egyszerűbb poli­tikát folytattak­. Nyomról-nyomra hatoltak nyu­gat és dél felé. Münnich tábornagy 1739-re ígérte Konstantinápoly elfoglalását s az orosz cárnőnek görög császárnévá leendő megkoro­náz­tatását. Kissé vérmes volt ugyan a remény, de nem lehet rajta csodálkozni. „Hihetetlen esz­­telenséggel érleli meg ez a romlott portai kor­mányzás a birodalom bukását, inkább ők ma­guk, mint az orosz fegyver szakasztják a végét. Nem lehet ezen semmiképpen sajnálkozni, csak a jövőben ne vezessen bonyodalmakra, így Ma délelőtt a képviselőház formális ülést tar­tott, a­melynek napirendjére csak választások voltak kitűzve. Lázár István gróf, az új alelnök vezette az ülést, ezúttal először. A munkapártból mintegy száz­ötvenen voltak jelen, míg az ellenzéket csak Sándor Pál disszidens és G­yörffy Gyula függetlenségi párti képviselte. Győrffy kijelentette a folyosón, hogy ren­desen el fog járni a Ház üléseire. Az elnöki előter­jesztések után a Ház új jegyzőjévé megválasztották Pál Alfréd munkapárti képviselőt, majd szintén vá­lasztás útján betöltötték a bizottságokban megürese­dett tagsági helyeket. Ivánovics Iván és­­tolnay Zsig­­mond bíráló bizottsági és Beöthy László összeférhe­tetlenségi bizottsági tag letette az esküt. Kende Pé­ter az V. bírálóbizottság nevében bejelentette, hogy a Serbán Miklós mandátuma ellen beadott panaszt visszavonták. Ezzel a napirend ki volt merítve. Az elnök indítványozta végül, hogy az üléseket bizony­talan időre napolják el; ha valamely törvényjavas­latot a bizottságok tárgyalásra előkészítenek, a bi­zottsági jelentés átvétele céljából az elnökség formá­lis ülést fog egyehívni, s azután majd ez a formá­lis ülés fogja a legközelebbi rendes ülés idejét és na­irt Mária Terézia királynőnk konstantinápolyi követe ugyancsak 1774-ben. A török birodalom bomlása mellett, a porta segédhadainak, a krími és kubáni tatárok sorsa is fordulóhoz ért. A káni méltóság apránként elgyöngült, s a híres Csingisz-nemzetség sakkfigurává vált a portál kezében. Ha háborút akart, a tatárokat küldte előre. Sikerük, ha volt, akkor a török derékhad is kiállt, de ha rajtavesztettek, a „rabló“ kánra fogták, hogy engedelem nélkül tört a szom­szédra. Szóval mindig a tatár volt oka minden­nek. Ez a török végvidék ugyan 1774 után megmaradt „önálló“ fejedelemségnek, de az a választással elegyes örökös kánság csak pár­toskodásra vezetett. Az is volt a cél, Ipar lett a választásból, mely a murzák (mirzák), illetőleg a mágnások, előkelők mestersége lett. Lefogyott a kán tekintélye, a murzák halálra gyűlölték egymást, a dolgozó parasztot megölte az adó, a városok meg teljesen lenyomorodtak. Az orosz politika, mely akkor a lengyel koncot még nem emésztette meg s folytonos pénzzavarban szenvedett, ezzel az intézkedéssel időt akart nyerni. Azt szente a portának, mint­hogy a tatár kérdés oka mindennek, hát függet­­leníteni kell őket. Válasszanak ők maguknak kánt és akkor­a békesség lesz. A porta hiába bújt II. Frigyes porosz király mögé, Katalin cárnő nem engedett kibúvót. A vallási nexuso­kat nem bántja, de semmi még csak névleges befolyást sem enged a portának, így lett meg Sahin-Giráj orosz befolyással első választott „független“ kánnak. Testvér, ha látnád ennek a szerencsétlen Sahin-Girájnak az arcképét, nem tudnád, ne­vess-e ezen a sanyarú trafik cégérded össze­aszott képű emberasszonyon, vagy sajnálkozzál inkább szemeinek végtelen pápák kifejezésén. A murzák, a­kik megválasztották, orosz pártiak A képviselőház ülése.

Next