Budapesti Hírlap, 1913. október(33. évfolyam, 232-258. szám)
1913-10-10 / 240. szám
1913. október 10. BUDAPESTI HÍRLAP (240. sz.) _______________________________ képviselője vesz részt. Visszafelé való utaztában az államtitkár Debrecenbe is elmegy, hogy az ottani juj egyetem alapkőletétele dolgában tárgyaljon. Állami tisztviselőit a miniszterelnöknél. "Az állami tisztviselők küldöttségét e hónap i én, kedden fogadja Tisza István gróf miniszterelnök. A küldöttség a győri kongresszus határozatait és emlékiratát adja át a miniszterelnöknek. A küldöttség azután a pénzügyminisztert és belügyminisztert fogja fölkeresni. Az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete a fogadás pontos idejét később közli. Politikai események. Budapest, okt. 9. A képviselőház ma újra elnapolta üléseit, amíg az igazságügyi bizottság elintézi az esküdtszék reformjáról, az egységes bírói és ügyvédi vizsgáról és a konzuli bíráskodásról szóló javaslatokat. Ez a munka körülbelül két hétig tart, dse közben is lesznek formális ülések, melyeken a kormány újabb javaslatokat terjeszt elő. A szünet alatt bizonyosan megérkezik a sdelegációk összehívásáról szóló királyi kézirat, amelyet valamelyik formális ülésen hirdetnek ki s ugyanakkor napirendre tűzik a "delegátusok választását. * Ez a tétovázás és ingadozás az ország ellenzéki közvéleményét is gondolkodóba ejti. Lassan kint észreveszik, hogy annak a parlamenti tobzódásnak, mely a Tisza István gróf nagy energiáját gyors és csüggedetlen cselekedetre sürgette, jóformán hatalmi vágyakozás volt a rugója és hogy az ellenzék ma nem anynyira az állítólagos alkotmánysérelmek miatt sztrájkol (hiszen a reparációt Tisza már több ízben fölajánlotta), hanem azért határozta el magát a passzivitásra, mert csupán és kizáróan ettől várja a Tisza-kormány bukását. Senki sem akarja kétségbe vonni, hogy az ellenzéken számosan vannak jóhiszeműek, de sűrűn hallottunk ilyen okoskodást is. — Ez a Tisza most biztosította a parlamenti rendet. Az obstrukciót reaktiválni lehetetlenség. Aki most a hatalmat bírja vagy megszerzi, az gondtalanul nézhet a politikai jövő elé. Tiszának azonban nem szabad maradnia, neki az ellenzék nem asszisztálhat, neki bűnhődnie kell, mert agyontiporta az ellenzék kétfejű sárkányát, az obstrukciót. És jöjjön azután olyan politikus, aki az ellenzék kormányrajutását biztosítja. Ez az uj kormány akul a múltakon és a jövőben obstrukció nélkül háborittatlanul maradhat uralmon időtlen időkig. Ez a nyitja Andrássy Gyula gróf függetlenségi párti támogatásának és ezért örült az ellenzék az alkotmánypárt programjának és fölkínálkozásának. Egyik tekintélyes politikus, aki a koalíciós korszak alatt nevezetes szerepet jtászott, a következőképpen nyilatkozott: — A koalíciónak az volt a szerencsétlensége, hogy amikor a kormányon volt, mindig ellenzék akart lenni, ma pedig, amikor az ellenzéken van, mindenáron a kormányon akar lenni! Az elvek harcáról, melyre szükség van, csupán a romboló szenvedelmeket, a gyűlölködést kell kiküszöbölni és nyugodtan, higgadtan, mindenkor a közérdeket, a nemzet való érdekeit kell szem előtt tartani. Szólott a kisebbség féktelenségeiről és a demagógia terrorizmusáról is. Héderváry Károly gróf a nemzet politikai józanságáról, Beöthy Pál, a képviselőház elnöke, a parlament zavartalan munkásságának szükségességéről beszélt. A Ház elnöke arra kérte Hódmezővásárhely és az egész nagy magyar Alföld polgárságát, hogy szólítsa föl képviselőit pártkülönbség nélkül, hogy teljesítsék parlamenti kötelességüket. A beszédek igen nagy hatást tettek Hódmezővásárhely érdemes küldöttségére. Mi Horvátországban meleg érdeklődést keltett a miniszterelnök munkaprogramja, főképp pedig a horvátországi helyzet megoldására vonatkozó fejtegetése. Ez a beszéd, mint zágrábi tudósítónk jelenti, megduzzasztotta az unionizmus vitorláit és új előre hozta a magyar-horvát kiegyezés őszinte híveit. Az unionisták most már bátor szívvel néznek a jövő elé és erősen bizakodnak, hogy Skerlecz báró akciója áldásos sikert biztosít Horvátországnak. Az ellenzéki képviselők elutaztak a fővárosból. Jórészt kedvetlenül mentek vissza kerületeikbe, mert hiszen semmit sem végeztek. A függetlenségiek neheztelnek Andrássyékra azért, hogy tudtuk nélkül mentek be a képviselőházba’, de még lassan kint féltékenykedni is kezdenek az alkotmánypárt vidéki szervezkedése miatt. Sok helyen a függetlenségi választók az alkotmánypárthoz csatlakoznak és főképp az intelligencia pártol el tőlük — jobb felé, a hatvanhét felé. Ez idegességet és nyugtalanságot szül a függetlenségi berkekben. E mellett mindinkább érzik, hogy a passzivitás tarthatatlan álláspont. Meg vannak akadva a delegációk miatt is. Szeretnének bemenni, meg nem is. Az alkotmánypárt, egyik forrásunk szerint, bemegy a delegációba, de erről is csak később határoznak, pár ezeren. A férfitípus tatáros, az asszonyok azonban fajbéliek, mégpedig spanyolos típusok. Vájjon ezek-e a Kutschera kazárjai, vagy a kánok házi kereskedői, nem tudom. De érdekes kis néperezet, mely erős patyomkini érzéssel ide palotát épített — dvorecet, a hol a császárok képeit mutogatják, s itt gyűlnek össze csacsamot, hitfőt jelölni. A telepen van vagy 5—6 ház s egy kirendelt zsandár unatkozik nálok, mert dolga legföljebb abból áll, hogy az idegeneknél lábatlankodó cigányokat elpofozza. Mutattak egy, női türbét. Állítólag Nenki dzsám tatár leánya apjával, Tochtamussal öszszetűzött s szerelmi bánatában megölte magát. A koporsón hervadt virágok voltak szétszórva: szerb tövis, lapu, ciklámen, ami ott terem. Flores plangunt in deserto. Ki hozza ezeket, kérdem az ifjonctól. Hát hozzák a kán leányának. A rendőr is megszólal hátul, aszongya: úgy látszik, a karaimoknak s a tatároknak is van szivük. Kisült, hogy az érzelmes rendőr lengyel. Kocsimat elküldtem más után, én meg egy tatárba oltott cigányvezetővel a völgybe fekvő Uspenszkij monostorba gyalogoltam. Útközben vezetőm eleven kis viperát taposott agyon, s két malacbandát vert le rólam, tudniillik cigányokat. Pedig képzelheted, testvér, hogy,mily szépen húzták. Végre megpihentem s végigjártatám eszemet a hallottakon és a látottakon. Bementem a káni palota nyílt kertjébe teázni. Jó kis orosz méri ott a csajt s csakúgy beszél tatárul, mint a vendégei. Négyen voltak. Guggoltak ugyan a padon, de kettő már rendesen ült. Nem beszéltek azok eleinte egy szót sem, csak a vendéglősnek szóltak ki olykor. Pedig a négy úr nem állott jólábon egymással, mert csak fogheggyel adta néha egyik-másik a szót. Végre, mint a Hódmezővásárhely népes küldöttsége ma adta át a város díszpolgári oklevelét Tisza István gróf miniszterelnöknek, aki meleg szóval mondott köszönetet a megtiszteltetésért. A miniszterelnök azután vendégül látta a küldöttséget és a lakomán beszédet mondott az Petőfi legényei elkullogtak. A vendéglős azután elmondta, hogy már két órája értekeznek, de nem tudtak megegyezni. Erről nem akarok hímet varrni, csak éppen azt a kérdést vetem föl magamban, hogy miért tud a keleti ember az idegennek — tudniillik ha a hódítónak ökle van — szó nélkül meghódolni, de hogy egymással megférjen, arra nem viszi rá a lélek. Nos, ezek a tatárok is ugyancsak megjárták a szabadságukkal. Igazán mesteri jelenet ez az ő meghódoltatásuk az orosz -keleti törekvések sikeres történetében. Egy pár szót hadd vesztegessek rá, testvér. Hát nem remek politikai sakkbuzása-e az orosz hadi diplomáciának, mikor az 1774. Kücsük—Kajnardzsei békében kikötötte, hogy a krími félsziget a török portától teljesen független tartomány, a kán pedig a Dzsimgiszkán nemzetségéből szabadon választott uralkodó legyen. Ezt a kikötést természetesen csak azért tehették orosz részről, mert Konstantinápoly, mint hatalmi középpont annyira elgyöngült, hogy züllésének a következményeivel máris számot vetettek. Savoyai Jenő rendítette meg legelőbb a birodalom hadierejét, s csak a Habsburg-ház világhelyzetén, nyugat-keleti érdekeltségén múlt, hogy ki nem használhatta győzelmét. Az oroszok sokkal egyszerűbb politikát folytattak. Nyomról-nyomra hatoltak nyugat és dél felé. Münnich tábornagy 1739-re ígérte Konstantinápoly elfoglalását s az orosz cárnőnek görög császárnévá leendő megkoronáztatását. Kissé vérmes volt ugyan a remény, de nem lehet rajta csodálkozni. „Hihetetlen esztelenséggel érleli meg ez a romlott portai kormányzás a birodalom bukását, inkább ők maguk, mint az orosz fegyver szakasztják a végét. Nem lehet ezen semmiképpen sajnálkozni, csak a jövőben ne vezessen bonyodalmakra, így Ma délelőtt a képviselőház formális ülést tartott, amelynek napirendjére csak választások voltak kitűzve. Lázár István gróf, az új alelnök vezette az ülést, ezúttal először. A munkapártból mintegy százötvenen voltak jelen, míg az ellenzéket csak Sándor Pál disszidens és Györffy Gyula függetlenségi párti képviselte. Győrffy kijelentette a folyosón, hogy rendesen el fog járni a Ház üléseire. Az elnöki előterjesztések után a Ház új jegyzőjévé megválasztották Pál Alfréd munkapárti képviselőt, majd szintén választás útján betöltötték a bizottságokban megüresedett tagsági helyeket. Ivánovics Iván éstolnay Zsigmond bíráló bizottsági és Beöthy László összeférhetetlenségi bizottsági tag letette az esküt. Kende Péter az V. bírálóbizottság nevében bejelentette, hogy a Serbán Miklós mandátuma ellen beadott panaszt visszavonták. Ezzel a napirend ki volt merítve. Az elnök indítványozta végül, hogy az üléseket bizonytalan időre napolják el; ha valamely törvényjavaslatot a bizottságok tárgyalásra előkészítenek, a bizottsági jelentés átvétele céljából az elnökség formális ülést fog egyehívni, s azután majd ez a formális ülés fogja a legközelebbi rendes ülés idejét és nairt Mária Terézia királynőnk konstantinápolyi követe ugyancsak 1774-ben. A török birodalom bomlása mellett, a porta segédhadainak, a krími és kubáni tatárok sorsa is fordulóhoz ért. A káni méltóság apránként elgyöngült, s a híres Csingisz-nemzetség sakkfigurává vált a portál kezében. Ha háborút akart, a tatárokat küldte előre. Sikerük, ha volt, akkor a török derékhad is kiállt, de ha rajtavesztettek, a „rabló“ kánra fogták, hogy engedelem nélkül tört a szomszédra. Szóval mindig a tatár volt oka mindennek. Ez a török végvidék ugyan 1774 után megmaradt „önálló“ fejedelemségnek, de az a választással elegyes örökös kánság csak pártoskodásra vezetett. Az is volt a cél, Ipar lett a választásból, mely a murzák (mirzák), illetőleg a mágnások, előkelők mestersége lett. Lefogyott a kán tekintélye, a murzák halálra gyűlölték egymást, a dolgozó parasztot megölte az adó, a városok meg teljesen lenyomorodtak. Az orosz politika, mely akkor a lengyel koncot még nem emésztette meg s folytonos pénzzavarban szenvedett, ezzel az intézkedéssel időt akart nyerni. Azt szente a portának, minthogy a tatár kérdés oka mindennek, hát függetleníteni kell őket. Válasszanak ők maguknak kánt és akkora békesség lesz. A porta hiába bújt II. Frigyes porosz király mögé, Katalin cárnő nem engedett kibúvót. A vallási nexusokat nem bántja, de semmi még csak névleges befolyást sem enged a portának, így lett meg Sahin-Giráj orosz befolyással első választott „független“ kánnak. Testvér, ha látnád ennek a szerencsétlen Sahin-Girájnak az arcképét, nem tudnád, nevess-e ezen a sanyarú trafik cégérded összeaszott képű emberasszonyon, vagy sajnálkozzál inkább szemeinek végtelen pápák kifejezésén. A murzák, akik megválasztották, orosz pártiak A képviselőház ülése.