Budapesti Hírlap, 1913. december (33. évfolyam, 284-306. szám)

1913-12-02 / 284. szám

Budapest, 1913. XXXIII. évfolyam, 284. szám. Kedd, december 2. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 3 kor. 40 fll. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 111. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. --Kvr-.’ Szerkesztőség: Vili.ker., Bükk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 63.Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-3­8« Preszly és Czernin. Budapest, dec. 1. " A delegációban Bécsben ma nagy hadakozás volt: egyfelől a delegáció el­nöke, Láng Lajos báró és Tisza István gróf, másfelől az ellenzéki delegátusok között. Megvalljuk, ez összecsapás min­den érdekessége abban merül ki, hogy melyik tudta a másiknak jobban „meg­mondani“. Ezt pedig csak akkor fogjuk megtudni, ha a tudósítások részletei meg­érkeznek. Akkor meglátjuk, ki tromfolta le sikeresebben az ellenfelét. Azokra a dolgokra, a­melyek végett a delegáció egyáltalán a világon és ebben a pillanat­ban Bécsben van, ez a hadakozás egyál­talán nem vonatkozott. Az egész inkább egy kis gerilla kirándulása az ellenzék­nek Bécsbe. Hadd lássák ott is, hogy ve­­rekesznek a magyarok. Mi pedig használjuk föl ezt a kis időközt arra, hogy egy pillanatra ma­gunkkal foglalkozzunk. Mert a Budapesti Hírlap­ot mostan sűrűbben emlegeti az ellenzék nyilvánosan is. Már Polónyi Géza a minap indíttatva érezte magát arra, hogy főszerkesztőnket illetéktelen és méltatlan támadások ellen oltalmába vegye. Nem vagyunk érzéketlenek az ilyen lovagi szolgálat iránt, de nem te­kintjük többnek, mint dokumentumnak a jövő számára. Mi oly őszintén, oly meg­győződéssel, oly meggondoltan csináljuk politikánkat, hogy semmi komoly bízás­ attól nem félünk. Az olyan rosszhiszemű és együgyű támadásokat pedig, minek ellen a koalíció első igazságügyminisz­tere kívánt nekünk bizonyítványt adni, nem vesszük komolyan. A múlt hónap 29-én Preszly Elemér tért ki beszédében a lapokra. Ebből a be­szédből kivesszük a következő sorokat: Egy-egy újságnak Magyarországon a múltban is hatalmas kulturhivatása volt s kul­­turhiivatása van ma is. Élénk emlékemben van, hogy fiatalabb éveimben a Budapesti Hírlap­­nak voltam a tanítványa. Végtelenül tiszteletre­méltó volt az én szememben az a sovinizmus, az az igazi magyar fajszeretet, a­melyet ez az újság, ennek az újságnak ragyogó publicistái nap-nap után a közönség elé tártak. Tiszteletre­méltó volt az a megható ragaszkodás, a mely­­lyel ez az újság a nemzet vezéréhez, Apponyi Albert grófhoz minden körülmények között ra­gaszkodott. És abban az időben bárhova men­tem a vidéken, ezekben a falusi udvarházakban megtaláltam az én kedves újságomat. Ha ma a kezembe veszem, — nem keresem, nem tu­dom az okokat — bizonyos csalódottságot érzek és azt látom, hogy bár én az ő tanítványa vagyok, az általa hirdetett eszméken nőttem föl és ott vagyok Apponyi oldala mellett, Andrássy mellett, de a lapban ugyanezt az irányt nem találom meg, sőt bizonyos szomorúsággal lá­tom, hogy a­mikor egy olyan fontos kérdés­ben, mint Czerninnek, a bukaresti követnek ki­nevezése, Apponyi Albert a delegációban kife­jezést ad annak a megbotránkozásnak, a­melyet ez a kinevezés az egész ország közvéleményéből kiváltott, akkor ez az újság Tisza István egy­ik­ének magasztalásával iparkodik ezt a fontos ügyet elintézni. Preszly Elemérrel egy egész nemze­dék­, két nemzedék is vallja, hogy a Buda­pesti Hírlap növendéke. Hogy miért nem érti meg ma a Budapesti Hírlap­ot Preszly Elemér, annak én kénytelen va­gyok „keresni az okait“. Nem érti meg pártkötelékeinél fogva. A függetlenségi párt a maga párt­érdekeiért csatlakozott a radikális ele­mekhez, a­melyek Kristóffy utcai hadse­rege voltak és a Bakhus-pincében tábo­roztak akkor, a­mikor a Budapesti Hírlap egymaga védelmezte ellenük a végsőig­­Apponyi Albertet, Andrássy Gyulát, Kossuth Ferencet, a­kiket akkori ellen­feleik, mostani szövetségeseik oly ádáz becsmérlésben, gyalázásban és üldözés­ben részesítettek, a minő mostanában csak nekünk, csak a Budapesti Hírlap­nak jut ki ugyanattól a tábortól, a­mely, mikor Apponyit, Andrássyt a végsőkig védelmeztük, szinte rendőri assziszten­cia mellett a házunkat ostromolta meg; most pedig, mikor nem védelmezhetjük Apponyit és Andrássyt, a becsületünkbe és anyagi érdekeinkbe próbál belegázolni épp úgy, mint a­hogy annak idején térdig járt Apponyi és Andrássy becsületében. Miért? Mert minket nem kényszerít pártérdek, pártállás és pártkötelék arra, hogy a­mit a vigadóbeli népgyűlésen Ká­rolyi Mihály gróf, Andrássy Gyula gróf, Apponyi Albert gróf, Tisza István gróf és még más jeles hazafiak kimondottak, állást foglalván az általános titkos vá­lasztói jog, mint a nemzetre nézve resze­ Kiss József ünneplése. Anna­k a meghívásnak, a mellyel a Petőfi* Társaság a­­hetven esztendős Kiss József ünnep­lésére invitálta a közönséget, óriási, szinte azt is lehetne mondani, majdnem veszedelmes lett a sikere. Vasárnap délelőtt egy emkeráradat indult az Akadémia palotája felé, oly sűrű, oly forró és oly elsöprő erejű, mint a láva és hasztalan volt a cserkészkordon, gyalogrendőr, lovas­­rendőr, a lelkes áradat, a­mely ünnepelni akart, hódolni a költőnek és hallgatni azok szavát, a­kik róla beszélnek, ellenállhatatlanul elborította a palotát kívül és belül. Gőzölgő sokald­alom a díszteremben, türelmetlen és lázongó sokaság a folyosókon, a lépcsőkön, az udvarban, az utcán, oly tömegben, hogy bizonyára így lett volna akkor is, ha a Vigadó összes termeiben hallják az ünnepet. Ez a példátlan felözönlés egyszerre megadta az ünnepség legnagyobb sikerét és minden ünnepelt poéta legkedvesebb dicsősé­gét: a tömeg forró viharzását, a lelkesedés meny­dörgését, a tapsok záporát, a szeretetnek oly kitöréseit, hogy Kiss József joggal érezhette: — Érdemes volt hetven évig élni, hogy ezt megér­hessem és érdemes lesz még sokáig élni, hogy rá emlékezhessem. Hivatalos tartalmában se volt az ünnep­nek semmi hiányossága. Részt vettek benne mindazok, a­kiket a közönségnek maga előtt kell látnia, mikor a nemzeti kultúra valamely nagyját megy ünnepelni. A legelső írók áltak a pódiumra Kiss Józsefről szólani és ünnepelni megjelent a kormány Jankovich Béla kultusz­­miniszterrel, az Akadémia és a Kisfaludy­ Tár­saság elnökeikkel: Berzeviczy Alberttel és Beöthy Zsolttal. Budapest székesfőváros üdvöz­letét Bárczy István polgármester hozta, a költő szülőhelye, Mezőcsáth nyolctagú Reputációval élén Bottlik József főszolgabíróval díszpolgári diplomát küldött a költőnek, jöttek irodalmi tár­saságok és egyesületek az ország minden részé­ből. És mint egy gyönyörű fehér koszorú övezte az égés® ünnepet vagy ötszáz fehérrushás fiatal leány, a keze mindnek tele rózsával, hogy az érkező öreg poéta lába elé dobj®. Tizenegy órakor nyitotta meg Herczeg Ferenc elnök az ünnepi ülést szép beszéddel. Ebben az or­szágban, mondotta, ma is ragyog még Petőfi napja, ma is nagy hatást ér el Himfy. Jósika és Jókai ma is a közönség kedveltjei, Eötvös borongós bölcseletét ma is értékelik, Mikszáth írásait ma is szeretik és Kiss József ma is az ország legkedveltebb költője. Ha valamilyen politikai szerencsétlenség eltörülné ezt az országot, a magyar kultúra ezek révén akkor is fényesen tündökölne. Ez a kultúra a nemzet ékessége, de erőssége is, mert a­ki a költőt ünnepli­, a nemzet halántékát övezi babérral. Ezért országos jelentőségű ez az ünnep. A költő hetven évet élt, a­melyben több volt a sóhaj, mint a mosoly, és több volt a kenyérgond, mint az öröm. E­z a ma­gyar költő élete. Tüzes, zománcos, keleti fényű, gyönyörű dalai ma a nemzet kincsesházában van­nak, és Isten adja, hogy a költő még sokáig éljen. Zajos éljenzés és taps fogadta a beszédet, utána Pakots József, a Petőfi-Társaság titkára tar­tott érdekes adatos előadást arról a régi, erős és bensőséges kapcsolatról, a­mely Kiss Józsefet és a ______iITZl»­I Petőfi-Társaságot egymáshoz fűzi. Igen nagy figye­lemmel hallgatták. De a kint rekedt közönség nem akart belenyu­godni a sorsába, ádázul döngették az ajtókat. Rákosi Jenő, a következő ünnepi­ szónok, az­zal kezdette tehát, hogy elnézést kért azoknak, a­kik az ajtót döngetik­. Boldogok azok, a­­kik be­juthattak, legyenek hát elnézők a szegények­kel, a­kik nem juthattak be. (Derültség.) Az ün­nepi program három férfit jelölt ki szónokul, Her­­czeget, Molnár Ferencet és öt. Ha végigtekintünk ama küzdelmen, a­mellyel sikerült feljönni a te­rembe és látván kint az Akadémia előtt az ünneplő tömeget, akkor elmondhatja, hogy ők hárman, ha összeteszik minden tudományukat, úgy ünnepelni, mint e tömeg, nem lesznek képesek. Ő Ők hárman a magyar irodalom három históriai korszakát képvi­selik. Az ó­kort, a középkort és az új­kort. Nem­ kell kiterjeszkednie arra, hogy ki képviseli az ó­kort, de hálás a Petőfi-Társaságnak, hogy nem hozta el a legújabb kort, és nem keverte azt közénk. Ez a három kör egymást kiegészíti, egyik a másikra réte­­geződik, egyik a másiknak piedesztálja, de a leg­újabb kör minden réginek a nyakára hág. Szólót a nagy fölfedezőnek tartják, és ő fedezte föl úgy félszáz évvel ezelőtt Kiss Józsefet, ő nem fölfedező, nem egyéb, mint a zsurnalisztika kakasülőjére ül­tetett kakas, a­ki ha derengést lát, kukorékol. Nem lett minden kukorékolásra hajnal és virradat, de néha lett. Boldog, hogy ő kukorékolt először Kiss Józsefnek, és hajnal és verőfényes nap lett erre. Az első kakasszó Kiss Józsefről régen volt, ő mindig kutatott fiatalok után, mikor régen hónaposszoba- Mai számunk 28 oldal.

Next