Budapesti Hírlap, 1914. január (34. évfolyam, 1-27. szám)

1914-01-01 / 1. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP f1. sz.) 1914. január 1. mondani. Hiszen a nemzet legnagyobb tehetségei ma sem pusztán mint politi­kai ellenfelek állanak egymással szem­ben, hanem mint személyes ellenségek. Ehhez az áldatlan politikai helyzet­hez járult a háború réme által okozott gazdasági válság, melyet nemcsak az üz­leti pangás és az ezzel összefüggő kere­set- és munkahiány, hanem a nyári eső­zések nyomában támadt árvizek elemi csapása is sulyosbitott és az ázsiai ko­lera réme nemzetünk emberanyagát is megtizedeléssel fenyegette. Egy ilyen, bajokkal és elemi csapá­sokkal telitett esztendő elmúltát min­denki bizonyos megkönnyebbüléssel veszi s akár racionális, akár nem, reménnyel tekint a jövőbe s azt várja az uj eszten­­dőtől, hogy kárpótolni fog az elmúlt esz­tendő bajaiért. Pedig hát nem várhatunk sok­ jót attól az uj esztendőtől, a­melynek olyan­­ előzményei vannak, mint a­milyenekben ,a most elmúlt esztendőben való részünk. A Balkánon még ég a hamu alatt a parázs és ha a bukaresti békével javult is a külügyi helyzet, nem mondhatjuk, hogy Európa békéjét veszély többé nem fenyegeti. A katonai készülődés, hadse­regfejlesztés Európaszerte folyik tovább s országunk biztossága érdekében nekünk is kell még áldozatokat hozni. A jövő évnek kell előteremteni a fölemelt újonc­­létszámot és azt a költséget, amibe ke­rül. S mindezt ma már a Justh Gyula és társai bölcs előrelátása következtében minden magyar nemzeti követelés tá­masztása és a legcsekélyebb nemzeti vív­mány nélkül kell keresztülvinni és elő­teremteni. És még jó, ha ki bírjuk állí­tani a fölemelt újonclétszámot és meg­­bírjuk pénzbeli terheit. Hiszen ha meg­­bírjuk, csak biztatást meríthetünk a jö­vőre nemzetünk életrevalóságára nézve. A belpolitikai helyzet változására is alig van remény. Hiszen ha részt is fog venni az ellenzék a parlamenti vitákban, a legsúlyosabb baj, mely annak követ­keztében állott elő, hogy a nemzeti ellen­■­zék szövetkezett Kristóffy programja­i alapján a nemzetellenes szociáldemokrá­ciával, aligha fog megszűnni. Semmi sem kecsegtet e tekintetben gyökeres változással s az a súlyos helyzet, hogy a pártpolitikai harcokban személyesen nem érdekelt és csupán a nemzet javát néző polgároknak nagy tömege nem tudja, hogy kihez álljon, a jövő évben is való­­szerűen fenn fog maradni. Hiszen a­ki lelkesedett a nemzeti követelményekért, nem talál ellenzéki pártot, a­melyhez csatlakozzék és ellenzéki sajtóorgánu­mot, melyben vágyaiért küzdhet, esz­méiért izgathat, mert ezek ma csak egy célért küzdenek, az általános titkos sza­vazati jog reformjáért, a nemzeti jogok helyett a népjogok kiterjesztéséért. Csak a gazdasági válság megszűnése az, a­miben reménykedni lehet s néhány belpolitikai reformnak üdvös hatásában. De ezen a téren is súlyos aggodalmak nehezednek a magyar hazafi lelkére. A horvát országgyűlésen beállott új helyzet, az alkotmányos élet újra kez­­dődése biztat talán némi reménységgel. De ezen is elbizakodnunk nincs okunk. Mert nem szabad felednünk, hogy a hor­vátországi alkotmányos élet helyreállí­tásáért nem a horvátok, hanem Magyar­­ország hozott áldozatot és az unioniz­­mus győzelmét ott csak annak a horvát­­szerb koalíciónak segélyével lehetett biz­tosítani, mely a magyar koalíciós kor­mányt annak idejében hátba támadta. .Nem sok okunk van hát arra, hogy meg­nyugvással nézzük a horvát viszonyok további alakulását s a magyar nemzet­nek és kormányának az új évben is ré­sen kell lennie,­­hogy a­miben remény-s­kedni akarunk, újabb bajok forrásává ne váljék. A jövő évnek a feladata lenne a választójogi reformnak a választókerüle­tek új beosztásával való betetőzése és a közigazgatási reform. A­mi az elsőt illeti, reméljük, hogy a kormánynak és a több­ségnek sikerül a magyar nemzet érdeké­ben szerencsésen megoldani a kérdést. ......... .......... ........... ........­­ De a­mi a közigazgatási reformot illeti, ebben teljesen tájékozatlanok vagyunk. Félve gondolok arra, hogy csak a kinevezési rendszer valósíttassék meg, de a nemzeti társadalom ne kapjon semmi hatalmi kárpótlást a végrehajtó hatalom gyakorlása terén. Félve gondo­lok arra, hogy a választási rendszeren alapuló megyei intézmény megmaradjon mai erőtlen állapotában és a közigazga­tási tisztviselők kinevezésével a minden­kori kormány és a királyi hatalom újabb hatalmi eszközt kapjon a kezébe. Hiszen a kolera megfékezése igazolja, hogy a magyar közigazgatás még­sem oly rossz, hogy a kormány hatalmának növelésére okvezetl­enül szükség volna. Bajaink okai nem a választási rend­szerben, hanem egyebütt rejlenek. És ha ennyi baljóslatú jel és nagy kérdőjelek mellett is bízva tekintünk a jövőbe , abban reménykedünk, hogy a holnapi nappal egy jobb esztendő küszö­bét lépjük át, reményünket a magyar nemzet életrevalóságából és bizalmunkat abból a történeti tényből merítjük, hogy ez a nemzet oly nagy megrázkódtatáso­kat és katasztrófákat is átélt, melyekről azt hitte mindenki, hogy utánuk csak a végelpusztulás következhetik. Ha sikerült az elmúlt év bajait meg­­lábolnunk és csapásait elviselnünk a­nél­kül, hogy végső romlásra jussunk, Isten segedelmével sikerülni fog az új eszten­dőben is leküzdeni a múltból öröklött bajainkat és egy jobb jövő megalapozá­sára eredményes munkát végezni. a feledés ünnepe. Az évnek vége, éljen az újév! A mi baj ért a régiben, ne gondoljunk rá az új­ban. Ez a régi év hogy elmúlt! Annyit ér, mint a tavalyi hó. Még jótéteményeiért se vagyunk hálásak. Mily sajátságos szerepe van a múltnak életünkben. Mindenünket neki köszönjük és ő maga semmi. Hol van? Múlandóságunk képe, múlandóságunk bizonyítéka. Ily semmik le­szünk mi másoknak, mint a­milyen semmi ne­künk a múltnnk. És ezért ujjonganánk? Ezért koccintanánk lelkesen az asztaltársasággal? Az újév nem a múltért van, hanem a jövőért. Az újév a jövő ünnepe. De mit akarunk a jövőtől, a­mely isme­retlen? Miért hisszük, hogy jobb lesz a múlt­nál? Nem tanultuk meg a múltból, hogy lép­­ten-nyomon baj leselkedik ránk? Erre nem szívesen gondolunk. Ha ez a gondolat jelentke­zik, elnyomjuk, mert hisz a baj csak lehetséges, holott a múlt bajok valóságosak voltak, de, hála Istennek, elmúltak. A jövőhöz tehát inkább re­mények fűződnek. Ezek részegítenének meg bennünket? Nem értem a dolgot. Ha sorsjegyet veszek, remélhetek, de félve, aggódva, félig hi­tetlenül. De ki hallotta, hogy a­ki sorsjegyet vett, összegyűjti jó barátait és iszik a nyeremény bőrére? Szilveszterkor ezekre a bőrökre innánk ? Valaki mondhatja: Ennek oka az, hogy bolondos társadalmi intézménnyé tettük a Szil­vesztert, a­mikor egyszer kimulatjuk magun­kat, hogy azután jöjjön, a­minek jönnie kell. Ha baj jó, legalább mulattunk; ha reményeink tel­jesednek, joggal ittunk és újra ihatunk. Falu­helyen ily szokások nincsenek. A nagy városok­ban az emberek ilyenkor őrjöngenek, német városokban ismeretlenek ölelkeznek az utcán és apacsok garázdálkodnak. Ez valami epidé­mia, a­mely most dühöng, de majd alább hagy. Oly kevés igazi örömünk van az életben, hogy az újévit mint mesterséges ünnepi alkalmat megszerveztük. Ehhez járul az újévi ajándék, hogy az öröm általános legyen, önkéntes hu­manitárius adó. Illik egyszer az évben ajándé­kot adni azoknak, kik kiszolgálnak bennünket, ezzel is növeljük az újév tekintélyét, fényét, népszerűségét, a­mely így sok tényezőből alakul ki. Nem szabad ily dolgokat egyetlen egy okból magyarázni. Az egyokúság nem járja emberi dolgokban. A­hol nagy tűz ég, oda szívesen el­visszük minden oldalról a rézsét, hogy a tűz még fényesebb legyen. Az újév világító fénye így sok fényforrásból táplálkozik és nem is lehet valamennyit könnyen fölsorolni. Ebben igazság van, de mégis furcsa, hogy épp ezt a tüzet élesz­tik minden oldalról. A tüzet ki rakta, ki a fő­részes? Az, hogy az újév a városok ünnepe, nem a falvaké, talán nyomra vezet bennünket. Egy nagyszerű illúzió szüli az újév ünneplését, mely a városi ember életében nagyobb jelentőségű, mint a falusiéban. Ezt az illúziót elnevezem az újrakezdés illúziójának, a­mely talán nem is egészen illúzió. A­kinek életében a holnap nem kelt rendkívüli várakozást és a tegnap nem lelkifurdalást vagy égető boszankodást, an­nak lelkében a jövőnek nincs az a nagy jelentősége, mint a városi emberében. Az nem akar újat kezdeni, az ragaszkodni akar a­­ kipróbált, megszokott módokhoz, az szinte fél az újtól, hátha nem válik be. De mi városiak máskénn vagyunk. Mi annyiszor mondjuk: ha újra kezdhetnék életünket! Ha tudtuk volna, a­mit ma tudunk! Ha előre láttuk volna tettünk következményeit! Mi annyiszor mondjuk: Ha lezárhatnék a múltat és új életet kezdhetnénk! Mi annyiszor gondoljuk: Hol­nap új életet kezdünk, holnaptól fogva másképp lesz! Csak lerázhatnék ezt a terhes múltat! Csak elfelejthetnék, a mi iánt! Nincs emberibb szimbóluma e belső vágyakozásnak, mint a Léte folyója, melyben lefürösztjük lel­künkről az emlékeket. De az újév ily Létéhez hasonló fürdő. Új év — új élet. Minden dol­gozó, alkotó ember mondja: a múlt évben nem tudtam megalkotni lelkem művét, nem sikerült a munkám, a jövő évben megpróbálom újra. Nem a szerencsés eset várása a nagy dolog az év fordulóján, hanem a kezdés lehetőségének gondolata. A fődolog az, hogy én kezdhetem A munkaprogram. Az új esztendőben, 1914-ben, sok neveze­tes munka vár az országgyűlésre. Tisza István gróf miniszterelnök újévi beszédében részlete­sen ismerteti majd azokat a feladatokat, me­lyeknek elintézése és megoldása a parlamentre vár. Ez a program egyaránt kiterjed az ország gazdasági, kulturális és szociális szükségletei­nek kielégítésére. A sajtóreform parlamenti elintézése után alkalmasint a választójogi törvény kiegészítése­­képp a választókerületek új beosztásáról szóló

Next