Budapesti Hírlap, 1914. május (34. évfolyam, 103-127. szám)
1914-05-01 / 103. szám
Budapest, 1914. __________XXXIV. évfolyam, 103. szám. Péntek, május 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. felfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fll. Egyed szám ára helyben és vidéken 10 fik. ______Hirdetések milliméter számítással, beszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63.Kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9*29. Apróhirdetés: József’95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó:Jemsef 9-29. Igazgató: József 9-38. A huszonötödik május elseje. Budapest, ápr. 30. (Köll.) Ezüstlakodalomra készül holnap a világ munkássága, huszonöt éve, hogy a nemzetközi szociáldemokrata kongresszus összeeskette a világ munkásságát a tavasz leggyönyörűbb napjával. Amíg ez a bájos nap csak azt jelentette, hogy diákok örültek a tavasz diadalmas levegőjétől kisarcolt kis szabadságnapnak, amíg csak az erdők szelid gyöngyvirágának, az intim kirándulásoknak kis házi ünnepe volt, addig fölkeltünk a hajnal első sugarára, odahagytuk a városok kultúráját s fölkerekedtünk milliónyian Rousseau erdejébe, élvezni a fák korai zöldjét, napsugarak áramlását, mindazt a sok-sok és hihetetlenül kedves gyönyörűséget, amit egy négyszögöl hullámzó fa, egy négyszögöl felhőtlen ég tud nyújtani. Huszonöt esztendő megváltoztatta a napsugarak járását is. Hamburg és Liverpool elképzelhetetlenül nagy kikötőitől kezdve mindenütt, ahol csak vas szikrázik kalapács alatt, ahol csak a legigazibb embernek, a munkásnak a szeme bámul a kohók vérvörös lángjába, hatemeletes paloták felhőkkelkacérkodó falaira, a Themse, a Rajna, a Duna vagy az óceán hajóiról daru szárnyán kiemelkedő milliónyi zsákra, a májusi napsugár az utcák szélességeire csalja ki a világ munkásainak millióit s milliók többé nem az erdőzugást hallgatják. Erdőzúgás és madárdal igy lett milliók tette a múlt relikviájává s fölhangzik milliók nyakán a kenyér dalának viharos zúgása. Megfeketedtünk egy kicsit a koromtól, amit millió gyárkémény ont ki fekete torkából s úgy érzem ezen a napon, hogy mindnyájan, akik a világon vagyunk, munkások vagyunk, éhbérért vergődő szankulottok s ha nem kérek is részt a vörös zászlóból s a vörös nemzetköziségből, s ha a Marseillaiset csak azzal a szívdobogással hallgatom, a mit valaha Rouge de Lisle katonájának a szive vert ki s nem azzal a forradalmi dühvel, mit millió és millió kékzubbonyos munkás éretz ezen a napon, az én szivemben is megmozdul ezen a napon valami. Én és velem más nagy és küzdő milliók egyaránt ünnepelünk s a különbség csak az, hogy nem állok oda gondolatban sem a vörös zászló alá. Mi többiek, zászló alól kimaradottak, agyvelő, tudomány, gondolat rabszolgái is ünnepelünk s megéreztük mi is, hogy a bibliai Isten szombati pihenést vagy az anyaszentegyház vasárnapot parancsoló szózata a legszebb szociális gondolat volt, a mivel valaha a világot, az emberiséget megajándékozták s megszentelték. Hat papig írd magadat, szemöldököd pereméről csurogjon le homlokod kínos verejtéke, de a hetedik legyen Istenedé, családodé, lelki és testi pihenésedé. Mi ehhez a világok népeit kormányozó parancshoz képest kongresszusok határozata, milliók elsejei fölvonulása ... A legyalázott, kigunyolt — Az más, — dadogta a beteg lázasan — a nagyságos ur imjij fajta, én csak egy kehes paraszt vagyok. — Mégis túl fogsz élni, megmutatom neked. — Ne tessen bántani, mán én igen fáradt vagyok, szeretnék megpihenni. Az öreg ur zokon vette szolgája halálvágyát. Fölkelt az árról s az asztalra dobta pipáját. Gondolkodva maga elé meredt, majd az ablakhoz lépett s kinézett a sáros, dohos őszbe. A park szélén őrt álló jegenyefák, négy eltemetett Lator-nemzedék egyetlen élő tanúi, mogorván meredtek az égnek, kopasz ágaik között országgyűlést tartott tízezer káromkodó varjú. A fáradt napsugár rézszínti foltokat festett a zúzmarás harasztra, réstkeresve a kert elvadult bozótjainak nyílásai között, egy-egy pillanatra kigyúlt a tuja-bokrok csúcsán, majd szürkés derengéssé fakult egy véletlenül arra gomolygó ködpamacs fátyola alatt. Minduntalan szint és fényt változtatott a levegő. A természet szomorúan nyögve küzködött az enyészet válságával. Ziháló tüdejéből zúgva-hörögve lélekkelt, ontotta a dermesztő szelet. Altorjai Lator Péter peckesen, dacosan, fölemelt fővel állott az ablaknál a halódó természet s halálát váró beteg ember között, ő még mindig szilárd volt, mint a vas. Inas, csontos teste kemény, ruganyos, mint a telivér paripáé, aminek csak egy napig tart az agysága, lelke legyőzhetetlen, ezeréves pogányörökség, ami megveti az újkor szellemét. Élni már nem szeretett ő sem, mert rég kirúgta maga alól a talapzatot. Nagy magasságokból bukott alá. Először ötezer vallások, mindezt réges-régen elhatározták és foganatba vették. Devan ennek a gyönyörű napnak szociális irányú fejlődésében egyéb tartalom is. A fehér napsugarak között révetegen jár egy fekete mementó, mit sejtett, de nem látott már az egyiptomi gúlák rabszolgavértől összeállott falainak szomszédságában született ótestamentum és evangélium egyaránt. Révetegen, néha félelmesen kiegyenesedve, néha világokat reszkettetve, néha csóvát vetve háztetőkre s bombát gyárak kapujára, jár a bibliától alig ismert mementó közöttünk s körülöttünk, sokszor már előttünk, mint a lápok éjjeli tüze, figyelve,fenyegetve, lázitva, gyújtva és rombolva. A munkás emlékezteti a világot, hogy elfogyott a kenyere, hogy télen kikergetik a munkátalan gyárak udvaráról, hogy leselkedő gyilkos gázak járnak lenn a bányákban, hogy a halál sziluettje imbolyog közöttük, az esztergapad, a forró katlanok, a borzalmasan nagy dinamók és villámgyorsan pergő tranzmissziós szijak körül. Süketek és bénák, kéz nélkül evők és láb nélkül járók sírnak, hogy, harcmező, puska, ágyú és Napóleon nélkül is nyomorékká lettek. Él és jár a nagy fekete memento,mindannyiunk májusi emlékeztetője, de úgy érzem, a gyárak milliói jogtalanul sajátították ki ezt a napot.’ Jogtalanul, mert mindnyájan, akik élünk a földön, munkások vagyunk, ha kék zubbonyt nem viselünk is, fáradt, agyoncsigázott. Az utolsó bölény. írta Szemere György. — Jóllaktál, vén csont? — Igenis, igen. — Akkor mitől van olyan pápista színed? — Nem tudom, kezét csókolom, vén vasy°®.— Vigyázz magadra, meg me halj nekem, kötelességed élni. — Hiszen igen, iparkodom élni, amig lehet. A vén szolgának megcsurrant a szeme, feje reszketett, orra szipákolt, láthatóan végét járta az öreg, rozsdás kazán. Beletrombitált zsebkendőjébe s kínosan köhögött. Ment volna kifelé, de az ura elkapta kabátját. — Itt maradsz és lefekszel. — Majd a szobámban. — Nem, itt az én ágyamban, meg foglak gyógyítani. — Nem vagyok rá érdemes, eresszen a nagyságos ur. De nem eresztette a nagyságos ur az üveg komornyikot. Levetkőztette, lehúzta cipőjét s megbontva ágyát, belefektette a magával tehetetlen beteget. Herbateát főzött neki, betakarta állig, aztán pipára gyújtott s az ágy szélére ült. — Izzadsz? — Nem, az ilyen aszú vén testben nem igen akad már egy csöppnyi nedv sem. — Ne beszélj bolondokat. A nyolcvanadikat taposom magam is, egykorúak vagyunk, de ha beveszek egy litert, izzadok, mint a ló. SS—issssr------------------------------- • holdas ősi birtoka csúszott ki a talpa alól, azután az embereket taszigálta el magától. Fiát, mert polgárleányt vett feleségül, leányát, mert férjet cserélt, rokonait, mert pecsovicsok lettek valamennyien. Barátjai soha se voltak, mert csak parancsolni tudott. Miért szeretett volna élni? Mindössze busz föld földje, egy busz szobás kastélya, egy házas lova, két hízója maradt. S egyetlen emberből, egy vén, rozoga szolgából állott neki a világ. Az egész mindenség. Mind a többi semmit sem számított. Gyermekeit húsz év óta nem látta, unokáit soha. Nem akarta a korcs utódokat magához ereszteni. A papot is kiűzte házából, mert ki akarta családjával békíteni. Hovatovább a fajtáját, a nemzetét is meggyűlölte, mióta rehabilitálta Gregeyt, a legendás hadvezért. Nem járatott újságot. — Jöttment pojácák bölcseségére nem vagyok kiváncsi, azok piszkolták be a magyart..Templomba nem járt, utálta a gondot. Inkább lemondott minden igényéről. Ötezer hold nem volt neki elég, busszal azonban beérte. Az öreg János főzött neki és mosott reá. Idegen embert nem eresztelt a kastélyába... Ki fogja gondját viselni, ha meghal az öreg? ... Nyakába szakadt az aggodalom és fojtogatni kezdte a torkát. De csakhamar elnyomták gyáva tépelődését cinikus, lázadó gondolatai. (Ha kiviszik az öreget a temetőbe, egyszerűen odaköltözik ő is, még életében, kiviszi a dohányát, a pipát, ráül a sírdombra, rágyújt s addig pöfékel, mig ki nem esik a kezéből a pipa, el nem fogy a lélekzete. Hát muszáj neki élni? Fontos az?.. .). ... Mai számunk 38 oldal.