Budapesti Hírlap, 1914. július (34. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-01 / 153. szám

1914. Július 1. BUDAPESTI HÍRLAP (153. sz.) tótta meg az élettel együtt a zavartalan családi bol­dogságtól, alig serdülő gyermekeiket mindkét szülő ápoló kezétől. — A magyar nemzet szinte a bálványozásig, egész szívvel ragaszkodik uralkodójához. Egész szív­vel, teljes érzelemmel vesz részt fenkölt királyának minden örömében, minden fájdalmában. Együtt ta­lálta és sújtotta fölkent fejével e nemzetet a meg­próbáltatások ama hosszú sorozata, mely fejedel­münket és házát áldásos uralkodása alatt megláto­gatta s együtt gyászol a nemzet most is királyával, midőn annyi aggodalmat keltett betegségéből alig fölépülve, újabb iszonyú csapás, háza legközelebbi férfitagjának, trónja várományosának tragikus el­vesztése méretett reá a kérlelhetetlen végzet kifür­készhetetlen rendeltetése által. Húsz millió hű magyar szív dobbanása ad visszhangot felséges királyunk mélységes bánatára és húsz millió érző lélek részvéte fordul az iszonyú katasztrófa folytán születlenül maradt fejedelmi ár­vák felé. Ez érzelmektől indíttatva javaslom a t. Háznak, hogy a Ház a trón várományosa, Ferenc Ferdinánd királyi herceg ő császári és királyi fen­sége és fenséges neje elhunyta fölött való mélységes részvétének jegyzőkönyvében adjon kifejezést; bízza meg elnökét, hogy érzelmeit szokásos módon jut­tassa a legmagasabb trón zsámolyához és mondja ki, hogy az elhunyt fenségek végtisztességén részt­­vesz, annak megtörténtéig érdemleges munkáját a gyász jeléül felfüggeszti és megbízza az elnököt, hogy úgy a szükségessé válandó részletes intézkedések elhatározása, mint a temetés után a Ház további teendőinek megálalpítása végett, ülést hívjon össze. Teleszky János pénzügyminiszter: Rám há­rul a feladat, hogy a miniszterelnök távollétében ki­fejezést adjak a kormány részvétének a megdöb­bentő gyászeset alkalmából, a­mely megfosztotta a magyar trónt várományosától, a magyar nemzetet jövendő uralkodójától, a dinasztiát legbiztosabb tá­maszától, egy boldog családi életet és három kis­korú gyermeket mindenüktől, szerető atyától, ön­feláldozó édes­­anyától. Megdöbbent és föllázadt szé­les e világon minden érző kebel a gyalázatos me­rénylet hírére. De a felháborodás és megdöbbenés sehol sem oly nagy és általános, mint a magyar nemzetben. Önfeláldozó hűséggel, odaadó ragaszko­dással, hódolatteljes tisztelettel viseltetett mindenki a trónörökös markáns egyénisége és ragyogó férfiúi tulajdonsága iránt. Megilletődött nyugalommal bá­multa a harmonikus tiszta családi életet, mely két emberi szív nemes érzelmeire alapítva, a földi bol­dogság elérhető glóriájától volt övezve. Mindez és annyi szép remény és jogos várakozás, sok nagyra­­hivatott törekvés elveszett. Elvetemedett, emberi lé­nyükből kiforgatott, eltévelyedett emberek gyilkos és sajnos, oly végzetes kimenetelű merénylete által és a magyar nemzet fájdalommal, megtört szívvel áll a tátongó sír előtt, a­mely rövidesen magába fogja fogadni megboldogult trónörökösünket és szeretett hitvesét. Részvéttel fordulunk koronás királyunk fen­költ alakja felé, a­kit a végzet kifürkészhetetlen rendelése ez újabb csapás elé állított és hő fohász­­szal kérjük az egek urát, segítse meg urunk kirá­lyunkat, adjon neki erőt, egészséget ez újabb csa­pás elviselésére és az uralkodás nehéz gondjainak még évek hosszú során át az eddigi nagy bölcseség-A közvetetlen következményeket látjuk. A Bal-­­­kán föl van dúlva, egész Európa föl van dúlva. A föld folyton reng. Most van az albániai föld­rengés, Szerajevóban el kellett vérezni egy ne­mes fejedelmi párnak és e rengések sorozata beláthatatlan. A régibb államférfiak nagyon jól tudták, hogy a balkáni háborúk zsilipjét nem szabad megnyitni, az újabbak erről megfeled­keztek. A földrengések közt a legveszedelme­sebbek a tektonikusak, azok, melyek a föld ré­tegeinek eltolódásából, egyensúlyhelyzetbe tö­rekvésétől származnak. Európa most a tekto­nikus rengések korát éli és ezeknek az eltoló­dásoknak tartama beláthatatlan. Az álmok, szenvedelmek és indulatok, ambíciók feszítő ereje sokkal veszedelmesebb, mint a föld ren­gései. Ezek néhány várost döntenek romba, amazok kultúrákat tesznek tönkre, népek év­ezredes szellemi birtokát pusztítják. A városo­kat újra föl lehet építeni, a kultúrák tönkreme­­nésével a kultúra termelő erői is elvesznek. A Balkán méregként hat Európára. A legveszedelmesebb ez a méreg az ifjú­ságnak. Ez mindig és mindenütt így volt: az öregek számítanak, az ifjak lelkesednek és tombolnak. Az öregek tudós kézzel adminisz­trálják a mérget az ifjúságnak és mosolyogva lesik a méreg hatását. A fiatalság lobbanékony­sága teszi a kultúrái és gazdasági különbségek hatását oly vészesekké. Lehet, hogy volt össze­esküvés, de azok a fiatalok oly könnyen talál­nak egymásra, hogy az összeesküvés egy nap alatt kész. Az öregek adják ki az újságokat, a sel való ellátására! Vajha némi vigaszt meríthetne Felséges Urunk a magyar nemzet igaz részvétéből és azokból az érzelmekből, a­melyeket e gyászos esemény a haza minden hit fiának kebeléből kivál­tott, a­melyek, ha lehet, még fokozzák azt az áldo­zatot, az alattvalói hűséget, a­mellyel a magyar nemzet koronás királya és uralk­odóháza iránt min­den hi viseltetett, a­melyek még jobban öntudatra keltik bennünk a dinasztia és a nemzet közötti ösz­­szeforrottság, összetartozandóság és egymásra utalt­ság érzetét és a­melyek még inkább kidomborítják a magyar nemzet legékesebb erényét, a királyhű­­séget. A kormány nevében tisztelettel kérem a t. Házat, hogy az elnök javaslatát elfogadni méltóz­­tassék. Héderváry Károly gróf. Egy szerencsétlen, elvetemült, mert hazájához és annak uralkodó csa­ládjához hűtlenné vál­t, egyén gaztette romba dön­tötte egy teh­erős, férfias jellemű királyi hercegünk­nek, a trón várományosának, Ferenc Ferdinánd királyi herceg ő fenségének életét s megsemmisí­tett sok hozzáfűződő reményt, ugyanakkor megölte és elpusztította annak hű szeretettel rajta csüggő hitvesét, a fenséges Zsófia hercegnőt is. Mély gyászba borított egy az egész világ által tisztelt és bámult nagy uralkodót és egy egész uralkodó családot. Egy pillanat alatt apjukat és anyjukat vesztve, árvákká tett eddig gondtalan boldogságban élő ártatlan gyermekeket s gyászba ejtette a monarkia két álla­mának sok milliónyi népét. Pártja nevében mély gyászának és részvétének ad kifejezést és nagy ki­rályunk magasztos példájára utal, a ki sok gyásza és bánata mellett mindig fáradhatatlanul teljesítette uralkodói kötelességeit és munkálkodott népei bol­dogságán. A sors viszontagságai, a keserű hit és bá­nat, úgymond, ne csüggesszen el: teljesítsük híven kötelességünket s ezzel gyarapitsuk erőinket, hitün­ket és bizalmunkat és az egek ura meg fog segí­­teni ama törekvésünkben és munkálkodásunkban, a mely hazánk és uralkodó családunk dicsőségét és fényét lesz hivatva növelni. (Élénk helyeslés.) Az­­elnök úr javaslatához hozzájárulok. (Helyeslés.) Apponyi Albert gróf: Midőn e komoly órában a függetlenségi és 48-as párt érzelmeit tolmácsolom, nincs sok szóra szükségem, mert nincs az a beszéd, a­m­ely az esemény lesújtó tragikumához méltó le­hetne. Egy nagytehetségű, nagyakaratú, nagyszán­­dékú fejedelmi ivadékot nagy hivatása küszöbén sújt le egy gaz merénylő golyója. Egy reményteljes jövő múltba sülyed, mielőtt jelenné alakulhatott volna. A történelemnek egy előre megírt fejezete le­pecsételve és olvasatlanul tűnik el az enyészetbe. De várjon ki döntötte oda? Egyes bűnös fana­tikusoknak szeszélye vagy pedig egy átgondolt összeesküvés kegyetlensége? Ma még nem tudjuk. De ez az eset világosságot kiván: meg kell ismerni azokat a sötét erőket, a­melyek itt működtek, mert bárkik legyenek, le kell rájuk sújtanunk és vesz­tükre fordítanunk ezt a gyászos sikert, a­melyet a gyilkolás terén elértek. (Úgy van.) Ma azonban álljunk meg egy pillanatra azok­nál a megrendítő emberi mozzanatoknál, a­melyek lelkünket lebilincselik. Nagy gondolatokkal és nagy tervekkel egyetemben egy tiszta földi boldogság is szállott sírba. Ez a boldogság leplezte a ridegnek és keménynek látszó férfiú gyöngédségét, ez hozta őt lelkünkhöz közel. Minden egyebet csak sejtettünk, találgattunk, ezt az egyet tudtuk, láttuk, szerettük, A fiatalok írják és főleg olvassák. Sehol nem látni a Balkánon azt a fékerőt, mely a régi kultúra országaiban az intézményekben, a hagyomá­nyokban, a nép erkölcsében, a bölcsek beszéd­jében rejlik. Ott mindig el kell készülve lenni mindenre. Európában lehetett fékező, de Európa sincsen. Nincsen kultúrái szolidaritása, nincsen tekintély benne, nincsen elszánt aka­rata. Fél a háborútól és nem akarja a békét. A legtöbb külügyminisztere kétszínű játékot játszik és rá akarja szedni a többieket. Bis­marckok szeretnének lenni, de Bismarck tudott akarni és­ tudta, mit akarjon. Mérhetetlen nagy nyugtalanság van Európa szívében és a gyönge ifjúság könnyen megszédül. Egy tizennyolc éves gimnazista rettenetes elszántsággal fölál­dozza lelkét, testét, megöl egy fejedelmi nőt, kinek semmi része sincsen semmiben és egy trón várományosát, a ki se népének, se neki, se senkinek nem vétett és idáig nem is véthe­tett. Ennek az örvénynek a mélységét senki sem tudja kimérni. " Egész Európán nagy döbbenés fut végig. De lesz-e ennek valami hatása arra az Euró­pára, mely ma puszta geográfiai fogalommá készül elértéktelenedni? Attól kell tartani, hogy csak policiális következményei lesznek. Jobban kell vigyázni a fejedelmek életére, a­mi helyes, mert hiszen innét nézve, Szerajevóban nem volt elegendő a felügyelet. A bombamerénylet után egy félórával ilyesvalami történhetett? De a rendőri felügyelet javítása csak a fejedelmek életét óvja, az erkölcsi rengéseket nem szünteti És midőn arról értesülünk, hogy a halálosan megsebzett férfiúnak utolsó mozdulata a szeretettel­jes lehajlás volt ahhoz a hűséges hitveshez, a­ki őt néhány pillanattal megelőzte vagy követte a halálba, akkor ennek az egyszerű emberi vonásnak világítá­sában sejteni véljük azt is, hogy mit vesztettünk le­endő uralkodónk elvesztésével. Mert az uralkodó is annyit ér, a­mennyi em­beri értéket képvisel benne az ember. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) És az emberi értéknek fölismerése ad melegséget az alattvalói hűség köte­lékének. Nyugodtan vártuk Ferenc Ferdinánd trónra­­jutását, sőt bizalommal, mert bármennyire magába zárta gondolatait, tudtuk róla, hogy nagyra törekvő férfiú. Nagy uralkodás pedig itt csak az általunk képviselt eszmék gránit-talapzatán emelkedhetik ma­gasba. (Úgy van­ balfelől.) És ha van e szomorú ese­ménynek már most fölismerhető tanulsága, ez a tanulság egy régi igazság megerősítése, a­melyet a történelem hol szelíd kifejtéssel, hol valami esemény­nek mennydörgésével, hol borzasztó tettek sivitásá­­val újból és újból szólaltat meg, az az igazság tudni­illik, hogy a magyar nemzeti gondolat akadálytalan kifejlődése, a maga teljességében való intézményes kiépítése, az az erős vár, a­melyben az uralkodóház biztosságot találhat, hatalmat és dicsőséget. (igaz! Úgy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) „A nagy világon­­ kívül nincsen számára hely.“ (Igaz! Úgy van! bal­ felől.) Ezekkel a gondolatokkal, ezekkel az érzelmek­kel búcsúzunk el, mi függetlenségiek, leendő kirá­lyunknak, a ki volt, daliás alakjától és hitvese meg­ható egyéniségétől. Erős férfiakat erős elhatározással illik gyászolni, kegyeletünk csak úgy lesz méltó az ő emlékéhez. (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Andrássy Gyula gróf: Azzal kezdi fölszólalá­­sát (Halljuk! Halljuk!), hogy megemlékezik a szo­morú, tragikus eset emberi vonatkozásairól min­denekelőtt­ az elhunytak árváiról. Más sorsot vártak ezek a szegény gyermekek, mikor búcsúztak szü­leiktől, más sors várt rájuk: milliók közül a leg­­hatalmasabbak szeretete, támasza, istápolása várt reájuk. S most el vannak hagyva, atya és anya nél­kül, nehéz örökséggel. A magyar nemzet szimpátiája mindig kisérni fogja őket, mert annak a családja, a ki oly közel állott Szent István koronájához, a magyar nemzet múltja, jelene és jövője képviselőjé­hez, egy dicső, szent szimbólumhoz, annak családja nem lehet távol a magyar nemzet szívéhez sem. A szegény elhunyt királyi herceget egy hasonló nagy tragikus eset állította oda a trón mellé, szent, nagy hivatásához. Eleinte betegség csaknem sírba dön­tötte, azután nehéz munkát végzett, tanult, dolgo­zott, törekedett, hogy méltó legyen a nagy állásra, a­melyet a gondviselés reá bízott. E nagy, nehéz munka közben kidőlt. Telve volt nemes ambícióval, nagyravágyással, használni akart a monarkia nem­zeteinek, használni akart a dinasztiának. Mielőtt azonban ezt tenni képes lett volna, ott fekszik tehe­tetlenül. Semmit sem tudott megvalósítani abból, a­mi bevítette, a­mi erőt adott sok fáradságos mun­kájához. Valóban nagy emberi tragikum rejlik ebben. És meg kell emlékezni feleségének nagy tra­gikumáról is. Együtt haltak meg, együtt végezték be pályafutásukat, és emlékük legyen mindörökre szent és tisztelt, már a családias, bensőséges élet­módnál fogva is, a­melyet folytattak. De természetes, hogy ily nagy csapás, mint a meg. Európának kellene szolidaritásának érze­tére ébrednie. Van-e erre bármiféle kilátás? Hiába van világtudomány, világművészet, világ­irodalom, világkereskedés, nincs világpolitika és nincs világpolitikai erkölcs. Egy nagy tanul­ságot kell merítenünk nekünk, a­kik tollal és gondolkodással akarjuk szolgálni a kultúrát, vigyáznunk kell a világpolitikára és világpoli­tikai erkölcsre, mert ez, mint látjuk, alapja mindennek. El kell fordulnunk azoktól, kik azt mondják: az igazság végre győzni fog, a kultúra mindenható és a többi. Ez igaz ugyan, de csak ha kiegészítjük azzal, hogy az erkölcsi erő a fődolog mindenben. Ez az erő tartja fönn és védi meg az összes kultúrás javakat. A be­csületesek mindig túlságosan passzív magavise­letűek, túlságosan bizakodók, talán kissé elhí­zottak. A becsületesek soha sem esküdnek ösz­­sze, elégnek tartják, hogy a becsület ideájában találkoznak. Ezzel szemben a ravaszok, a gono­­­szok, a hatalomra vágyók mindig összeesküd­nek az osztozkodás ideájának égisze alatt. A fiatalságot pedig mindenképp meg kell óvni azoktól, a­kik ezekre a védtelenekre ráronta­nak, hogy megrontsák őket. A becsületet erőssé kell tenni és akkor az erő becsületes lesz. De a­ki ezeket a sorokat leírja, nem igen látja, hogy az általános irányzat erre felé fordul. Érzi az erkölcsi rengéseket és jól tudja, hogy az egyes tehetetlen velük szemben. Egyben mégis bízik: az önfentartás nagy ösztöne az egyeseket és a népeket igazgatja, kell hogy végre az emberi­séget is igazgassa.

Next