Budapesti Hírlap, 1914. július (34. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-31 / 180. szám

1914. julius 31. BUDAPESTI HÍRLAP (ISO. sz.) — Azt hittem, hogy öregségemet csak a béke esztendői fogják kitölteni és az elhatározás igen nehezemre esett nekem. De a minden ol­dalról megnyilvánuló érzelmekből azt a meg­győződést merítem, hogy elhatározásom he­lyes volt. Weisskirchner dr. polgármester: Isten óvja felségedet és küldje áldását fegyvereire. A polgármester ezután bemutatta a ki­rálynak Gross dr.-t, a német nemzeti szövetség elnökét, Sylvester dr.-t, a képviselőház elnökét, valamint az alpolgármestereket. Gross dr. ezt mondotta az uralkodónak: Óhajtjuk és reméljük, hogy felséged a legköze­lebbi időben sok örömet érjen meg. A király: Már most is igen örülök, mert látom, hogy elhatározásomat mindenfelől he­lyeslik. Sylvester dr., miután ő felsége megszólí­totta, kijelentette, hogy e Súlyos időkben a monarkia népei egységesen és zárt sorokban fognak az uralkodó mögött állani. Ő felsége azt válaszolta, hogy ez kiváló örömet szerez szívének. Az uralkodó minden szavát lelkes tetszés­sel fogadták. A cercle után Weisskirchner dr. éltette a királyt, és a trónörököst, a­mit a tömeg frene­tikus örömrivalgással fogadott. Miközben az uralkodó és a trónörökös mindenfelé köszönetét intve, a lépcsőn fölmen­tek, a kastély udvarában fölállított zenekarok az osztrák néphimnuszt játszották. A jelenlévők levett kalappal együtt énekelték a dalt, a­me­lyek elhangzása után szűnni nem akaró had­­­kiáltások hangzottak föl. A lelkes manifesztációk órákon át tartot­tak még azután is, hogy 5 felsége és a trónörö­kös visszavonult lakóosztályába, Bécsből jelentik. A félhivatalos Wiener ''Abend­­post írja: Ő felsége ma Bécs városa lakosságának leírhatatlan örömére visszatért a fő- és székvárosba.­­Az óra ünnepies komolysága ellenére ujongó öröm lelkesedett a fenkelt uralkodó körül, kinek legújabb hatalmas erejű elhatározását az egész monarkia nép­öntudata egy súlyos nyomástól való fölszabadulás­ként érzi. A háborús Magyarország, Budapest, júl. 30. Szent háborúnak érzi az egész Magyaror­szág azt a megtorló hadjáratot, a­melyet Európa békéjének legfőbb lovagi védője egy perfid és álnok nép ellen hajlott korában kénytelen meg­indítani. Szent ez a háború és szent eszme harcosai a katonák, a­kik érettünk hadba vonul­nak. Még alig dördült el az első ágyulövések semn a déli végeken, már átérezzü­k katonáink áldozásának egész nagyságát és tudatában va­gyunk a tartozás súlyának, melyet irántuk le­róni csak kisebb részben lehetünk képesek. Még meg sem indult a valódi hadakozás és a magyar társadalom máris messze előre látó gondossággal védelmébe veszi azokat, a­ki­ket a hadi szerencse kockavetése özveggyé és árvává fog tenni. Nagyarányú adakozás gazdag sora, mint lelkes kezdés jelzi, hogy meg fog mozdulni az egész nemzet és tettel vall hitet a mellett, hogy nem fogja cserbenhagyni a szent ügy elesettjeinek hátramaradottjait. Hála a hadintéző hatalomnak, még nincsenek eleset­tek. De a magyar szív dús jósága előbb meg­teremti a segítséget, mint a sors a segítségre szorulókat. A háborús készülődés rettentő zajá­ból mint megragadó harmónia a szívnek a ze­néje csendül meg a legnagyobb erővel. U scafonaváros. A­hogy az utcákat járjuk, olyan érzésünk van, hogy régi nagy idők kezdenek visszatérni s vir­rad már a magyar dicsőség napja, hogy soha töb­bet ne legyen alkonyodása. Megfordult velünk a vi­lág, minden szempár önérzettel, büszkén tekint a hadseregre, a­mely fölült, úg­y tetszik, levegőbe ka­pod már a turul. Budapest kiesed a formájából: nem is katona­­város, hanem egy főhadiszállás vagyunk már. Perc­­ről-percre csapatok vonulnak el az utcákon harcra­­készen, szigorú hadirendben már, vagy jelentkezésre gyülekezőben. A nép, mely éjt és nap szakadatlan hullámokban kívül tanyázik, rivalgásba tör ki, ka­lapot lengdl, kendőt lobogtál, mikor egy-egy sereg elmasíroz é­s a bevonulók lelkesen köszünlgetnek vissza. S a nemzed lélek diadalmas megnyilatkozá­sinak nem lehet talán beszédesebb bizonysága, mint a katonanóták, melyek n­yomonkövetői minden leg­kisebb hackias mozgalmasságnak. Az idők fordulását mutatja, hogy a Kossuth-nóta tizenhárom regiment­jének most T. Ferenc József üzen. Úg­y is fújják lel­kesen, kipirulva, dobogó ütemre. És a katonák kép­zeletle­n ott vannak már a csatamezőn, hol lóra­­szállá­s közben megvillog a tisztek kardja. Már Szerbiában Agyuk szólana­k: Héj, a kommandánsok Kommandhoznak . . . 'tár lovakra szállanak, h­oljaik megvillognak , magyar bakák Kaiba állanak . . . Haj, katonának vagyon most jó dolga, deh­át meg is érdemlik a csataterekre induló derék fiúk! A hadsereg szállt meg itt mindent, de szívesen, tárt karral is fogadja őket mindenki. Az Otthon írók és hírlapírónak körének hatalmas társalgó- és olvasó­termét például teljesen kiüritették s a puha dívá­nyokon ez idő szerint vidám legények, öreg bakák heverésznek. Hir szerint Beöthy László színigazgató gyűjtést kezdett a kör tagjai között, melynek eddig is igen szép az eredménye. Meg is jegyzi az egyik bakancsos: — Nohát ilyen élete nincs talán még a tatár­­fejű szultánnak se! Katonák táboroznak mindenütt. A Magyar Színház akárcsak egy kaszárnya, az öltözők abla­kából harcsabajuszu tartalékosok lógatják a lábu­kat s szalonnáznak melléje. Lent, a színház frontja előd, fürge szakaszvezető egy csoport honvédet so­rakoztat:­i­­— Kettős rendek, jobbra át! Természetes, hogy a ma vagy tegnap beruk­kolt öreg legények közül egyik-másik eltéveszti a mozdulatot. A szakaszvezető odamegy s nyájasan, szép szóval megmagyarázza, hogy mi a helyes. Leg­szigorúbb megszólítás most a fiam meg a pajtás. A Newyork-palota hatalmas udvara olyan, mint egy pihenő kuruc­ tábor. Az emeleti erkélyeken tartalékosok csoportosulnak, diskurálnak, tréfálkoz­nak. Egyik már csukaszürkében van, a másikon még az otthoni ruhája, mindössze puskát és panganétot­­szorongat. Az udvaron heverők legnagyobb részén meglátszik, hogy csak ma, talán éppen most érke­zed meg. Józan, becsületes arcú a m­agyar paraszt va­lamennyi, kis cók­mókjával, melybe felesége vagy édesanyja pakkod hamarjában valamit. Érdemes megfigyelni egy-egy ilyen tartalékost. Féltő gonddal, szeretettel bontogatja ki batyuját, lassan kiteregeti, a­mit magával hozod s előkerítvén a csillagos­ bics­kát, módosan, nyugodtan eszegetni kezd, de látszik rajta, hogy tekintetével megsimogat minden sza­lonna- vagy kolbász-darabkát. Irja, ki tudja, mikor lesz módjában megint Hazait kollációzni! De ilyen most a külseje minden köz- és ma­gánépületnek. A Népoperában talán egy ezred is tá­­borozik ma. A jegykiadópárt előd egész halom pi­rosra sült prófitnt, a földszi­di folyosókon hosszú sorban a szalmán és pokrócon borjú, puska és egyéb fölszerelés hever, a főlépcsőn pedig katonák vitat­koznak, melynek veleje sokszor különös és a nép­­logikára éles fényt velő. A­mit újságból olvasnak, vagy másutt hallanák, azt a maguk szája íze szerint átalakít­ják. Egyik csoportban például arról folyik a diskurzus, hogy miként ijeszted rá telefonon Vil­mos császár a cárra. A cár a többi közt igy kérlelte a császárt: —­ Kérlek, csak nem hagyhatom megsemmi­sülni Szerbiát. « — Akkor védd Vidomáruit, --- vágott­­vissza József királyi herceg zászlsra. A csöndes Buda az izgalmak e napjain tudva­lévően épp oly hangos és lelkes, akár az elevenebb­­életű Pest. A budai impozáns tüntetések legnagyobb részét a Budai Ifjak Egyesülete rendezi. Az egyesü­­letnek ezt a hazafias munkáját azzal méltányolta József királyi herceg, hogy zászlót ajándékozott neki, melyet ma kapott meg az egyesület. Az ifjú­ság este az új lobogó alatt ismét fölvonult a Szent­­györgy-térre és előbb a miniszterelnökség előtt ren­dezett lelkes tüntetést, elénekelte a Himnuszt és éltette a miniszterelnököt, ezután pedig József ki­rályi herceg palotája elé vonultak s ismét elénekelték a Himnuszt. Az ifjúság percekig viharosan éltette a királyt és a királyi családot, mígnem megjelent József királyi herceg és beszédet tartott az ifjú­sághoz . —­ Kedves barátaim, — mondotta — re­mélem, hogy önök már megkapták az ígért zászlót. A­mikor azt látják maguk fölött lo­bogni, jussanak eszükbe azok, a­kik ugyan­ezen zászló alatt odalenn harcolnak és jusson eszükbe az a sok névtelen hős, a ki most a királyért és hazáért életét kockára vetve, őr­ködik határainkon. A beszédet a király és a haza éltetésével vé­gezte a királyi herceg, mire az ifjúság elénekelte a Szózatot, haraggal a császár, — hogy minden muszkát poz­­dorjává török! Hát ezért retirált meg a minden szlávok atyuskája. Közben hozzák az ebédet, a legénység a szin- 1 házba tódul. Odább, a sarok felöl dobpergés hajlik s tömött sorokban kemény ritmusra egy század masírozik el. A­hogy kivágják a taktust, az utca is megremeg alattuk ... . S végül nem hagyhatjuk a legnagyobb elisme­rés nélkül a polgárság vendéglátását sem. Számta­lan az olyan magánlakás, a­hová közlegényeket szál­lásoltak el s nincs ma irigylendőbb ember a vilá­gon, mint ezek a közlegények. Mit most szalon, háló­szoba vagy ebédlő kényelme! Nincs budapesti pol­gár, ki ne a legőszintébb szeretettel venné körül a magyar fiukat s helyszerint kell venni a szavakat, mikor azt irják le, hogy tejben fürösztenék meg valamennyit, ha lehetne. És ideiktatunk legvégül még egyet: a polgár­ság legnagyobb elismerését a hadvezetőség iránt. És ebben nincs semmi különös, mert katonáink ellá­tása, ruházata, fölszerelése a sipka gombjától a cipőzsinórig olyan, hogy nem esik róla szó sehol a leghízelgőbb elragadtatás nélkül. Hja, most derül csak ki, hogy nem fizettünk ok nélkül milliókat az árm­éra j­ og es rá tüntetések. A mai este épp oly hangos és lelkes volt Bu­dapesten, mint a tegnapi, vagy a tegnapelőtti. Az emberek óriás tömegben járták az utcákat, éltetve a királyt, a hazát és a háborút. Mintegy 3000 főnyi tömeg zászlók alatt elvonult a Nemzeti Kaszinó­hoz, a melynek ablakából Odescalchi­guárd her­ceg mondott beszédet. Innen az Országos Kaszinó­hoz mentek és ha meghallgatták Rakovszky Iván lelkes beszédét. Végül a nemzeti munkapárt elé vonultak és viharosan éltettek Tisza István gróf miniszterelnököt. Ez a hatalmas menet fölvonult aztán az An­­drássy-útra és az Oktogon-téren szétoszott. A tüntetők egy másik csoportja a Fürdő-utcán­ál haladt előre, éltetvén­ a királyt és a hadsereget , hazafias dalokat énekelve. A Fürdő-utcában van az üzlete egyik formaruha-szabónak­ is és mivel a szabó udvari szállítója Péter szerb királynak, az üz­lete fölött ott ékeskedik a’ Karagy orgy évi csok cí­mere is. T­öbb sem kellett a tüntetőknek! — Le Szerbiával! — Abcug Petár! —­­Vesszenek­ az orgyilkosok! A címert azután annak rendje és mód­ja sze­rint szépen levették; nagy diadallal kivitték a Duna partra és egyszerűen a vízbe hajították, innen énekszóval haladtak tovább a korzón. A Dunapart egyik kávéházában, a terraszon ott muzsi­kált Radics Béla teljes bandája. A zenekar nyomban belevágott a Rákóczi Indulóba, mire a lelkes tömeg körülvette a zenekart s attól fogva sorra éne­ke­lt .

Next