Budapesti Hírlap, 1914. november (34. évfolyam, 273-302. szám)

1914-11-01 / 273. szám

1914. november 1. Budapesti Hírlap(273. sz.) nemzetnek, a melyekre az nagy jótétemény volna. Csak a parancsoló kötelesség állít meg, és tiltja, hogy hazám becsületét feláldozzam. Isten, ki fölöttünk itél, határozza el sorsunkat. Hiszem, hogy igazságos lesz. Van szerencsém maradni gróf urnak legaláza­­tosabb és legengedelmesebb szolgája Favre. Erre a levélre Bismarcknak ugyan nem volt mit válaszolnia, válaszolt azonban egy, Ferriéresben, szeptember 27-én kiadott cirkuláréban az egész nyílt beszámolóra, melyet Favre minisztertársaihoz inté­zett. Bismarck e cirkuláréját a párisi „Liberté“ csak október 19-én közölte. E körlevél voltaképpen az összes európai diplomáciának szólt, s a maga némá­ban klasszikus remekmű. Finom udvariassággal el­ismeri benne, hogy Favre igyekezett a köztük lefolyt beszélgetésnek hű képet adni, s ez általánosságban sikerült is neki, csupán néhány pontra nézve nem helyesen emlékezett vissza. És itt aztán a Favre egyes nem szándékosaknak föltüntetett tévedését kér­lelhetetlen logikával igazítja ki. Hosszas volna e rendkívül érdekes körlevelet teljes szövegében közölni, ezért csak főbb pontjait s eszmemenetét érintem. Elsősorban hangoztatja Bis­marck, hogy voltaképpen nem a végleges békéről, de a megelőző fegyverszünetről tárgyaltak. Az első tár­gyalás, Montry mellett, tisztán akadémikus jellegű volt, azon meghányták-vetették a múltat és jelent. Hosszasan cáfolja Favre amaz álláspontját, hogy a terü­letátengedés Franciaország becsületével össze nem férne. Ez — Bismarck szerint — minden, úgy régi, mint modern háborúban elkerülhetetlen a legyőzött félre nézve, és éppen nem megszégyenítő egy hősies ellenállás után alul maradt nemzetre. Egyébként pe­dig, veti oda, Franciaország becsülete lényegében nem különbözik más nemzetekétől. Történelmi pél­dákat hozva fel, azt kérdi, váljon másrészről XIV. Lajos erőszakos és igazságtalan hódításai, avagy Na­póleonél összeegyeztethetők voltak-e Franciaország becsületével? Strassburgra nézve, melyet amaz értekezleten a ház kulcsának nevezett, megjegyzi, hogy e ház alatt nem Franciaországot, de a saját hazáját értette. Élénken tiltakozik az ellen, hogy Favre beszámoló­jában őt úgy állítja be, mintha a fegyverszünet meg­adása vagy megtagadása az ő (Bismarck) egyéni akaratától függne, holott ő mindig csak ama kor­mány parancsából cselekszik, a­melyet képvisel. Hosszasan foglalkozik végül annak igazolása­majd H. Vrignaultnak a Liberté november 9-diki szá­mába írt, Bismarck ellen történt sértésektől hem­zsegő cikke, mire a békegalambok, Párisnak 1871. január 28-án történt kapitulációjáig, végleg elszálltak, vala­miért szabta föltételül Páris egy erődítményének elfoglalva tartását. A fegyverszünet, úgymond, hadi szempontból mindenkor hátrányt jelent egy győzel­mesen előrenyomuló seregnek. A jelen esetben pedig Franciaországra nézve óriás időnyereség volna, mely alatt seregét újra rendbehozhatná. Következéskép­pen a poroszok csak úgy mehetnek bele fegyverszü­­net adásába, ha nekik egyenlő értékű hadi előnyöket nyújtanak. Ilyen volna Páris egy erődjének átadása. Ez esetben a porosz hadvezetőség kész volna a Pa­rissal való szabad közlekedést és élelmiszereknek a városba való bevitelét megengedni. Ellen esetben azonban kénytelenek volnának a statuszkvót, vagyis a teljes körü­lzárolást föntartani a város előtt, más­különben a fegyverszünet után egy, fegyverekkel és élelmiszerekkel újra ellátott várossal találnák magu­kat szemben, a­mi a város kiéheztetésére szükséges időt lényegesen meghosszabbítaná. Ez a feltétel tehát igen­is érthető és megokolt volt, mégis ezen múlt a fegyverszünet sikere. Favre október 19-én intézett válaszképpen egy újabb, épp oly terjedelmes körlevelet az európai diplomatákhoz. — Uraim, — így kezdi, — nem tudom, mikor jut el önökhöz ez a levél. Páris harminc nap óta körül van zárva és az az erős elhatározása, hogy el­lenáll addig, míg győzelmet nem arat, még hosszú időre elnyújthatja e helyzetet, melyben a világ többi részétől el van választva . . . Azután hosszan igyekszik cáfolni ellenfele ál­láspontját, azzal vádolván Poroszországot, hogy egye­nesen a francia nemzet megsemmisítésére tör. Né­hány frázis után a francia győzelem biztos reményét fejezi ki. Ezzel az első békekísérletet meghiúsultnak kel­lett tekinteni. Nemsokára azonban követte ezt a má­sodik, mely szintén a nemzetgyűlés tagjainak meg­választására szolgáló fegyverszüneti idő kieszközlé­sére irányult s melyet szintén négy semleges nagy­hatalom, Anglia, Oroszország, Ausztria és Magyar­­ország és Olaszország kezdett. Ez azonban ismét Pá­ris újra élelmezésének kérdésén feneklett meg, minek következtében a hivatalos lap (Journal officiel) no­vember 6-diki számában máris olvasható volt a fegyverszünetnek francia részről történt visszautasí­tása. Ezt követte november 7-én Favrenak egy újabb, az európai diplomatákhoz intézett körlevele. Német betörés Angliába? Budapest, okt. 31. Miért félnek az angolok a német inváziótól? Egyáltalán lehetséges-e egy­ német betörés Angol­­országba? A régi fölfogás az volt, hogy tengeren át tá­madó háború csakis akkor lehetséges, ha a támadó fél föltétlen ül a tengeren. Tehát a támadónak elő­ször meg kell semmisíteni, vagy másképp (mint a japánok Port-Artúrnál tették az orosz flottával) működésképtelenné kell tenni az ellenséges flottát. Egy-két szabadon kószáló gyorscirkáló rettentő pusztítást vihet végbe a végtelen csapatszállító hajók­ban. Azt sem lehet megkockáztatni, hogy a csapat­­szállítást kísérő hadihajók náluk nem lényegesen gyöngébb flottával fölvegyék a harcot, mert az üt­közetnek a csapatszállító hajók biztosan áldozatául esnének, nem lévén páncéllal védve, addig, a­míg az ellenség csatahajóinak a nagy ágyúi a kísérő hadi­hajókat lövik, a közép és kis ágyuk, melyek a csata­hajók páncélja ellen úgy sem használhatók hatás­sal, a szállító hajókat sülyesztenék el. Ezek a meggondolások azonban nem állják meg a helyüket, ha kis távolságról van szó és egy jól megerősített védett kikötő a kiindulási pont. Bou­­lognetól az angol part 45 kilométerre, Calaistól pe­dig csak 40 kilométerre van, vagyis még lassú já­rású hajókkal csak két órányira. Egy éjjel vagy egy ködös napon száz gőzössel 200.000 embert át le­hetne szállítani a csatornán. Hogy ez merész és nagyon veszedelmes vállalkozás volna, az kétségte­len, de nem lehetetlen és éppen ez az, a­mi az ango­lokat nyugtalanítja. Már most az a kérdés, nem akadályozhat­ják-e meg az angolok, hogy egy ilyen hadikikötőt szerezzenek a németek Boul­ogneban vagy Calais­ban? Ha egyszer a partot elfoglalták, akkor aligha. Ez a meggyőződés a modern mozsárágyukon alapul. A hadihajók ágyúinak a csövét csak kis szög alatt lehet fölfelé irányítani s ezért lövedékük pá­lyája aránylag lapos ív (a), mig a mozsárágyuk me­redek szög alatt fölfelé lövik ki a golyót (b), azért mély gödrökben lehet őket fölállítani, a­hol a hajó­­ágyuk golyói el nem érhetik őket. A Boulogne és Calais között lévő parti dom­bos lévén, különösen alkalmas mozsárütegek fölállí­tására. Ezenkívül a mozsárágyuk golyója a hajókra nézve veszedelmesebb, mint a közönséges ágyuké, mert olyan irányból (felülről) jön, a hel nincsen páncéllal­ védve. A hajóknak tudniillik páncéllal csak az oldala van burkolva, a fedélzete pedig nem és így még a lövőszerkamra sincsen megvédve a mo­­zsárlövegek ellen, annak ellenére, hogy mélyen a vízvonal alatt van elhelyezve. Ezért egy sikerült mozsárágyú lövés a leghatalmasabb Dreadnoughtot is elsülyesztheti. Ilyen mozsárütegekkel fölszerelt parti erődök ellen egészen új szerkezetű hajókat kell építeni új ágyukkal (mozsarakkal) és más páncélvédelemmel. Ez is oly dolog, a­mitől az angolok félhetnek. Nem volna meglepő, ha kitűnnék, hogy a francia par­tok megerősítésére szükséges mozsárágyúk a német arzenálokban készen várják, hogy vasútra rakják őket. Már most az a kérdés, lehet-e e mozgó célra, mint a­milyen egy hadihajó, csak megközelítőleg oly pontosan lőni, mint szárazföldi célra, midőn két egymásután következő lövés között percek telnek el, a­mi alatt a hajó több kilométer utat tehet? Hát ez is lehetséges, persze már nem azzal a biztossággal, mint nyugvó cél esetén. Ezen az ábrán A a mozsárágyút, B az ellensé­ges hadihajót, C és D a parton fölállított megfigyelő állomásokat jelenti. Ilyen megfigyelő állomás több is lehet, hogy ha az ellenség az egyiket elpusztítja, rögtön a másik­ kezdhessen működni. Ezek a meg­figyelő állomások telefonnal vannak az üteggel ösz­­szekötve, és nagyon pontos teodolitokkal (szálke­resztes távcső, melynek az elforgatását nagyon pon­tos szögmérő jelzi) fölszerelve, úgy hogy az üteggel minden pillanatban közölhetik az a és b szög nagy­ságát. Mivel az AC és AD távolságot már előre pon­tosan megmérték, egyszerű trigonometriai feladat az AB vonal hosszát és irányát kiszámítani. De nem csak azt számíthatják ki, hogy ebben a pillanatban hol van az ellenséges hajó, hanem azt is, hogy egy fél perc vagy egy perc múlva, a­mikorra a golyó odaér, hol lesz. Az a és b szöget ugyanis folyton figyelik és így azt is tudják, hogy percenként meny­nyit változik, tehát ha azt akarják tudni, hol lesz a hajó egy perc múlva, azzal az értékkel számí­tanak, mely megfelel a megfigyelt változás szerint az egy perc múlva elkövetkező állapotnak. Ez a számítás persze csak akkor lehet egészen pontos, ha a hajó egyenletes sebességgel egyenesen vagy nagy körben halad. Azonban olyan rövid idő alatt, a­míg a golyó repül, a hajó sem tudja a sebességét és irányát megváltoztatni. Hogy a csata hevében ne kelljen logaritmusokkal bajlódni, az összes meg-­­figyelő állomások a és b szögeire pontos tábláza­tokba állítják összes a megfelelő ’AB távolságnak és irányának számértékeit, sőt az ágyú vízszintes és függőleges beállításának a szögét is tartalmazhatja •y p i 17

Next