Budapesti Hírlap, 1915. január-február (35. évfolyam, 1–59. szám)

1915-01-01 / 1. szám

nyugalmas békénk meghozója! Romlás jön a gazokra, átok és nyomor, de mireánk sugaras áldás köszönt. Ezért harcolunk minden halálokat megvetve s ezért maradunk fönn minden áldást megérdemelve. Mert amazoknak csak ötezer ágyujuk s grand fleetjük van, de nekünk igazságunk is van, nemcsak hadseregünk. Amazok oldalán harcol a gyűlölet, az irigyig sátáni sötétsége, velünk a szabadság, a béke, a világosság. Amott a cár a vezér, a papírból készült hágai békepalotának, az uj bábeli toronynak sugalmazója, itt c'est l'Empereur, Vilmos, a becsület és erő császára s egy szent aggastyán, ki újévről újévre vállán hordta a világ békéjét. A világosság és béke népei s fejedelmei el fogják űzni a sötétséget. S a ma forró imádsága nem ostromolja hasztalanul a holnap egét. — Orserag hisztériája. — Budapest, dec. 31. Egy nehéz, napok óta tartó és egyre súlyosbodó szorongás szűnt meg keblünkben tegnap az északi harctér híreire. Megváltás volt az a szerény hangú, mégis diadalmas jelentés, hogy az oroszok legveszedelmesebb ponton támadó ostromassszeomlott és ellenségünk súlyos veszteséget szenvedett. A mai Hofer-jelentés méltó folytatása a tegnapinak, épp oly lapidáris, épp oly tárgyilagos, épp oly örvendetes, mint amaz volt. A Kárpát hágóin nem áll orosz, hogy Galicia felől betörjön országunkba. A déli lejtőn még vannak csapatai, foszlánnyá tépett seregrongyok, halálfélelemben verejtékezők, a magyar honvédektől, magyar népfölkelőktől, a magyar földről üldözöttek. De harcuk vergődés, hadrendjük az anarkia bomlottsága, egész félrevezetett vállalkozásuk nagyszerű mementó: ne bántsd a magyart! Mert az útt irgalmatlanul. Annak tele van a szíve csordultig jósággal, ha jóságot tapasztal, és lelkesedéssel, ha egy szép, ifjú, daliás királyi herceg járja be városait és falvait, hogy együtt sírjon a kárvallottakkal, együtt örvendjen a fölszabadultakkal. De annak a marka izmos, a szeme biztos, a szíve ép, az idegei acélból valók. És ha elunja az ácsorgást a lövőárokban, akkor rohamra indul és verekszik a puska boldogabb végével, és az sem igen látja meg többé cserkesz vagy tunguz hazáját, akinek a fején ott felejtette a puskatust. Nemcsak a magyar földön, hanem Galíciában és Bukovinában is kezd a talaj inogni a muszka lába alatt. Gorlice és Zaklicin mellett volt a tegnapelőtti véres orosz kudarc. Tegnap és az éjszaka megint támadtak, megint megbánták. Nem jó az az éjjeli tusakodás az orosznak, nem bírja meg az a kísérteties borzalmait, a szörnyű idegpróbáját. A babonás, szakeszű, zaklatott muzsik elveszti azt a kevés lélekjelenlétét is, amit az öthónapos háború még meghagyott neki és vakon rohan a halálba. De hát mit bánja azt Nikolajevics Nikoláj nagyherceg ő császári fensége? A dicső nagyúr ma is még épp oly préda kézzel szórja a katonát, mint a muníciót. Az orosz kimeríthetetlen, mondja a legenda. De nem ez az egyetlen legenda, amely e példátlan világháború rendjén semmivé foszlott. A muszka aranylegenda legszebb és legfénylőbb szálait Hindenburg marsall szakgatta szét kíméletlen kézzel. Ami még hátra van a nagy műhöz, hogy csupaszul és lefegyverzetten álljon előttünk a rettegett óriás, azon most dolgoznak a német és osztrák katonák a magyar, Bzurától és Ravkától le ,egészen a Latorca völgyéig. Az orosz sereget még nem semmisítették meg, de az orosz közvéleményt már demoralizálták és eltöltötték a béke lihegő vágyával. És az orosz tiszteket — a mai jelentés szerint — olyan ocsmány fogásokra kényszerítették, amelyekre hadijog szerint a kötél jár. Legendáról beszélvén, egy másik legendának is hadd énekeljük bukását. A francia offenzíva szégyenletes kudarca után most a németek fognak új támadásba, amelynek heve és tempója a háború dicsőséges augusztusi és szeptemberi napjait idézi emlékezetünkbe. Reimsz újra heves ostrom alatt áll, a német tüzérség eljutott a város határáig. Reimsztól délkeletre egy egész francia zászlóaljat semmisítettek meg a németek. Nincs kímélet, nincs pardon ezeknek a harcosoknak lelkében, akiket a teutoburgi erdők germánjainak tüzes harci szelleme ihletett meg. Elég soká tartott az ellágyulás, a hamis szentimentalizmus német részről, ha a franciákról volt szó. Igaz, hogy csak az újságcikkekben, nem a lövőárkokban. De kárt okozott az is. A franciák sem hadviselésük módjával, sem politikájukkal, sem a kezükbe jutott foglyok iránt való kegyetlen és gonosz bánásmódjukkal nem szorultak rá erre a romantikus érzelgősségre. Ez csak útjában van a végleges és döntő leszámolásnak. Németország a becsületének, az önérzetének, egész hadakozása sikerének tartozik azzal, hogy ne klasszifikálja ellenségeit. Aki nincs velünk, az ellenünk van, akár Flandriában, akár Verdimnél, akár a Visztula-mentén harcol. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nem számíthatnak német részről semmi elnézésre. Azért szítják is a háború tüzét, amíg csak el nem fogy a szövetségeseik fája, szene. A magukéra már valamivel kényesebbek. A három parti város veszteségét most állapították meg hivatalosan, és nagy a jajveszékelés az egész Angliában a halottak és sebesültek meglepő számán és az anyagi kártétel írta Pekár Gyula. Pár pillanat még... Az agg esztendő fáradt már ilyenkor, perc léptei szinte illetődve lassadnak az óra ketyegésében, — ez a mi évünk, úgy érzem, roskad a végúton, oly kimerült a pályája viszontagságaitól. Nem csoda, öt hónap óta millió holttest közt csatatéren gyalogol át, e végnélküli téren a folyók piros habbal folynak, a földön vér árad s vér fröccsen arra az immár közeli küszöbre is, melynél az óév végre megállhat, hogy átadja vándorbotját a gyerek uj esztendőnek. Pár pillanat még s az Idő palotájának teremsorában uj ajtó nyílik elénk, csitt, a szárnyak tárulnak mindjárt, s óh, volt-e valaha kor e földön, mely nálunknál aggódóbban leste volna a nyíló résen át az uj év hétpecsétes nagy titkait? Soha Szilveszter éjjely sötét még nem volt, soha a jövő ily szfinx-szemekkel még nem meredt Ádám gyermekeire. Mi van e szemekben? Mi lesz? Az uj esztendő ringó bölcsője kinek, mely népeknek leszen majd koporsójává? ... De hallga, itt a perc, itt már az óra, a harangok megkondulnak s bronzszavakban a fátum érce zeng: a Végzet szól, elmondja, mi lesz, — hiszen csak megértenénk e nyelvet! Lüktet a halántékunk az ércszavak szárnycsapásától, ám értelmüket hiába találgatjuk. Mi öreg Ujfalvy debreceni prédikátor szavaival csak annyit érzünk, hogy most érezzen világ minden részben, mert az nagy év percen éppen..." Percen a nagy év s bennünket elfog a nagy titkos dimenziók szédülete, látjuk a háború tüzétől égő földgolyót az űr sötétjében tovaszáguldani... s kérdjük, hova visz ez ij év jegyében mi lesz velünk? 1915! ... Oly szám, oly év, mint minden más, ugye? s én — nem a jelen, hanem a nagyon is messze múlt alapján — mégis a Falkféle kritikus szóval volnék hajlandó ezt az évszámot megjelölni. Értsük meg egymást. Tudom én jól: az Idő az ember mankója csupán s dátum, évfordulók, naptár mind csak gyerekes emberi találmányok, melyeknek a nagy rejtelmek igazabb valóságában bizonyára semmi konkrét realitás nem felel meg. S mégis, nem tehetek róla, elbámulok azon a feltűnő véletlenen, mely immár harmadszor avatja nagy világfelfordulások katasztrófális dátumává az egymást követő századok e „15"-ik esztendejét. Az ember döbbenve kérdi: hogyan, a szuverén Természet, a rejtelmes logikájú Végzet is rászorul már a mi gyarló emberi naptárunkra s e szerint számit? Különös, hogy nemcsak 1715 és 1815 döntő nagy dátumod, hanem most 1915-ben is még nagyobb és még döntőbb dátum készül a világtörténet számára. Mit jelent a 15-ök e szerepe? Tán azt, hogy mint az aloe nyílására, a nagy világváltozások érlelésére is pontosan épp száz év szükségeltetik? Lássuk e három számot kissé közelebbről. .Is 1715... Mi ez? Naplemente, a felséges, grandiózus, a nagy parókás század versaillesi Napja hanyatlik horizont alá, hetvenkét éves hosszú uralom után végre meghal XIV. Lajos s vele együtt a benne festet vett centralizált abszolút monarkiát is eléri a halál. Saját mondása szerint ő volt az állam, s igy ennek az államnak vele kellett halnia. Nagyszerű kettős agónia, melynek végperceiről a mi jelenvolt Rákóczink s Saint-Simon herceg oly megkapóan komor képeket festenek. Künn a kastély arany rácsa előtt néma tízezrek állnak az éjben, benn az udvaron vágtára kész trombitás heroldok várnak, mindenki az erkélyre néz, mikor fújja el már az ott álló s befelé figyelő főkamarás a kezében tartott gyertyát. Ez lesz a jel, a trónváltozás e történeti pillanatában kell majd fölhangzania a hagyományos riadónak: „a király meghalt, éljen a király!" Izgalmas percek, — fent teljes a fölfordulás, alulról tisztán látni, a folyosókon mécsessel mint futkosnak egy ingben a jajongó vérbeli princesszek ... Ám az élve rothadó király még egyre vívja harcát a véggel, XIV. Lajos nem akar meghalni, s csodálatos oly nagy ő, hogy épp oly kevéssé, mint a szintén élve rothadó abszolút monarkiáról, ő róla, a il. 87., 1915. január 1.