Budapesti Hírlap, 1915. március-április (35. évfolyam, 60–119. szám)

1915-03-24 / 83. szám

1915. március 24 looms!? BIBUU» (83. sz.) hosszabb idő óta számolnia kellett, a helyzetre a maga egészében befolyással nincsen. Mert ha harctéri helyzetünket figyelemre méltatjuk, reá jö­vünk, hogy a behódolásnak leg­főbb következménye csak az lesz, hogy a Kár­pátokban működő orosz hadak száma legföljebb 80—100.000 emberrel és néhány nehéz ágyúval szaporodik. Przemysl elestének az oroszok to­vábbi előnyomulása szempontjából nincsen fon­tossága. Hisz­ik azzal, hogy a várat körülfog­ták, eddig is megszerezték annak lehetőségét, hogy az erődítmény mellett elhaladva, akár nyu­gati, akár pedig déli irányban tetszésük szerint előrenyomuljanak oda, a­hová akarnak. Az ostrom alól fölszabadult ellenséges se­reg ereje a harctér északi és déli szárnyán elért sikereinket sehol sem befolyásolhatja, mert bárhova is vessék, mindenütt elegendő erőkre bukkannak, minthogy mi még nem érkeztünk el védőképes férfiaink tömegének utolsó tartalé­kához. Végül legyen szabad arra a szemrehá­nyásra is válaszolnunk, hogy had­vezetőségünk, a­mely már pár héttel ezelőtt tudott a vár közeli kapitulációjáról, egy szóval sem készítette elő a közönséget. Ennek egyszerű magyarázata van: a nyilvános előkészítés előbb hozhatta volna meg a behódolást, mivel a vár e dobravert gyöngesé­gének hallatára elleneink hevesen döngették volna a kapukat. Tisza István - Olnomfotl, Budapest, márc. 23. A turini Stampa című lapnak Budapestre küldött munkatársa, Ponzone A. gróf beszélge­tést folytatott Tisza István gróf miniszterelnök­kel. Az olasz újságíró erről a beszélgetésről a következőket írja lapjaiban: — Budapesti főkonzulunk, Franklin Márton úr előzékenységének és annak a nagyrabecsülésnek, a­melyben ő a magyar kormánykörökben részesül, köszönhetem azt a kitüntetést, hogy Tisza István gróf audienciában részesített engemet. A miniszter­elnök nagy szeretetreméltósággal fogadott dolgozó­szobájában, a miniszterelnökségi palotában s abban a helyzetben vagyok, hogy a vele folytatott beszélge­tésemből néhány fontos mozzanatot közölhetek. Tisza István gróf beszélt arról a borzal­mas krízisről, a­mely a jelen történelmi pilla­natban példátlan hévvel tombol a világban és rámutatott arra a visszahatásra, a­melyet Olaszország és Ausztria és Magyarország köz­véleményére gyakorolt. A közöttünk levő köl­csönös érdekekről azután Tisza a következőket mondotta: — Ha gondosan és alaposan vizsgáljuk a két hatalom jelenlegi és jövőbeli helyzetét, ak­kor azt látjuk, hogy a mostani nehézségeket, a­melyek egy bonyolult helyzet különböző körül­ményeiből fakadtak, békésen és barátságosan meg lehet oldani. A magam részéről készséggel kijelentem, hogy élénken óhajtom és szilárdan remélem ezt a megoldást. Hasonlóképpen hi­szem és remélem, hogy az egyetértés a két ha­talom között őszinte és tartós lesz, mert meg vagyok arról győződve, hogy mind a ketten életbevágó és maradandó érdekeik folytán rá vannak utalva arra, hogy a benső barátságnak és a gyümölcsöző harmóniának alapjait lerak­ják. És egész szívemből óhaj­lom, hogy minden dolog fölött érvényesülésre jusson a leghatal­masabb motívum: az igazságosság.­­ Ez késztet engem arra is, hogy a mi jelenlegi helyzetünkről is nyilatkozzam ön előtt. A háború kezdetétől fogva az igazsággal merőben ellentétes híreket terjesztettek rólunk, a mi katonai cselekvő­képességünkről és a mi er­kölcsi ellentálló erőnkről. A monarkia belső vi­szonyairól is mondottak és írta­k valótlan dolgo­kat. ön azonban már az első futólagos megfi­gyelés alapján is megállapíthatta és az első be­nyomásából is kétségbevonhatatlanul bizonyít­hatja, hogy milyen békés és normális az élet a magyar fővárosban. Erre nézve mondhatnék önnek egyet és mást. De mivel attól tartok, hogy szavaimat elfogultaknak és célzatosoknak fogják feltüntetni és tárgyilagos ítéletre képte­lennek fognak mondani engemet, ennélfogva inkább hallgatok. Úgyis a látható valóságok mindennél beszédesebben szólnak és súlyosab­ban nyomnak a latban, mint bármely magya­rázat és felvilágosítás. A tudósító a következő megjegyzést fűzi a miniszterelnök szavaihoz : —­íme néhány részlet Tisza István gróf fejte­getéséből. A miniszterelnök súlyos szavakat mon­dott. Derűs nyugalommal és félreérthetetlen vilá­gossággal. Grey a háborúról. — Távirati tudósítás. — London, március 23 Grey államtitkár a háború keletkezéséről szólva kijelentette, hogy a háborút a nagyhatalmak közt tartandó konferenciával el lehetett volna ke­rülni, ha Németország is hozzájárult volna a kon­ferenciához. Franciaország, Olaszország és Oroszor­szág 1914 júliusában hajlandóknak mutatkoztak arra, hogy a konferenciát elfogadják és miután An­glia is megadta beleegyezését, azt a javaslatot tették a cárnak és a német császárnak, hogy a nagyhatal­mak közt támadt viszályt a hágai választott bíró­ság elé utalják. Németország azonban elutasított minden olyan javaslatot, mely a viszályt akarta ilyen módon elintézni. Németországot terheli tehát a felelősség azért, hogy Európát ebbe a háborúba kergette. Az Ausztria és Magyarország és Szerbia közt támadt viszály, folytatta azután Grey, a­mit Német­ország ürügyül használt föl a háborúra, sokkal köny­nyebben volt most elintézhető, mint két évvel ez­lőtt a balkáni háború. Németország a londoni kon­ferencián tapasztalhatta, hogy a békére irányuló jó­akaratunkra minden konferencián számíthat. A lon­doni konferencián mi nem kerestünk diplomáciai diadalt. Nem intrikáltunk, hanem pártatlanul dol­goztunk és a békéért fáradoztunk. Júniusban ismét késze­k voltunk ezt megtenni. Az elmúlt években is­mételten biztosítottuk Németországot arról hogy részünkről a német birodalom ellen intézendő sem­miféle támadás nem fog támogatásunkban részesülni. Elutasítottuk azonban azt a kérést, hogy föltétlenül semlegesek maradjunk, bármilyen agresszív maga­tartást tanúsítson Németország valamelyik szomszéd­jával szemben. Most megtudtuk, hogy Németország annyira elkészült erre a háborúra, a­mint csak egy olyan nép készülhet el, a­mely akarja a háborút. Tudjuk, hogy Poroszország az elmúlt évszázadban Európában ismételten háborút viselt meri­­karja a háborút és ez történt meg most is. El vagyun­k azon­ban most határozva arra, hogy ezúttal utoljára alkotja a háborút. Az államtitkár beszéde további folyamán ki­jelentette, hogy jóval a háború előtt megígérte Bel­giumnak, hogy Anglia sohasem fogja semleges­ségét megsérteni, a­míg azt más respektál­ja. Ha Né­metország bevonult Belgiumba, akkor nekünk köte­lességünk volt minden erőnkkel ellenállni neki. A békekövetelések elv lényeges pontjának kell lenni, hogy Belgium független nemzeti élete újból helyre­álljék és a­mennyire lehetséges, az ellene elkövetett borzalmas jogtalanságért kártérítést kapjon. A szö­vetségesek azért a natív eszméért küzdenek, hogy Európa nemzetei sa­ját, független életüket élhessék, saját nemzeti fejlődésük teljes szabadságban ala­kulhasson ki, tekintet nélkül arra, hogy nagy, vagy kis nemzetről van-e szó. A háború kitörése óta né­met tanároktól és publícisztáktól tanultuk meg a német ideált. Ez az ideál abban csúcsosodik ki, hogy a német egy mindenki fölött álló nép, a ki­nek minden szava, a­mi hatalomhoz vezet és a ki ellen jogtalan minden ellentállás. A németek a kontinens nemzetei fölött való uralomra törekszenek és ezeknek nem szabadságot akarnak hozni, hanem Németország szolgálatára akarják kényszeríteni. A szóló inkább el akar pusztulni, vagy el akarja hagyni a kontinenst, semhogy ilyen viszonyok közt éljen. * A Wolff-ügynökség ehhez a következő meg­jegytést fűzi: Greg elhallgatta azt, hogy a balkáni krízis alkal­mával olyan konferenciáról volt szó, melynek az volt a célja, hogy a balkáni viszonyok végleges szabályo­zásánál a nagyhatalmak különböző érdekeit kiegyen­lítse. Az Ausztria és Magyarország és Szerbia közt tá­madt viszály csak két államot érdekelt. E viszály­ban való döntést a nagyhatalmak konferenciájára átruházni, melyeik egyike sem volt érdekelt e viszály­ban, neimi lett volna összeegyeztethető egy nagyha­talom méltóságával és Oroszországnak módot adott volna arra, hogy hatalmas hadseregének mozgósí­tásával a konferencia elhatározásának szabadságát illuzóriussá tegye. Melyik hatalom készült minden módon a háborúra, azt legjobban bizonyítják Ang­ Bécs-Isen. Irta Bleyer Jakab dr., egyetemi tanár. Budapest, márc. 23 Abból az alkalomból, hogy Beöthy Zsolt az évszázados magyar külföldi helységnevek tudákos proskripciója ellen a Magyar Tudományos Akadé­mia tekintélyéhez appellált. Cholnoky Jenő a geo­gráfia nevében újból szükségesnek tartotta felszó­lalni (Budapesti Hírlap, 1915. március 18.­ Ezúttal nála szokatlan szelídséggel kelt Wien védelmére és még szokatlanabb türelmességgel megengedi még azt is hogy Bécs­et mondjunk, sőt ha már sehogy sem tudunk letenni róla, irjunk is. Persze, hogy ennek a kérdésnek eldöntésében ő, a geográfus, az egyedül illetékes, az még most is szilárd meggyőződése és dehogy is hajlandó elis­merni, hogy a dologhoz a nyelvésznek is lehet szava. De vájjon ha minden foglalkozás vagy hivatás a nyelvből kisajátítja magának azt a részt, mely meg­jelöléseivel az ő munkakörébe tartozik, vaj­­on mi marad akkor a nyelvésznek? Semmi, legfeljebb a nyelvészeti műszavak! A nyelvész vagy filológus sokkal szerényebb fellépésű és a­mint számtalanszor kell tapasztalnia, hogy mások minden hozzáértés nélkül ártják magu­kat az ő dolgába, maga nem akar ebbe a hibába esni és nem avatkozik oly kérdésekbe, a­melyek nem ő rá tartoznak. Így például semmi kifogása az ellen, hogy a geográfusok nemzetközi kongresszusukon abban ál­lapodtak meg, hogy tudományos munkálataikban egységes és mindig az illető nemzet szókincséből vett elnevezéseket haszálnak. Ha nekik erre a sa­ját szerír-tudományukban szükségük van — és csak ők tudhatják, hogy mire van szükségük — sem a nyelvész, sem más nem tehet ellenvetést. Sőt ha eb­ben a kérdésben Cholnokynak és társainak sikerült az okvetetlenkedő osztrákokkal szemben a magyar­ság nemzeti önállóságának érvényt szerezni, mi ezt örömmel vesszük tudomásul és elismerőn szorítjuk meg érte kezüket. Az ellen sem lehet semmiféle nyelvésznek sem szava, hogy a magyar törvényhozás a közigazgatás­ban, a postai és vasúti forgalomban stb. egységesen megállapított magyar helységnevek használatát köve­teli. Mindenkinek ki méltányosan gondolkozik, be kell látnia, hogy a két-háromféle helységnév használata sok fölösleges zavart és időpazarlást okoz és a ma­gyar államnak szuverén joga, hogy ezen a bajon úgy segítsen, a­hogy jónak és célszerűnek találja. Ha számokkal kívánná a helységek megjelölését, mindenkinek bele kellene nyugodnia, viszont sem­mi sem természetesebb és abszolúte igazságos, hogy a többnyelvű helységnevekből a magyarokat tette kötelezővé. Ezen túl azonban sem a geográfia jogköre, sem az állam ha­talma nem terjed, vagyis sem az egyik, sem a másik meg nem szabhatja, hogy az élőbeszédben vagy az irodalomban micsoda szavakat és neveket használjunk. A nyelv semmiféle külső szuverenitás­nak nincs alávetve, hanem önmagában szuverén épp úgy, mint az érzés és gondolkodás, a­melyet kife­jez és minden ellene való tekintélyt vagy büntető ha­rc csak lázongást szülhet, eredmény nélkül. A nyelv a maga változásában és fejlődésében pszici­kai törvények szerint igazodik, olyan pszichikai törvények szerint, a­melyek semmivel sem kisebb erejűek, mint a természeten uralkodó fizikai törvények, és vájjon kinek jutna eszébe a tudomány vagy a törvény ne­vében követelni, hogy a Vezúv (pardon: Vezuvío) ne törjön ki. A nyelvben nincs különbség köznevek és tulaj. A fiának az angol kormány által állandóan letagadott titkos katonai egyezményei Oroszországgal és Bel­giummal. Hogy nem Belgium volt az, a­mely meg­követelte, hogy Anglia részt vegyen a háborúban, miután Németország ismételten biztosította ennek integritását és függetlenségét, azt maga a Times is beismerte egy pillanatnyilag támadt igazságszerető rohamában. Melyik ország fenyegeti valóban a kis népek szabadságát, azt az angol gyarmatok törté­nete, valamint az is bizonyítja, hogy Anglia flottája segítségével milyen erőszakos eszközöket alkalmaz a jelenlegi háborúban.

Next