Budapesti Hírlap, 1915. március-április (35. évfolyam, 60–119. szám)
1915-04-01 / 91. szám
2 BUDAPEST! Mik? (91. sz.) 1915. április 1. pillanatnyi fölbuzduláson és a tömegnek soha mélyebben nem szánta kedvén. A mikor 66-ban Bismarck megállította uralkodójának győztes hadait, a mikor a szó teljes értelmében királyát kényszerítette, hogy fogadja el Ausztria békeajánlatát, a mikor később Andrássy Gyula grófot megismerve és messzelátásában, államférfiúi nagyságában bízva, fölvetette a kettős szövetség eszméjét, világtörténeti föladatot végzett. Nemcsak a német népnek, hanem a magyar nemzetnek is kijelölte azt a helyet, a melyet ma a világ előtt oly sok dicsőséggel betöltünk, mint nemzeti önállóságunknak, a népek szabadságának, a nyugati kultúrának védői és az orosz rabszolgaságnak született ellenfelei. Bismarck csak a szent célt látta lelkiszeme előtt és mert igy gondolkodott, Európa államférfiai közül az első volt, aki a kettős monarkia politikai túlsúlyát nem Bécsben, hanem Budapesten kereste. A vaskancellár egy pillanatig sem feledte, hogy Andrássy Gyula gróf nemcsak a monarkiának, hanem a magyar nemzet őserejének, történeti hivatottságának egyik képviselője volt, aki csak úgy, mint ő maga, messze kiemelkedett a napi politika kereteiből és nem a múló napnak, hanem a maradandó jövendőnek dolgozott. Hogy a törekvések és érzések páratlan összhangja mellett a két államférfiú gondolatmenete nem mindenben járt közös utakon, érthető. Bismarck nyugat, Andrássy kelet felé kereste nemzete érvényesülését, Bismarck az ellenséget Franciaországban, Andrássy természetszerűen Oroszországban látta. A vaskancellár akkor, de később is egy gránátosnak a vérét sem áldozta volna föl a közeli Keletért és ime most a Balkán volt az indító oka a küzdelemnek. Bismarck még megkötötte a viszontbiztosítási szerződést Oroszországgal és hivatali utódjai is épp rája hivatkozva szeretettel ápolták az orosz barátságot, hogy mily sikerrel, azt az utolsó hónapokban nyilvánvalóvá lett orosz álnokságok beszédesen bizonyítják. A történeti események tehát változtattak a szövetség belső megvilágításán, de érintetlenül hagyták szellemét, erejét, a szövetkezett hatalmaknak egymáshoz való hűségét és annak a nemzetek szívébe vésett értékét. Évtizedek sorain egyre tágult-bővült a szövetség anyagi s erkölcsi tartalma és II. Vilmos ideális gondolkodásával csak folytatója lett a bismarcki politikának, amennyiben az első sorban a világbéke fen tartására törekedett. Ma a harcok közepette vagyunk, a magyar, mint testvér vállvetve küzd a némettel, amire Bismarck és Andrássy félve gondoltak, valóvá vált, még soha sem ismert vér- és pénzáldozattal kell megvédelmezni egy félszázad munkáját, sikerét, jólétét hirdető eredményét. Az új német birodalmat, a császári koronát, a germán gyarmatokat, a hatalmas flottát, a világnak elénk, megtanított minket arra, hogy a jólétnek, egészségnek nem alapföltétele az a buszkoronás sült, amelyet már délelőtt megrendeltünk a kaszinó szakácsánál, azért, hogy ebédkor, mint a diónak, csak közepét együk ki. Sőt azt tapasztaltuk, hogy fecskefészek-leves és földieper nélkül, a melyet decemberben kivánunk meg s a melyhez jól ízlik a bordói, a melyet a nagy Napoleon hagyatékából csempésztek el egy zacskó aranyért, s még megélhet az ember. A lakáskérdést is különös perspektívából látjuk most, mióta írták nekünk, hogy gazdag családok gyermekei odaikinn összevesztek azon a maroknyi szalmán, amelyet bátor legényeik nyugvóhelyül a fedezékbe beloptak nekik. Ezzel szemben némi humoros színezete van a lakáskívánalmak nagyarányú túltengésének, amelynek tüneteképpen néha vagyonos agglegény, vagy gyermektelen özvegy kilencszobás múzeumszerű lakásában nem találja meg önmagát. Talán nem is érzi jól benne magát, vágyik egy kisebb, kedvesebb otthon után, amelyben nem úgy fest, mint a kongó termeken keresztülsétáló rosszkedvű teremőre magánmúzeumának. De a társadalmi konvenciók, az emberek bámulatának megkívánása, a rangszerűség túlzott külsőségeibe vetett téves hit, ólomsúllyal nehezednek rá akaratára. A Világháború borzalmai között pedig a szerény, de biztos, nyugodt, meleg otthonnak gondolata, mint az égő ház padkáján kedélyesen nyújtózkodó macskának képe, megdöbbentő fontossággal homloktérbe kerül. Budapest, márc. 31. az oroszok még mindig offenzívában vannak fenn a Kárpátokban. Rávetették egész erejüket a keleti Beszkidekre, elhallgattatták nagy ágyúikat ..Lengyelországban eltűrik, hogy kiverjék meggyengült hadaikat a fölmentett Bukovinából, de az orosz területre; mintha a lelküket tették volna rá, hogy Dukla, Lupkov és Uzsok között áttörik frontunkat és elözönlik országunkat. Már azt sem bánják, hogy egyebütt verik őket, hogy visszafejlődött, sőt visszaesett minden haladásuk, hogy veszedelemben van rájuk nézve Kelet-Galícia birtoka is. Mintha a vérengző háborúnak nem volna más célja, mint Magyarország megrohanása. Ide sodorta az orosz hadvezetőséget eredeti nagyralátó tervétől az iniciativa hiánya, az energikusés céltudatos akarás hiányossága. És ez a rengeteg erőkkel kezdett és rengetegebb áldozattal folytatott nagy támadás mégis csak viszszapattant a magyar csapatok vashomlokáról. Napról-napra gyarapodó bizalommal olvassuk ki a hivatalos jelentésekből, hogy az áttörés csak hihetetlen vérvesztéssel gyengíti,de semmi pozitív sikerrel nem koszorúzza ellenségünk vállalkozását. A Baligrad felé vivő úton, a sokat vitatott csiznai magaslatokon, továbbá Sianki felé, az uzsoki szorostól északra nappal és éjjel támadtak seregeinkre, de nappal és éjjel egyazon éberséggel, szívóssággal, elhatározottsággal verték őket vissza. Ennek a megnyugattó jelenségnek olvastán szinte mellékessé válik a vezérkar hadi beszámolója nyérért, péksüteményért kiabált milliomosok is kukoricamálés kenyeret ropogtatnak, meggondolja tettét az a kávéházlátogató is, aki eddig a pikolónak fejéhez vágta a süteményt, amely nem fisz-dúr hangon ropogott. A vasúti utazás kérdésében különösen tanulságos volt a nagy nevelő előadása. Na a magyar államvasutak vonalainak egynémelyikén csak hatvan kilométeres gyorsasággal haladt a vonat, a mi hazabeli globetrotterjeink, a modern idegembernek egész keserűségével panaszkodtak, s útjuk céljához közel dörmögve járkáltak a folyosón, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Ma ugyanaz az ember birkatürelemmel ül a helyén, ha valamelyik feltételes megállóhelyen két óráig vár katonavonatra döcögő bummlerje. A szórakozás alkalmainak raffinált fokozásában is telhetetlen közönség, ma sok bonomiával nyugszik bele esténkint a régi falusi háziélet erkölcsösen szelíd kultuszába. Mindenki örül, hogy valahogyan van, mert érzi, hogy rosszabbul is lehetne. És ez így megy manapság az életirányok egész vonalán. Ha a biztos győzelem garanciáit már kezünkben tartanánk, titokban beismernék, hogy kellett nekünk ez a nagy okulás. A világháború pedig, újabb borzalmak képeit mutatva elénk, tovább is, oktat, tanít, nevel, talán egy, a késő jövőben föltámadó utódja számára, amely még több önfeláldozást és aszketizmust fog követelni a megerősödött nemzettől, a negyvenezer fogolyról, hatvannyolc géppuskáról. A németek hamarosan megtisztították a Memeltől északra eső vidéket, Poroszország legészakibb kerületeit a póruljárt betörőhadtól. Tauroggen megszállása után tovább kergették az oroszokat, akik futva menekültek Lengyelország belsejébe. A lengyel földön német erők ellen megkísérelt offenzíva különben is balul végződött az ellenségre. Augusztávtól északkeletre vetették vissza az oroszokat, Szeiny mocsaras, sok tava vidékére. Suvalki és Szeiny között, Krasznapalnál üldözés közben nagy csata fejlődött, amelyben a németek számos foglyot ejtettek. A nyugatiharctéren a küzdelmek a champagnei nagy erőfeszítés után megint feltűnően elcsöndesedtek. Csak a francianémet határhoz közel, természetesen francia földön, folyik a harc Pont-à-Mousson és Regniéville között, Metztől délkeletre. A kezdés megint a franciák kezében van, de a vesztes is. Angliát nagy és gazdag rakományú kereskedelmi hajóinak egyre sűrűsödő katasztrófája megtanította már arra, hogy komolyan vegye a német búvárhajókat. A meglepetés, amelyet Németország faj rokonai részére tartogatott, hálából a háború minden borzalmának szándékos és alattomos felidézéséért, ma már nem titok: Németországnak egészen új típusú, nagy terjedelmű és húsz csomó sebességgel rohanó búvárhajói vannak. Az elavult kis típusokon, melyek nem bírták soká a víz alatt járást, kevés élelmet és csekély számú kiszolgáló legénységet vihettek magukkal, meg lehetett mulatni. Ámbár ez a mulatozás is fanyar volt, mindjárt kezdetben. De a tenger új Leviátánjai, amelyek teljesítőképessége sokszorosa a régieknek, dermesztő félelemmel töltik el a föleszmélő angolt. A Morving Post azt hiszi, hogy az angol torpedóhajók hathatósabb munkája a kellő védelem e csapás ellen. A jeles unionista újság nagyon téved, amint ez hamar ki fog derülni. A britt admiralitás és szárazföldi tanácsadója, Lloyd George pénzügyminiszter és adókapacitás azt hitte, hogy a Dardanellák ostroma lesz a panacea, amely minden bajából kigyógyítja a sok sebből vérző Albiont. Lloyd George is tévedett. Angliának egy orvossága van, — ezt mondják igen jeles fiai és hazafias pártjai is —, ha magába tér és megváltoztatja politikáját, amely fölforgatta a világot és nyugattól keletig a vérontásnak és a legdrágább javak esztelen rombolásának szomorú csataterévé tette. A háború eseményeiről ma a következő táviratokat kaptuk: Az háború eseményei, orosz támadást megállítottuk. — Küzdelem a német-francia határon. — Angol aggodalmak. — A finnyásságok ázsiója is kegyetlenül alászáll. Most, mikor tont Budapest lisztért, delegfejlettebb iparát és kereskedelmét csakúgy, mint az egységes magyar nemzeti államot, Szent István koronáját, virágzásnak induló kultúránkat, fejlődő kereskedelmünket és a világismert gazdaságunkat. A német e válságos órákban a Bismarck név varázsában keres és talál új lelkesítő erőt és jó jelnek tartja, hogy e napokban ülheti meg századik születésenapját.