Budapesti Hírlap, 1915. március-április (35. évfolyam, 60–119. szám)

1915-04-01 / 91. szám

2 BUD­AP­EST! Mik? (91. sz.) 1915. április 1. pillanatnyi fölbuzduláson és a tömegnek soha mélyebben nem szánta kedvén. A mikor 66-ban Bismarck­ megállította uralkodójának győztes hadait, a mikor a szó teljes értelmében királyát kényszerítette, hogy fogadja el Ausztria béke­ajánlatát, a mikor később Andrássy Gyula grófot megismerve és messzelátásában, államférfiúi nagyságában bízva, fölvetette a kettős szövetség eszméjét, világtörténeti föladatot végzett. Nem­csak a német népnek, hanem a magyar nemzet­nek is kijelölte azt a helyet, a melyet ma a világ előtt oly sok dicsőséggel betöltünk, mint nemzeti önállóságunknak, a népek szabadságának, a nyugati kultúrának védői és az orosz rabszolga­ságnak született ellenfelei. Bismarck csak a szent célt látta lelk­iszeme előtt és mert igy gondol­kodott, Európa államférfiai közül az első volt, a­ki a kettős monarkia politikai túlsúlyát nem Bécsben, hanem Budapesten kereste. A vaskan­cellár egy pillanatig sem feledte, hogy Andrássy Gyula gróf nemcsak a monarkiának, hanem a magyar nemzet őserejének, történeti hivatottsá­gának egyik képviselője volt, a­ki csak úgy, mint ő maga, messze kiemelkedett a napi politika kereteiből és nem a múló napnak, hanem a ma­radandó jövendőnek dolgozott. Hogy a törekvések és érzések páratlan összhangja mellett a két államférfiú gondolat­menete nem mindenben j­árt közös utakon, ért­hető. Bismarck nyugat, Andrássy kelet felé ke­reste nemzete érvényesülését, Bismarck az ellen­séget Franciaországban, Andrássy természet­szerűen Oroszországban látta. A vaskancellár akkor, de később is egy gránátosnak a vérét sem áldozta volna föl a közeli Keletért és ime most a Balkán volt az indító oka a küzdelemnek. Bis­marck még megkötötte a viszontbiztosítási szer­ződést Oroszországgal és hivatali utódjai is épp rája hivatkozva szeretettel ápolták az orosz ba­rátságot, hogy mily sikerrel, azt az utolsó hó­napokban nyilvánvalóvá lett orosz álnokságok beszédesen bizonyítják. A történeti események tehát változtattak a szövetség belső megvilágítá­sán, de érintetlenül hagyták szellemét, erejét, a szövetkezett hatalmaknak egymáshoz való hű­ségét és annak a nemzetek szívébe vésett ér­tékét. Évtizedek sorain egyre tágult-bővült a szövet­ség anyagi s erkölcsi tartalma és II. Vilmos ideá­lis gondolkodásával csak folytatója lett a bis­marcki politikának, a­mennyiben az első sorban a világbéke fen tartására törekedett. Ma a harcok közepette vagyunk, a ma­gyar, mint testvér vállvetve kü­zd a némettel, a­mire Bismarck és Andrássy félve gondoltak, valóvá vált, még soha sem ismert vér- és pénz­áldozattal kell­ megvédelmezni egy félszázad munkáját, sikerét, jólétét hirdető eredményét. Az új német birodalmat, a császári koronát, a germán gyarmatokat, a hatalmas flottát, a világ­nak elénk, megtanított minket arra, hogy a jó­létnek, egészségnek nem alapföltétele az a b­usz­koronás sült, a­melyet már délelőtt megrendel­tünk a kaszinó szakácsánál, azért, hogy ebédkor, mint a diónak, csak közepét együk ki. Sőt azt tapasztaltuk, hogy fecskefészek-leves és földi­eper nélkül, a melyet decemberben kivánunk meg s a melyhez jól ízlik a bordói, a melyet a nagy Napoleon h­agyaté­kából csempésztek el egy zacskó aranyért, s még megélhet az ember. A lakáskérdést is különös perspektívából látjuk most, mióta írták nekünk, hogy gazdag családok gyermekei odaikinn összevesztek azon a maroknyi szalmán, a­melyet bátor legényeik nyugvóhelyül a fedezékbe beloptak nekik. Ezzel szemben némi humoros színezete van a lakás­kívánalmak nagyarányú túltengés­ének, a­mely­nek tüneteképpen néha vagyonos agglegény, vagy gyermektelen özvegy kilencszobás mú­zeumszerű­ lakásában nem találja meg önmagát. Talán nem is érzi jól benne magát, vágyik egy kisebb, kedvesebb otthon után, a­melyben nem úgy fest, mint a kongó termeken keresztülsétáló rosszkedvű teremőre magánmúzeumának. De a társadalmi konvenciók, az emberek bámulatá­nak megkívánása, a rangszerűség túlzott külső­ségeibe vetett téves hit, ólomsúllyal nehezednek rá akaratára. A Világháború borzalmai között pedig a szerény, de biztos, nyugodt, meleg ott­honnak gondolata, mint az égő ház padkáján kedélyesen nyújtózkodó macskának képe,­­ megdöbbentő fontossággal homloktérbe kerül. Budapest, márc. 31. az oroszok m­ég mindig offenzívá­ban vannak fenn a Kárpátokban. Ráve­tették egész erejüket a keleti Beszki­dekre, elhallgattatták nagy ágyúikat ..Lengyelországban­ eltűrik, hogy kiver­jék meggyengült hadaikat a fölmentett Bukovinából, de az orosz területre; mintha a lelküket tették volna rá, hogy Dukla, Lupkov és Uzsok között áttörik frontunkat és elözönlik országunkat. Már azt sem bánják, hogy egyebütt verik őket, hogy visszafejlődött, sőt visszaesett minden haladásuk, hogy veszedelemben van rájuk nézve Kelet-Galícia birtoka is. Mintha a vérengző háborúnak nem volna más célja, mint Magyarország megroha­nása. Ide sodorta az or­osz hadvezetősé­get eredeti nagyralátó tervétől az inicia­tiva hiánya, az energikus­­és céltudatos akarás hiányossága. És ez a rengeteg erőkkel kezdett és rengetegebb áldozattal folytatott nagy támadás mégis csak visz­szapattant a magyar csapatok vashom­lokáról. Napról-napra gyarapodó bizalom­mal olvassuk ki a hivatalos jelenté­sekből, hogy az áttörés csak hihetetlen vérvesztéssel gyengíti,de semmi pozitív sikerrel nem koszorúzza ellenségünk vál­lalkozását. A Baligrad felé vivő úton, a sokat vitatott csiznai magaslatokon, to­vábbá Sianki felé, az uzsoki szorostól északra nappal és éjjel támadtak sere­geinkre, de nappal és­ éjjel egyazon éber­séggel, szívóssággal, elhatározottsággal verték őket vissza. Ennek a megnyug­attó jelenségnek olvastán szinte mellé­kessé válik a vezérkar hadi beszámolója nyérért, péksüteményért kiabál­t milliomosok is kukoricamálés kenyeret ropogtatnak, meg­gondolja tettét az a kávéházlátogató­ is, a­ki eddig a pikolónak fejéhez vágta a süteményt, a­mely nem fisz-dúr hangon ropogott. A vasúti utazás kérdésében különösen ta­nulságos volt a nagy nevelő előadása. N­a a ma­gyar államvasutak vonalainak egynémelyikén csak hatvan kilométeres gyorsasággal haladt a vonat, a mi hazabeli globetrotterjeink, a modern idegembernek egész keserűségével panaszkodtak, s útjuk céljához közel dörmögve járkáltak a folyosón, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Ma ugyanaz az ember birkatürelemmel ül a helyén, ha valamelyik feltételes megállóhelyen két óráig vár katonavonatra döcögő bum­mlerje. A szórakozás alkalmainak raffinált foko­zásában is telhetetlen közönség, ma sok bono­miával nyugszik bele esténkint a régi falusi házi­élet erkölcsösen szelíd kultuszába. Mindenki örül, hogy valahogyan van, mert érzi, hogy rosszabbul is lehetne. És ez így megy manapság az életirányok egész vonalán. H­a a biztos győzelem garanciáit már kezünkben tartanánk, titokban beismernék, hogy kellett nekünk ez a nagy okulás. A világháború pedig, újabb borzalmak ké­peit mutatva elénk, tovább is, oktat, tanít, nevel, talán egy, a késő jövőben föltámadó utódja szá­mára, a­mely még több önfeláldozást és aszke­tizmust fog követelni a megerősödött nemzettől, a negyvenezer fogolyról, hatvannyolc géppuskáról. A németek hamarosan megtisztí­tották a Memeltől északra eső vidéket, Poroszország legészakibb kerületeit a pó­ruljárt betörőhadtól. Tauroggen megszál­lása után tovább kergették az oroszokat, a­kik futva menekültek Lengyelország belsejébe. A lengyel földön német erők ellen megkísérelt offenzíva különben is balul végződött az ellenségre. Augusz­távtól északkeletre vetették vissza az oroszokat, Szeiny mocsaras, sok tava vi­dékére. Suvalki és Szeiny között, Krasz­napalnál üldözés közben nagy csata fej­lődött, a­melyben a németek számos fog­lyot ejtettek. A nyugati­­harctéren a küzdelmek a champagnei nagy erőfeszítés után megint feltűnően elcsöndesedtek. Csak a francia­német határhoz közel, természetesen francia földön, folyik a harc Pont-à-Mousson és Regniéville között, Metz­től délkeletre. A kezdés megint a franciák kezében van, de­­ a vesztes is. Angliát nagy és gazdag rakományú kereskedelmi hajóinak egyre sűrűsödő katasztrófája megtanította már arra, hogy komolyan vegye a német búvárha­jókat. A meglepetés, a­melyet Németor­szág faj rokonai részére tartogatott, hálá­ból a háború minden borzalmának szán­dékos és alattomos felidézéséért, ma már nem titok: Németországnak egészen új típusú, nagy terjedelmű és húsz csomó sebességgel rohanó búvárhajói vannak. Az elavult kis típusokon, melyek nem bírták soká a víz alatt járást, kevés élel­met és csekély számú kiszolgáló legény­séget vihettek magukkal, meg lehetett mulatni. Ámbár ez a mulatozás is fanyar volt, mindjárt kezdetben. De a tenger új Leviátánjai, a­melyek teljesítőképessége sokszorosa a régieknek, dermesztő féle­lemmel töltik el a föleszmélő angolt. A M­orving Post azt hiszi, hogy az angol torpedóhajók hathatósabb munkája a kellő védelem e csapás ellen. A jeles unionista újság nagyon téved, a­mint ez hamar ki fog derülni. A britt admiralitás és szárazföldi tanácsadója, Lloyd George pénzügyminiszter és adókapacitás azt hitte, hogy a Dardanellák ostroma lesz a panacea, a­mely minden bajából kigyó­gyítja a sok sebből vérző Albiont. Lloyd George is tévedett. Angliának egy orvos­sága van, — ezt mondják igen jeles fiai és hazafias pártjai is —, ha magába tér és megváltoztatja politikáját, a­mely föl­forgatta a világot és nyugattól keletig a vérontásnak és a legdrágább javak eszte­len rombolásának szomorú csataterévé tette. A háború eseményeiről ma a követ­kező táviratokat kaptuk:­ ­ Az háború eseményei, orosz támadást megállítottuk. — Küzdelem a német-francia hatá­ron. — Angol aggodalmak. — A­ finnyásságok ázsiója is kegyetlenül alá­száll. Most, mikor tont Budapest lisztért, de­legfejlettebb iparát és kereskedelmét csak­úgy, mint az egységes magyar nemzeti államot, Szent István koronáját, virágzásnak induló kultúrán­kat, fejlődő kereskedelmünket és a világismert gazdaságunkat. A német e válságos órákban a Bismarck név varázsában keres és talál új lelke­sítő erőt és jó jelnek tartja, hogy e napokban ülheti meg századik születésenapját.

Next