Budapesti Hírlap, 1915. március-április (35. évfolyam, 60–119. szám)

1915-04-20 / 109. szám

1915.­­április 20. BUDAPESTI HÍRLAP A». «A háború eseményei. —Az orosz hírneh­­­iség. — A nyugati harctérről. — A Balkén semlegessége. — Budapest, ápr. 19. Az orosz óriás megkötözve, akcióra képtelenül hever azon a hosszú, szeszé­lyesen kígyózó, szabálytalan vonalon, a­mely Galiciát elválasztja hazánktól és csak keskeny szegélyen nyúlik bele a magyar földbe. Mint a félszemű Kik­lopsz, az antik szörnyeteg, lerészegedve fekszik, ittasan a kiontott vértől, de még inkább elkábulva, legyöngülve tulajdon rengeteg vérvesztésétől. A Dukla-de­pressziótól délre, Zboró tájékán, Kisku­rimánál, tehát körülbelül Bártfa és Szvidnik között megmozdult, előre töre­kedett, de súlyos vereséggel hátra kény­szerült. S mialatt ez a különben teljesen elszigetelt és kis jelentőségű csata folyt, a­melynek pokoli koncertjében az ágyúé volt a vezető szólam: a front mögött Bárt­fán folyt és folyik tovább a normális polgári élet köznapi munkája. A magyar kultúrának e bájos és ősrégi fészkét már egyszer meglátogatta az orosz. A bárt­faiak már tudják, mi a betörő muszka és szembenéztek már a kozákkal. Még­sem mozdulnak el helyükről, mert e polgá­rok testvéreiktől, a magyar katonáktól megtanulták a győzelembe vetett hit rendületlenségét, mert átszármazott rá­juk a nagyszerű biztosság megnyugtató és lélekemelő érzése. Az uzsoki szoros tájáról nincsen hir. Ott megvetette lábát dicső hadával egy magyar generális, a­kinek nevét hja már messze elragyogó aranybetűkkel a haditörténelem: Szur­may Sándor altábornagy. A nagy ma­gyar katona tettekben ismétli meg Zrí­nyi Miklós gróf bánnak és kapitánynak ,vitézi mondását: Nemo me impune la­cesset! Ne bántsd a magyart! Orosz-Lengyelországban és Nyugat-Galíciában nincs esemény, Bukovnában van. Az a hadsereg, a­mely páratlan lendülettel nekirontott a bitorlónak és kiverte a sokszoros ellenséget állásaiból, már túl­jár a koronatartomány határain és Besszarábiában gyarapítja az általunk megszállott orosz föld kiterjedését. A kárpáti csata sorsát eldöntött­nek ítéli az egész világ, barátaink, szö­vetségeseink, ellenségeink és a jó és rossz indulattal semlegesek. Mind meg­egyeznek abban, hogy hódolattal és cso­dálattal szólnak hadseregünkről, a­mely­nek a védekezésben kitartását, az ellen­támadásban ütőerejét nem bénította meg a przemysli katasztrófa sem. Magá­nak e nevezetes várnak védőseregét pe­dig fennen magasztalta mindenki, elsőül az oroszok, a­kik a gáncstalan lovagnak kijáró minden tiszteletet megadtak a hős przemysli katonáknak. Annál gyalá­zatosabb a Times eljárása: a szégyente­len londoni újságban egy megfizetett amerikai, a­ki Przemyslbe együtt mehe­tett be az oroszokkal, megrágalmazza a mi vértanúinkat és kövér tisztekről, so­vány, elúszott legénységről beszél. Nem is említenék meg ezt a becstelenséget, ha nem talált volna kellő visszhangra a semleges sajtóban. A kopenhágai Ber­lingske Tidende nyomban a Times köz­lésének megjelenése­ ,után megírta, hogy az amerikai adatai hazug és ártó szán­dékú rágalmak. Pedig a dán újság szíve is inkább húz az antanthoz, mint hoz­zánk. Örömmel olvassuk a mai német jelentésből, hogy végre Ypernnél az an­golok is jól kikaptak. Neuve Chapelle meszticeket Amerikában, de az angolok csak a hasznot vágták zsebre. Sehol a világon nem tö­rődtek a gyarmatok népeivel, csak közigazgat­tak s az állami élet amaz intézményeit tukmál­ták a leigázott színesekre, melyekkel a gyar­matok gazdasági kizsákmányolását könnyebben elérhették. Hogy az állami élet rendje jót is ho­zott, senki sem tagadja, például Indiában, hi­szen az orosz kancsuka és kozák is rendbe­szedte Ázsia nomád törzseit, de ki is forgatta valójukból. Az orosz deszpotizmus tehát még emberölőbb és irtóztatóbb az angolok számí­tóan kifosztó rendcsinálásánál,­­ de eredmé­nyeiben egyre megy: népgyilkoló és fosztogató. Ezt a különös nemzeti vonást a tenger­járó angolok bucanier és freebooter őseiktől örökölték. A francia nevű Dampier, különben angol földbirtokos fia, vizi betyárjaival a Csen­des-óceánon csinált foglalásokat. Drakee Fe­rencet lovaggá ütötte Erzsébet angol királynő szerencsés portyázásainak jutalmául, melyek néha 18—25 millió koronát érő zsákmányt ci­peltek a londoni Citybe. 1570-ben Doverben embervásár volt, még pedig spanyol nemesek vására, kik fejenként 2500 koronáért keltek el. A hajón talált többi embert egyszerűen a ten­gerbe dobták; a fiatalabbját rabszolgákul ad­ták el a portyázok. 6135 nagy rémület szállta meg a hajós népet, midőn fribuszterek hajóját látták közeledni, hogy meg sem akadályozták a hajó csáklyázását, akár a tatárok nálunk, a­kik kegyetlenségükkel önmagáról teljesen meg­feledkező rémületet ketettek a föld népénél, a­miért e lelkibénultság hatalma alatt egy-két ta­tár-komitácsi falvakat tehetett tönkre. És e rémületkeltést nemzeti erénynek tak­sálják az angol történetírók. Erzsébet azt mondá Drake-nak: „A­ki rád vág, nemes lo­vag (!), engem sujt!" Az akkori angol költés valóságos zsivány-kultuszt űzött. Hősökként óta ez az első súlyosabb vereség, a­mely Tommy Atkins nadrágjából úgy veri ki a port, hogy Tommy is benne van a bu­gyogóban. Nem a németek a hibásak ab­ban, hogy e kívánatos verésre olyan rit­kán kerül a sor. Anglia még ma is, kilenc hónap után, többet diktál, mint verek­szik, többet parancsol és ellenőriz, mint áldoz. A keskeny sávról, a­mely a ten­gerparton húzódik el, még ma sem moz­dul, mialatt Franciaország vérzik a Champagne-ban, a Maas és Mosel között, a Vogézekben. Francia anyák szívszag­gató sírással vesznek búcsút a frontra küldött tizennyolc esztendős gyerme­küktől. Francia polgárok lázadoznak a soha jóvá nem tehető véráldozatért, a­melyet a háború követel tőlük. A balkáni államok semlegessége ma már biztosítottnak tekinthető. De ezt a reánk nézve fontos és örvendetes eredményt elsősorban nem a magunk diplomáciájának köszönhetjük, hanem egy kétes származású kalandor sikerte­len vakmerőségének. Venizelosz, a volt görög miniszterelnök szerette volna Sir Edward Grey zsoldjában összekalapá­csolni Románia és Bulgária szövetségét Görögországgal, az antant szolgálatá­ban. Bulgária nem kért ebből a barát­ságból, a­melynek kárát a közelmúltban oly fájón érezte. Románia határozottan visszautasította a kecsegtető ajánlatot. Venizelosz megbukott. És most maga Görögország is, új tájékozódást keresve, elhidegülten fordul el a francia-angol­orosz blok-tól. Egyelőre vár és figyel, h­a ezek a hatalmak­­ létében fenyegetnék Törökországot, akkor neki is lesz szava. Most még ez a veszedelem nem komoly. Valameddig a Dardanellák ostroma meddő és veszteséges vállalkozás. De a semlegesség kényelmes álláspontjából ki kell ugrania Görögországnak akkor is, ha az antent tulajdon birtokában tá­ Tengeri rabló állam. Irta Czirbusz Géza dr. Az U. 29. buvárhajónak orvul történt el-Sülyesztése emlékezetünkbe idézi a XV. és XVI. század angol kalózait, kiket flibustier, bucanier, angolul freebooter, németül Freibeuter, magya­rul portyázó néven em­lít a földrajz történelme. Modern szóval élve, tengeri komitácsik­nak le­hetne a betyár tengeri angol zsiványokat ne­vezni, kik barlangokban (bucan) és parti zu­gokban lakva, a spanyol tengerészet megsem­misítésére törtek. A bucani erek fészke Szan-Domingó szigete volt. Az itt elejtett vad húsát forgalomba hozták, mellette a hajók fosztoga­tásával foglalkoztak. A freeboolerek nyomon követték eleinte a spanyol, később francia ha­jókat, kivált az Amerikába utazókat s földúl­ták a spanyolok és franciák gyarmatait. A ban­diták közösségben éltek és föltétlenül engedel­meskedtek főnökeiknek, kik között igen jó hangzású neveket találunk. A kontinentális po­litikát folytató angol udvar rendesen igen jól volt tájékozva tetteik felől és oly fagyos gú­nyolódással vette tudomásul garázdálkodásai­kat, akár a gyalázatos Warren Hastings indiai kegyetlenkedéseit, vagy Kitchener szudáni és délafrikai rémtetteit, mert a zsákmányból az angol kincstárnak is jutott, és mivel az irigy Anglia a spanyolok tengerészeti sikereire és gyarmatbirtokaira áhítozott, h­ogy szárazföldi politizálás helyett óceáni üzleteket csinálhas­son és nép­irtásokat követhessen el. A gőgös, kapzsi, kegyetlen angolt sehol a világon nem szívelik. Sehol össze nem forradt a leigázott néppel. Franciák, de kivált új nem­zeteket hoztak létre a színesekkel való össze­házasodásuk révén, például a Tagalokat a Fü­löp-szigeteken, mulatókat Észak-Afrikában, ünnepelte a kegyetlenkedő tengeri betyárokat. Az állam hálálkodott a rémtettek elkövetőinek; India első elnökét, egy minden hájjal megkent gonosztevő bukaniert a cumberlandi earl cím­mel tüntette ki. Patersont, a­ki fölváltva misz­szióval és szabad portyázással foglalkozott, megtette az angol nemzeti bank igazgatójának. Ha a fribustiere­k és bucanérek fülprédáltak és hatalmukba kerítettek egy-egy idegen gyarma­tot, a hivatalos angol hipokritaság így kezdte jelentését: Tetszett az isteni Gondviselésnek kezünkbe juttatni . . . Akár Nikolajevics üzenete Lemberg bevétele után: Tetszett az isteni Gond­viselésnek az orosz nép imádságát meghall­gatni stb. Soha annyiszor nem éltek vissza az Isten, Haza, Erkölcs és Műveltség fogalmaival, mint a jelen európai háborúban az oroszok és a XVI. és XVII. században az angol bucanerek és freebooterek portyázásakor. Ezekhez képest a normannok csónakos kirándulásai és a ma­gyarok IX—X. századbeli kalandozásai kíván­csi, fiatal népek dévajkodásai lehettek. E dévaj csinytevések elmultak. De Anglia 500 év óta rabló-állam maradt, mely csak vo­nakodva írta alá 1850-ben a kalózkodást meg­szüntető párisi egyezményt s most is túlteszi magát brutalitásában a nemzetközi jogon és emberies érzésen, midőn hamis lobogókkal megtéveszti ellenfeleit, bű­zös bombákat szór az ellenfél szemébe s­­megengedi hajóját elpusztí­tani, hogy mentés közben orvul támadja meg a németek buvárhajóját. Nincsen-e igaza a ma­gyar közmondásnak. A vér nem válik vizzé; a faj-sajátságok öröklődnek, igaza van Göthének: Das Blut ist ein eigentümlicher Saft, no meg: Krieg. Handel und Pinateric Dreieinig sind sie! Nicht zu trennen! Háború, kereskedelem és kalózság, szent­háromság, el nem választható. (Faust H.­ )

Next