Budapesti Hírlap, 1915. május-június (35. évfolyam, 120–180. szám)
1915-05-01 / 120. szám
Budapest, 1915. 5 évfolyam, 120. szám. Szombat, május 1. UDAPESTI Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évr® 32 kor., félévre 18 kor. negyedért. 8 kor, egy hónapra 3 kor. 80 fll. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 13 fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabást érint Főszerkesztés : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: TOL ker., Bökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal : Vin. ker., József-körut 5. szám. TELEFONSZÁMOK: József 43, József 53, József 63. / Hilda baroness. Irta Nagy Emil. éset kis Unalmas és színtelen volt az csehországi gyalogos garnizonban. A tisztikarnak úgyszólván egyetlen szórakozása B. báróék szalonja, parkja, vadászterülete volt. A báró családja Tirolból származott át erre a vidékre s a nemzetiségi különbség mellett is a kastély meg a tiszti kaszinó között — mint vidéken mondani szokás — mindig zavartalan jó viszony uralkodott, sőt a bárókisasszonyok gavallérjai már száz év óta mindig jóformán a tiszti kaszinóból kerültek ki, de mégis csak azzal az egyszer s mindenkorra magától értetődő alapmegegyezéssel, hogy a szalonban a politika, a szerelemben pedig a nősülési ambíciók kizárva. Jaj volt annak a tisztecskének, aki a bárókisasszonyok valamelyik generációjánál bakauniformisának társadalmi kereteit meghaladó vágyakkal mert alkalmatlankodni, de viszont a bárókisasszonyoknak való kurizálás minden nőtlen tiszt szokásjogi kötelessége volt s a legjobb táncos és a legszellemesebb udvarló a kaszárnyában is bizonyos előjogokat élvezett Mikor azután a bárókisasszonyok olyan korba jutottak, hogy a főkötő kérdése aktuális kezdett lenni, egy szép napon megjelent egy mágnás úrfi vagy egy fiatal vén lovastiszt a látóhatáron s nemsokára rá menyasszonyi kelengye érkezett és a szerelmes kis hadnagy busán forgathatta otthon reszkető kezébe , az elhervadt virágokat, az alkalmi fotográfiákat, meg a fogadásokon nyert tárcákat s ilyenkor a katonáék is mindig legalább két hétig kivételes figyelemben részesítették a szegényt s ugy kezelték, mint ahogyy a gyógyuló beteggel szokás bánni. Egyetlen egyszer történt csak száz év alatt, hogy egy ostoba kis fantaszta hadnagy komolyan vette az egyik bárókisasszony melegebb kézszorítását s az esküvő napján agyonlőtte magát az egyik halastó nádasában, a csacsi. De az 1914. év tavaszán furcsa hírek kezdtek keringeni a garnizon intim világában. Eleinte csak a rossz nyelvek beszélték, hogy a szép Hilda baronesz komornája leveleket visz Zaitsek főhadnagyhoz, de azután P. őrnagyék szobalánya állítóan látta, hogy Zaitsek főhadnagy éjjel felé olyankor jött ki óvatos léptekkel a parknak hátul, a mezőkre nyíló kisajtaján, amikor se esti mulatság, se vacsora nem volt a kastélyban. De a társasági élet körén belül senki se vett észre semmi különöset. A szép Hilda fesztelen s mindenekfölött uralkodó és mindenkit megnyerő kedves modorán nem látszott Zaisek főhadnagy irányában semmi változás, csak a kis fecsegő kadét, gúnynevén Sznofi, kockáztatta meg egyszer azt a nagyszerűnek képzelt megjegyzést, hogy a Hilda baronesz finom hajlatú, keskeny, fehér orrcimpája valami csodálatos módon reszket, ugy vibrál, ha Zaitsekkel kettesben beszélgetnek s ez a megfigyelés egyszeriben óriás népszerűséget szerzett a kis Sznofinek. Március 27-dike emlékezetes nap lett a garnizonban. Látás, futás, titkolózás, tárgyalás, senki se tudta, miről van szó. Másnap reggel korán két tiszt és az ezredorvos ur s Zaitsek főhadnagy elutaztak s a jól értesültek tudták, hogy az a két mágnás ur is, akik előtte való nap a tiszti kaszinóban sokáig együtt voltak ezekkel a tisztekkel, B. báróval együtt automobilon szintén elhagyták a várost. Mikor azután szürkület táján megjött a vonat , Zaitsek főhadnagy felkötött karral az ezredorvosra támaszkodva lépett ki a kocsiból, s mikor reá néhány napra híre ment, hogy a báróék nem fogadnak többet, elemi erővel terjedt szét a nagy hír, hogy a báró sötét éjjel együtt találta a parkban a leányát Zaitsekkel s heves jelenet után kiutasítota a főhadnagyot. Eleinte az egész tiszti társadalom éreztette haragját a szerencsés főhadnaggyal, de amikor ez napról-napra sápadtabban jelent meg a kaszárnyában, a jobbszívű asszonyok pártját kezdték fogni s kialakult az a kedvező nézet, hogy a Zaitsek főhadnagy komoly szerelme némileg menthetővé teszi az elkövetett meggondolatlanságot, ami a tiszti társaság és a kastély között talán örökre tönkre tette az évszázados jóviszonyt. Hilda Karoneszt nem látta azóta senki s április közepe felé sok tásikával és a társalkodónővel valahová messzire elutazott s csak hetek múlva terjedt el a postáskisasszony révén az a hir, hogy női írással levelek érkeznek Zaitsejk főhadnagynak valami ismeretlen délmagyarországi faluból s oda viszont sürün visz leveleket a posta a baronesz cimére férfi írással. Hónapok multak el azóta, egyhangú hónapok. A kastély zárva maradt, unalmasan pö- A Budapesti Hirlap mai száma 20 oldal / Ilagyarország , a német világ. Berlin, ápr. 28 (Saját levelezőnktől.) Tisza István gróf miniszterelnök hétfői beszéde és a magyar képviselőház egyértelmű állásfoglalása a tervezett háborús intézkedések mellett, amint már táviratilag jeleztem, élénk örömet, megelégedést keltett a német világban. Mert a magyar megnyilatkozás úgy hatott, mint messzeszóló visszhangja a németség érzéseinek, vágyainak, reményeinek. A német közvélemény figyelme Budapest felé fordult, hisz ott hirdették erőteljes szavakkal, lélekemelő bátorsággal messze világoknak a tényt, hogy a német, magyar és osztrák eggyé forrott a küzdelemben, hogy addig nem adja ki kezéből a kardot, amíg nem győzött és nem kényszerítheti illő békére irigy ellenfeleit. Hogy nincs intrika, amely e szövetséget megrendíthetné, nincs ellenség, amely meggyőzni tudná, hogy egységes gondolatok, egységes terv, egységes akarat viszi az egyesült birodalmak hadait előre. Ha még valahol kételkedtek Bismarck és Andrássy szövetségének megdönthetetlen voltában, most végre megtanulhatták, hogy a háború csak közelebb hozta egymáshoz az igaz ügyért küzdő nemzeteket. A magyar képviselőházban általános helyesléssel kisérték Tisza István gróf beszédét, nagy tetszés követte az elnöki szót, amely a legújabb katonai javaslat egyhangú elfogadásáról számolt be és néhány órával e történeti jelenet után már Berlin ünnepelte a magyar világot. A magyar képviselőház, mondották, a háború kezdete óta a nemzeti akarat hirdetője volt és maradt, a magyar" nemzet üdve, sikere, jövendője pedig egyik tényezője a világháborúnak, a német szövetségnek, Európa politikájának, a Habsburgok és a Hohenzollernek egyre emelkedő, új fényben ragyogó hatalmának. A háború egyik legnagyobb, legértékesebb nyeresége, hogy a magyar és a német nép egymásra talált. Nem véletlen a magyarságnak eme hódítása. A mig nem érvényesíthette századok hagyományaiból fakadó erényeit, amelyeket oly szép szavakba foglalt II. Vilmos híres budai pohárköszöntőjében, amíg német földre csak a magyarság közjogi harcainak hire érkezett és az sem mindig tiszta forrásokból, a németség idegennek tekintette a magyart. Úgy vélte, hogy Árpád fiai nem értik, nem is érthetik törekvéseit, céljait, küzdelmeit. És hogy a félreértés még nagyobbá legyen, nyitott ajtókra találtak a nemzetiségi vádaskodók, nem azok, akik szűkebb honfitársaik érdekeit valóban a szívükön viselik, hanem akik a politikából kenyérkérdést csinálnak. A magyarság végre nem volt sem a kettős monarkiának, sem a kettős, illetve a hármas szövetségnek egyik oszlopa, hanem a politikai számvetésnek egyik ismeretlen értékű tényezője, amelyet ki-ki a maga fölfogása és terve szerint illesztett be a jövő alakulásaiba. Az antant diplomatái különös örömrmel gyakorolták magukat a nemzetbecsületünkkel való csúf játékban,és ha sikerült nekik, bár korlátolt szak körben is, valamelyes visszarkangot kelteniök, nagy volt a diadal Európa háborús metropolisaiban. Hosszú esztendők során ki is alakult a közhit, hogy a jövendő háború nem egy fordulatát a magyarság állásfoglalása dönti maga el. A jóslás valóvá vált, de nem úgy, ahogyan ellenfeleink óhajtották. A háború első napjai óta gyorsan, föltartóztathatatlanul terjed a hit, hogy a legmegbízhatóbb, legbátrabb és legmegértőbb testvér: a magyar. Százezrek hirdetik és vallják, íme a magyarság egyik érdeme, hogy a kettős monarkia ifjúi erőben mutatkozott, hogy sikerült neki az oroszt hódító útjában megakasztani, amíg a németek nyugaton vívták diadalmas csatáikat. Rövid hetek alatt megtanulta a németség, amit hosszú évtizedek minden küzdelme sem tudott a lelkébe önteni, hogy a kettős monarkia sorsa, léte, jövendője Magyarország és a magyar hatalom virágzásától függ. Nem beszélt többé senki, még az alldajcsok sem, az egykor annyi gyűlölettel emlegetett állítólagos magyarosítási törekvésekről, hisz kitűnt, hogy épp a magyarországi nemzetiségek voltak az elsők a magyar mellett a harcmezőkön és a dicsőséges küzdelmekben. És a tüntető melegség, amellyel a német világ egyszerre a magyarság lépteit kísérte, csak fokozó-