Budapesti Hírlap, 1915. május-június (35. évfolyam, 120–180. szám)

1915-05-02 / 121. szám

10 ezi Sau Ssca hadtesténél. Czibulka altábornagy a legfiatalabb hadtestparancsnokok egyike s a pillanatnyi csöndben, melyet az árvíz parancsolt rá csapataira, az előző harcok fáradalmait piheni ki. — Oh, a hadtestparancsnok — mondják otthon, — mindig jól él. Puha ágyban alszik, fűtött szobában dolgozik, mialatt emberei kint véreznek és fáznak ... Valóban, a hadtestparancsnok jól él. Szép kastélyban lakik, két szobája van és amikor belépünk hozzá, újságot olvas. Az újság múlt hétről való ugyan, de mégis újság, amiből látni való, hogy milyen jól megy a dolga, ő maga is erről beszél és csak akkor jön zavarba, amikor egész lakosztályában nem talál két széket, a mire leültessen. De hamar vigasztalódik. — Azért mégis ez a legszebb szállásom az egész hadjárat alatt. Itt már beretválkozni is lehet s ettől egyszerre jól érzi magát az ember. Bezzeg, máshol gondolni sem mertünk ilyen fényűzésre. Ott nemcsak hogy lakásunk nem volt, de még gyújtóhoz sem jutottunk s a törzskaromnál ugy ápoltuk a tüzet, mint hajdan a Vesztapapnak: egy valakinek mindig cigarettáznia kellett, hogy a többi rágyújthasson." Czibulka altábornagy most tehát jól él. Lakása is van, újságot olvas, sőt beretválkozik is. S mindez a jólét összehasonlításokat vált ki belőle, hogy mennyivel jobb, szebb és könnyebb itt fönt harcolni, mint odalent délen, ahol annak idején hadosztályparancsnok volt. — Itt jók az utak, — mondja, pedig térdig ért a sár, — jók a szállások és nobilis az ellenség. Itt könnyű az élelmezés,könnyű az ellátás és a harc olyan, mint egy szép sakkjáték: tele ötlettel, fordulattal és leleményességgel. Odalent csak vérengzés volt . . . — De azért nehogy azt higyjék, — tette hozzá rögtön, — hogy itt nem voltak nehéz harcaink. Békében egy hadvezér sem hitte, hogy ilyen igényekkel lehet majd egy hadsereg elé lépni. Mert az a teljesítmény, amit a bukovinai átkelés jelent, fölülmúl minden képzeletet. Kilenc hónapja harcolok, de ez a küzdelem az ezer méteres hegyek közt, 26 fokos hidegben a legszebb emlékem lesz. — Szép volt ez a harc azért is, — folytatta, — mert igazán az osztrák és magyar monarkia küzdötte végig. Ezredkötelék nélkül harcoltak a magyar, horvát, stájer és román zászlóaljak a legjobb egyetértésben, közös lelkesedéssel. — Az oroszok nem birták sem a hideget, sem a hegyet. Azt mondták, menjünk hátrább, az ő vidékükre, ott majd elbánnak velünk. És az én magyar népfölkelőim, ezek az öreg legények utánuk mentek, olyan elánnal, olyan elszántsággal, hogy a Dnyeszterig meg sem álltak. És itt sem birt velünk az orosz. — Csak egy példát akarok említeni. Kolomeánál nagyszerűen verekedtek az oroszok s mikor mégis vissza kellett vonulniuk, el akarták pusztitani a Pruth-hidat. Észrevettük a szándékot s ekkor kiadtam a parancsot, hogy minden áldozat árán el kell foglalni a hidat. — Két zászlóalj vállalkozott erre a föladatra. S a fiuk olyan rohamot csináltak, hogy az orosszal egyidőben értek a hidra, a folyóba dobták az égő benzines hordókat, eloltották a tüzet s a harc még tartott, a mikor mi már a városban voltunk. — És ugyanígy harcoltak az emberek lent Szerbiában is. Csakhogy ott nem lehetett teret nyerni, mert az ország már békében meg volt erősitve s minden vonal mögött egy ujabb vonal várt ránk. Ez a különbség tette, hogy ott nehezebben mozogtunk, mint itt. A hősök egyenlők voltak. Ott is vizben álltak, mint itt, ott is természetesnek találták, hogy igy kell küzdeni. Oh, ezek a hősök, ezek a kedves hősök mindenütt egyenlők. Ott hagyják a mesterségüket s eljöttek nem katonának, hanem , — hősnek. — Nem kell ezeket félteni. Elvégzik ők a dolgukat jobban, mint ahogy otthon hiszik. Persze, nem lehet mindig eredményekről beszámolni, de azért a kedv jó s a helyzet kielégítő. És nagy hiba volna, ha otthon az ilyen kijelentésekben nem bíznának s azt csak biztatásnak vennék. Időközben megterítettek a szomszéd szobában s a tábornok minket is meginvitált. A (121. sz.) 1915. május 2. menüi névjegy nagyságú papírlapokra van litografálva: S. L. 16. IV. 1915. Paradicsomleves. Marhasült. Lencse burgonyával. Turóscsusza. Máskor nincs tészta, de most magyar vendégeinek kedveskedik a „nemzeti eledellel". Payr Hugó: Minl tudatlanság. Irta Pekár Gyula. Budapest, máj. 1. A minap Sülyedő hajókról irtam s az óceáni gőzösök mostani nagy pusztulásán elmélkedve annak a jámbor óhajomnak adtam kifejezést: vajha legalább az az egy kincses, szimbolikus hajó, mely feslett tengeren himbálódzik Páris címerében, legalább Páris ne merülne el a háború förgetegében ! Hisz Páris oly szép s voltaképp mindnyájunké, az egész emberi kulturáé, — az ő hajójának a fedélzetén rajta mindenikünk lelkének egy kicsi darabja, legalább ennek az egy hajónak ne lehessen baja . . . Jámbor óhaj, mely azonban a magyar és francia névtelen levelek sokkal kevésbbé jámbor demonstrációját hívta ki számomra. A magyarok hazafias-mérgesen ajánlják: ha már úgy dicsérem „szép Párisomat", miért nem megy most oda internáltnak? rajta majd móresre tanítanak ... a magyar földön lappangó francia névtelenek pedig még mérgesebb gőggel tiltakoznak, persze épp ellenkező szempontból. „Mit erőlködik e dicséretekkel?" írják, „la France est un si grand pays, Franciaország oly nagy, nem szorul ő rá a barbár magyarok dicséretére". Ezt zengik minden hangnemben, a legérdekesebb gall dokumentumot azonban mégis egy magát „telivér francia nőnek" nevező névtelen szolgáltatja, ki egy határszéli nagy kulturvárosunkból írja a következőket: „biztosítom önt, igazi francia sohse rokonszenvezhetne az ön nemzetével, mert túlnagy a távolság a fenkölt francia szellem s a vad magyar betyarizmus (le batyarisme sauvage hongrois) közt, semminthogy e végletek valaha találkozhatnának" . . . Hát én nem térek itt ki a mi ellenséges internáltjainkkal szemben tanúsított lovagias magyar türelem határaira, arra se, várjon merhetne-e francia földön, francia gyötrelmek közt internált magyar büntetlenül hasonlót irni (pláne postabélyeges nyilt levelezőlapon!), — nem hiszem, mert a „műveit" francia méh halálra keresné és széjjeltépné . . . mi magyarok azonban vagyunk elég erősek arra, hogy akkor is Bayardok maradhassunk, mikor a saját népe már rég megtagadta ezt a Bayard lovagot. Mi a tiltakozás ellenére ma is elismerjük Páris zsenialitását: mi sajnálattal megyünk el az ízlés nemzetének ízléstelen szubjektivizmusa mellett s inkább azokkal az érdekesebb és szomorúbb objektiv momentumokkal foglalkozunk, melyek e csökönyös francia eltévelyedés alapjául szolgálhatnak. Mik e momentumok? Vakság, fölületesség, javíthatatlan elfogultság, az ön tömjéntől mit se látó tájékozatlanság, egyszóval a nagy nemzeti tudatlanság. Szegény franciák, szomorú, hogy ennek konstatálását így kikényszerítik, de sajnos, az ő híres gall kakasuk nem tanulékony állat, csak magasan hordja a fejét, de azért nem lát, sőt nem is akar látni a maga szemétdombján túl. Sőt e kakas már hovatovább struccá válik; benne a feje a maga gloire-maszatjában, azt hiszi, senki se látja a gyöngeségét, pedig, sajnos, nagyon is látjuk, sőt látja az angol is és lépi is már hátulról büszke tollait . . . Sülyedő hajókról szóltunk a minap, vajha az azóta elmerült Leon Gambettával együtt a Gambetta nagy nevébe kapaszkodó mai korcs-aljas francia uralom is a poklok fenekére sülyedne minden politikai Alfonzaival és panamista kalandoraival együtt! Akkor tán még kinyithatna a maga tudatlanságától elvakult szegény nemzet szeme s megmenekülhetne. Legelőször is angol barátaitól . . . Nemzeti tudatlanság? Nem az én szavam, más valaki alkalmazta ezt a franciákra és nem más, mint a gallok egyik leghíresebb fia, maga Zola. Épp most húsz esztendeje, hogy nála voltam híres médani kastélyában. Boldog zavarral álltam meg a műkincses, fantasztikus hallban, melynek menyezetéről vitorlás brigantinok hatalmas hajómodelljei lógtak alá, bámultam a cseppet se bohém, inkább gyáros külsejü mester ezerráncos viasz arcára s csudálkoztam, hogy, a piszkos Rougon-Macquartok hírneves tenyésztője ily tiszta kézelőjü rendes ember. Egy percre a Madame Zola nagyon is bourgeoise alakja tűnt fel az üvegajtónál, akkor jutott eszembe, hogy hisz a nagyember hálából gondviselő hű mosónéját vette el... A bemutatkozás után szóról-szóra a következő beszélgetés folyt le közöttünk: „Ön tehát magyar író? En conséquence ön németül ír, ugye?" — „Nem, mester!..." — „Hm, akkor hát csehül, ugye?" — „Nem!.. — „Ah, tudom már: cigányul! persze en langue tzigane!" — „Az se..." — „Hát akkor micsoda diable de langue nyelven hatán törökül, hahaha? ..." — „Ez már közelebb jár" szóltam és kezdtem magyarázni neki a türk-magyar atyafiságot, de ő fölényesen intett le: „hagyja, mindegy ..." s büszke mosollyal tette még hozzá: „jegyezze meg magának, mi franciák a külföldet illetően végtelenül tudatlanok vagyunk. Minket a külföld nem érdekel. Mi nem utazunk, minek? oly jól érezzük magunkat itthon, nous sommes si bien chez nous..." Nos, a Zola e büszke szava, azt hiszem, a probléma, a francia nemzeti tudatlanság nyitjához vezet minket Nem a primitív népek (oroszok, balkániak) elsődleges, naiv tudatlanságáról van itt szó, hanem másról: arról a gőgös tudni nem akarásról, mellyel a francia a maga exkluzív kultúrájának a magaslatáról oly megvetően ignorálja az egész többi emberiséget. Ahogy névtelenem írja: Franciaország oly nagy... mi szüksége van neki arra, hogy a világ többi részéről tudomást vegyen? A rokokó-hanyatlás kis Bourbon-princes jtunak az eszembe, kik annyira fansebb lényeknek érezték magukat, hogy már semmit se tanultak, annyira tökéletesek voltak, hogy, már hni se tudtak is öreg dajkájuk kezét nézve, őszintén csudálkoztak: „nini, hát neked is öt ujjad van? ..." A francia is úgy bámul ránk többi népekre: nini, c'est drôle, hát ti is emberek vagytok? Ez volt a régi görögök álláspontja is, a helléneken kívül ők is nagy büszkén csak „barbárokat" ismertek, kikkel méltóságukon alul állt szóba állni, lám, tudjuk jól, ők e gőgös nemzeti tudatlanságon rajta vesztettek. Rájuk jött a tudó, a magáén kívül mást is tudó római ... épp ugy, mint ahogy ma jön rá a szintén tudó német a magukén kivül mást nem tudó franciákra. Micsoda védtelenség ez a külső dolgokról való teljes értesületlenség, s egy ily nemzet szükségképpen elveszti mértékét, helyzete tudatát a környező többi népekkel szemben. Az értesületlenség első oka persze az, hogy a francia a maga szép nyelvén kívül semmi más nyelvet nem tud és nem is akar megtanulni. Míg mi, magyarok és németek, átlag 3—4—5 nyelvet beszélünk, addig a franciák előtt mind zárvák a többi nemzet géniusza. Látásuk ferde, utazóik megbízhatatlanok ... ott a hirhedt Tissot, ki csak papriqua-t és villogó gathia-t látott Magyarországon! A francia gőg csak a maga gloirejából él, de, én istenem, nagyon a múlté, a feledésé ez már, oly annyira, hogy már ők maguk is feledni kezdik! Való igaz, akkora az általános műveletlenség, a nagy nemzeti tudatlanság gall földön, hogy a franciák már a maguk dolgát se tudják többé. Csak a komoly párisi Revue Hebdomadaire ama két év előtti számaira utalok, melyekben egy nagyrangú katonatiszt oly ijesztően szomorú statisztikáját tárta fel az iskolát járt francia katona hajmeresztő butaságának és tudatlanságának. Hiába kérdik tőle, ki volt Nagy Károly, IV. Henrik, XIV. Lajos ... nem is hallott róluk. Hát Első Napóleon? Erről már tudnak valamit, mit? Ilyesmit: „Napoleon hadat üzent Bismarck császárnak, hogy megmentse az orleánsi Szüzet...!" Ha önmagukat igy ismerik, csuda-e, ha minket nem ismernek ?( Szép az a francia esprit s én vagyok legnagyobb tisztelője: ragyogó tüzjáték ez, de, sajnos, a nemzetek létérti harca komoly tüz s nem puszta ragyogó játék. E bájos esprit bizony csak puffogó vaktöltés a német nemzeti tudás alapos ágyuszava mellett. Ezt a nagy harcot pedig nem a szellem, hanem a tudás: a német iskolamester fogja eldönteni. Tisztában vagyunk mi a sajnálandókkal: a német se nem oly ízléses, se nem oly zseniális, mint a francia, a német nem bír annyit kitalálni, de a francia találmányokat százszorta jobban képes adoptálni, — a német plump, nehézkes, ahogy Stendhal szerette mondani: „a német, ha könnyed akar lenni, az ablakon ugrik ki..." mindegy, a nagy francia nem-