Budapesti Hírlap, 1915. május-június (35. évfolyam, 120–180. szám)

1915-05-23 / 142. szám

•vr­­10 Budapesti Hirup­a**. ..) 1915. május 23. . Sztropkó felől József királyi herceg a Beszki­dekből verve ki az oroszokat. Ezekben a har­cokban honvédek, továbbá a debreceni és sze­gedi bakák tüntették ki magukat. Ezzel megin­dult az egész orosz haderő koncentrikus vissza­szorítása északkelet felé. A front összébb szo­rult, a harcok területe szűkebb lett és ezzel a veszteséghézagok összetolódtak, mire az oro­szok megpróbáltak a Visztoknál megállani. Mi viszont épp a szűkebb front miatt csak kisebb erőkkel támadhattunk, de azért a szieniavai orosz ellenállás is megbukott. Délről egyes had­testünk, délnyugatról a tizedik és nyugatról a németek támadták őket Brzozov irányában ne­héz tüzérséggel, a­melynek hatása rettenetes volt. De azért elszántan védekeztek és sok em­berünkbe, sok jó tisztünkbe került, a­míg meg­vertük őket. Itt esett el a sérthetetlennek tar­­tott Paskievicz őrnagy, a­ki századik csatáját Ivivsca és Krebs ezredes.­­ Azután újabb harcok jöttek. Rymamovtól keletre Beskó és Zarzin között ötven lépésen­kint kellett őket kivenni állásaikból. A harctér borzasztó küzdelemnek nyo­mait mutatja. A mezőkön ezer és ezer gránát­tölcsér, fölfordult ágyuk és véres emberi cafatok fekszenek. Az oroszok itt úgy harcoltak, mint igazi hősök. Május 14-ig tartottak a zarzini harcok. Ekkor az ellenfél visszavonult a Szántól keletre, fölgyújtva maga után a hidakat. Martiny tá­bornok még aznap bevonult Szanokba, melynek túlsó végén még lövöldöztek. Bernát lovassága átúsztatott a Szánon és fejjel folytatta az üldözést Tyrava—Voloszkáig, a­­hol kisebb ellenálást kellett legyőznie. 13-án akár ez a hadtest is Birsa felé menetelt. Ekkor kapta Martiny azt a föladatot, hogy támadja meg Przemyslt.­­ Talán nem kell magyarázni, hogy milyen nehéz feladat háromlott ezzel a tizedik had­testre, de a katonákat föllelkesítette az a tudat, hogy épp őket, przemyslieket bízták meg váro­suk visszafoglalásával és páratlan tűzzel rohan­tak Bircsán át Olsany és Podmazurani felé. Má­jus 15-én érték el a vár előretolt védőműveit. Przemysl: Przemyslt erődgyűrűk övezik, de az erő­dök előtt fekvő magaslatok is meg vannak erő­sítve. E gyűrűkön kívül van még egy öv, a­me­lyet az orosz ostromló sereg épített. Az utóbbi kizáróan földsáncokból állt. Most teljesen szét van dúlva, nehogy ostrom esetén mi használ­hassuk. Szerencsére nekünk ezekre a támasztó­pontokra már nincs szükségünk, mert a X. had­test mindjárt az első rohanással az erődökig jutott. Olyan eredmény ez, a­melyet csak az tud kellőképpen értékelni, a­ki látta azokat az aka­dályokat, a­melyeken már túl vagyunk. De azért­­még mindig nehéz feladat előtt állnak kato­náink. A védősereg alkalmasint elég nagy ahhoz, hogy főseregük menekülését egy ideig fedezze.­­A kozákok az erődökben húzódtak meg, míg tüzérségük kizáróan a közbeiktatott állásokban foglalt helyet. Az erődök sokat veszítettek érté­kükből annak ellenére, hogy a vár eleste óta nyolcezer munkás dolgozott helyreállításukon. Egyes védőművek egészen elpusztultak. A helyü­kön a hegycsúcs zöld mezőjében fehér kráter tátong. Más erődök azonban már használhatók.­­Az oroszok betontömbökből és földsáncokból jól védhető pozíciókat készítettek maguknak, a­me­lyeknek megközelítését árkok és drótsövények nehezítik meg. De azért a mostani Przemyslt nem egyes pontok teszik erőssé, hanem hegy­csúcsoknak és védőműveknek az a rendszere, a­melyet mi kerestünk ki csodás ügyességgel és öt­letességgel. Az egyik pont a másikat védi, az egyik förőd elvesztése nem zavarja a többit. Még ezer szerencse, hogy nemcsak előnyeit, de hátrányait is ismerjük a várnak és orosz ágyú nem lehet a­nélkül, hogy rögtön ne borítanák el gránát­jaink. A helyszín nagyszerű ismeretének kö­szönhető, hogy a délnyugat felől előnyomuló csapataink a 15-én lefolytatott tüzérségi párbaj után még aznap este kidobták az oroszt magas hegycsúcsokon megerősített állásaiból. Ezen a napon már ott voltunk a tizedik hadtestnél, a­mely visszavonuló kozákokkal csatározva, az erődök előterét alkotó dombláncolat tövéig ju­tott. Mire az oroszok magukhoz tértek meglepe­tésükből, már közel állottak a védőművekhez és az éj folyamán tüzérségünk is elfoglalhatta a legkedvezőbb állásokat. Vasárnap, május 16-án kezdődött a táma­dás, a­melyet Martiny altábornagy személyesen vezetett. A parancsnok jóvoltából közvetetlen közelből nézhettük a támadást és megfigyelhet­tük­­tüzérségünk nagyszerű munkáját. Akciónk egyelőre két erőd, Lipnik és Praskovce ellen irányult, melyek a délnyugati védelmi övön fe­küdve, a városba vivő utat zárják. Az elsőt Nemecsek, a másodikat Schneider vezérőrnagy csapatai támadták, míg a hadtest többi részei részint tartalékban pihentek, részint jól sike­rült megkerülő mozdulatokat végeztek. Eleinte csak a tüzérség dolgozott. Gránát­jaink szünet nélkül hullottak, mint a jégeső. Azután a gyalogság rajvonalban nyomult föl a domboldal mezőin. Negyven-ötven méteres szö­kellések után beásva magát. Majd orosi ágyú­golyók jajgattak el a fejünk fölött, ütegeinket­­keresve és srapnellek csaptak le közel a rajvo­nalurukhoz, aztán ismét elhallgattak az orosz ágyuk, mert tüzérségünk megtalálta őket... és ... és közben katonáink ott a domboldalon mind feljebb és feljebb kúsztak. Tizenkét óra hosszáig tartott ez az őrjítő küzdelem és estére már háromszáz méternyire az oroszok előtt mély fedezékekbe beásva állott rajvonalunk. Olyan távolság ez, melyet az oroszok hetvenezer embe­rük föláldozásával sem tudtak elérni. Háromszáz méter... de ezt a rövid távol­ságot már nem engedik a vezérek megtenni. Sok vérbe kerülne és ezt nem éri meg. Majd a tüzér­ség rövidesen szétomlas­ztja a hegycsúcsot és akkor áldozat­otelül sétálhatunk át rajta. ^ Payr Hugó: A Kúria és a háború. Lugánó, máj. 19. (Alkalmi levelezőnktől.) Miután Olasz­országban ma már olyan terrorizmus uralko­dik, mely elől csak kitérni lehet, tegnap nyert érdekes információimat már csak innen jelent­hetem. Úgy vatikáni, mint kormány­körökből megerősítését hallottam annak a régebbi hír­nek, hogy háború esetére valóban történtek a két faktor között bizonyos megállapodások. Ez természetes is, hiszen a Kúria annyira be van ékelve a hadviselő olasz állam testébe, akció­szabadságához és biztosságához viszont az egész világ katolikusainak érdekei és jogai oly szoro­san fűződnek, hogy rejtett kártyákkal egyik fél sem mehet a beláthatatlanul válságos idők elébe. A Vatikánnak azon kellett lennie, hogy a­mely kérdésekre nézve a garanciális törvé­nyeik nem intézkednek, a katolicizmus érdekeit azokra nézve is tőle telhetően megóvja. A Va­tikán mai kényszerhelyzete végképpen meg fogja értetni a világgal, milyen abszurdum az, hogy közel háromszáz millió ember legbensőbb érdekei és legszentebb jogai szenvedjenek sé­relmet az Egyház akaratának figyelembevétele nélkül. Addig is azonban, míg egy ilyen belá­tás eredményeit megérleli az idő, a Kúriának keresnie kellett egy kivezető utat, keresnie kel­lett valamelyes megállapodást a legrosszabb esetre nézve is. A­mint nekem beszélték, a Kúria indi­rekt kérdései a királyi kormányhoz főképpen két pont körül forogtak. Első kérdés, hogy azok a Vatikánnál akkreditált miniszterek, a­kik az olasz állam ellenségeit képviselik, milyen garanciák mellett maradhatnak tovább is olasz földök, és érintkezésben maradhatnak-e kor­mányaikkal? Második kérdés: Korlátozás és ellenőrzés nélkül folytathatja-e a pápa az olasz kormány háborúja alatt is a nunciusaival való siffr­rozott táviratváltást és küldhet-e továbbra is az olasz állammal hadban álló kormányoknál akkreditált diplomáciai ügyvivőihez kontrolá­latlan kabinetfutárokat? E két főkérdéshez néhány apróbb mel­lékkérdés csatlakozott olyan részletekre nézve, melyek bennünket nem érdekelnek. Salandra válasza a két vatikáni kérdéssel szemben há­rom főbb pontot emelt ki. Első kérdésre adott állítólagos válasza szerint a királyi kormány nem akceptálhatja azt, hogy, a vele ellenséges viszonyban lévő államok vatikáni ügyvivői kor­látozás nélkül gyakorolhassák funkcióikat. El­lenben semmi kifogása sincs e diplomaták Ró­mában való maradása ellen oly feltétellel, hogy valamelyik apostoli palotában (Laterán vagy Castel­ Gandolfo) internáltassanak. A második kérdésre nézve megjegyzi a miniszterelnök, hogy a­mennyiben a Kúria garanciákat tud nyújtani a királyi kormánynak arra nézve, hogy sifrkrozott táviratai és kabinetfutárai út­ján kizáróan és csakis egyházi dolgokban fog hírt váltani, és a legszigorúbb semlegesség megtartása mellett minden politikai érzelem­nyilvánítástól tartózkodik, — ez esetben nem kíván akadályt gördíteni a katolikus egyház fe­jének zavartalan továbbműködése elé. Harmadszor, a­midőn az olasz királyi kírmány újból megerősíti a Szentszék függet­lenségét és abszolút lelki szabadságát, — ga­rantálván egyben a pápai paloták exterrito­riális sérthetetlenségét — a helyzet rendkívüli kényszere folytán el nem kerülheti, hogy a közrend megóvásának érdekében ellenőrzés alá ne vesse az ellenséges államok Olaszországban visszamaradt vatikáni diplomatáit, vagy egyéb prelátusait. Ehhez a három főponthoz néhány bizal­masabb tanácsot csatolt volna még Salandra, melyek főképpen arra az eshetőségre szólnak, ha belső súlyos komplikációk megakadályoz­nák a kormányt a garanciális törvényben vál­lalt védelmet biztosíthatni a Vatikán és hozzá­tartozói érdekében. Más szóval, ha forradalom törne ki, és maga az olasz királyság sem lenne többet biztos a maga dolgában. Ezeknek a bizalmas figyelmeztetéseknek tulajdonították tegnap Rómában az alsópapság szinte föltűnően lelkes magatartását a hábo­rús tüntetőkkel szemben, és azt a hírt, mely vatikáni nagykövetségünk küszöbön álló eluta­zásáról terjedt el. Az is bizonyos, hogy a Vati­kán újabb politikai és históriai levéltárának Spanyolországba való átszállítása tervbe van véve, — talán már meg is indult — míg a nagy­értékű, többévszázados irattár elrejtésére (!) magában Olaszországban keresnek módokat. Ezt az egész idegességet és készülődést egy há­ború nem magyarázná meg, mert hiszen nem szakadhat részünkről olyan vereség az olasz királyságra, hogy­ azért a pápának, vagy a Kúria kincseinek előlünk menekülnie kellene. A­kik Rómában a pápa spanyolországi vissza­vonulását szorgalmazzam, nem háborúról be­szélnek, hanem forradalomról,­­ és nem a hódítók elől sietnének biztosítani a pápát és a pápaság históriai dokumentumait, hanem in­kább bizonyos máris látható tombolók ellen. A Salandra-kormányban megvan minden jószándék a Kúria biztosságát, a­meddig csak lehet, megvédeni. De egy kissé túl sok a meg­védeni valója ahhoz képest, a­mivel rendelke­zik. Nagyon szívesen látná tehát maga mellett a katolikus népszövetséget, mint erkölcsszeli­dítő erőt. Csak az a baj, hogy a szabadkőmű­vesség többéves élénk tevékenysége mellett X. Pius alatt a katolikus népszövetség nem fej­lődött, mert a pápa nem szeretett politizálni. Alig négy-öt hónapja, hogy XV. Benedek ezt azt igen célravezető eszközt figyelmébe vette. Most már erősen agitálnak mellette kicsinyek és nagyok, a sajtót is igyekeznek belevonni, s az új elnök, Della-Torre gróf, energikus és te­vékeny, ember. De késő, most már minden késő,­­ hogy el lehessen hárítani azt, a­mi jön. Ha csak még egy évig dolgozhattak volna zavartalanul, az eredmény érezhetővé válhatott volna. Úgyszólván az utolsó percben, elutazá­som előtt, hallottam jó forrásból, hogy a pápa Rómát semmi esetre el, nem hagyja, és minden eshetőségre gondoskodni kíván a pápaság ér­dekeinek megóvásáról. Alighanem annyit je­lent ez, hogy bíborosait sem hajlandó messze engedni magától, hogy így, bármi történjék is, a bíborosi testület mindenkor összeülhessen. Azt mondják, a pápa változatlanul erős és nyugodt, és gondosan gyűjtett e nagy idők.

Next