Budapesti Hírlap, 1915. május-június (35. évfolyam, 120–180. szám)
1915-05-01 / 120. szám
e ket megbecsülünk. Nincs egyéb kívánságunk, minthogy erre az egyszerű és jó bölcseségre mielőbb az egész világ ráébredjen." Politikai események. Budapest, ápr. 30. A miniszterelnök Bécsben. Bécsből jelentik: Tisza István gróf miniszterelnök ma reggel Bécsbe érkezett és a bankutcai magyar palotában hosszasan értekezett Burián István báró közös külügyminiszterrel. Tizedfél órakor Tisza István gróf miniszterelnök Schönbrunnba hajtatott, ahol a király magánkihallgatáson fogadta. Legfelsőbb kihallgatása után Tisza István gróf tanácskozást folytatott Stürgkh gróf osztrák miniszterelnökkel. A közös miniszterekkel is volt tanácskozása Tisza grófnak, aki délután négy óra negyven perckor visszautazott Budapestre. Az ellenzék tanácskozása. A szövetkezett ellenzéki pártok elnökei ma délelőtt tíz órakor a függetlenségi pártkörben tartott tanácskozásukon több mint három óra hosszat folytatták a Pénzintézeti Középpontról szóló törvényjavaslatnak és az indemnitásnak megvitatását. Részt vett a tanácskozásban a függetlenségi párt, alkotmánypárt, néppárt és demokrata párt elnöksége. A vita során Andrássy Gyula gróf, Hadik János gróf, Földes Béla, Szterényi József, Tóth János és Vázsonyi Vilmos szólaltak föl. Az egyes kérdéseknek és az ellenzék álláspontjának részletes kidolgozására bizottságot küldtek ki. A mai tanácskozásról a függetlenségi párt kőnyomatosa ezt jelenti. Az ellenzéki pártok elnökeinek a Pénzintézeti Középpontra vonatkozóan ma délben a függetlenségi pártkörben tartott értekezlete, már megállapodásra jutott a többi között a pénzügyminiszter vétójogának megszüntetése iránt és a plénum kifejezte azt az óhajtását, hogy a képviselői állás és a Pénzintézeti Középpont igazgatósági tagsága között erkölcsi inkompatibilitás mondassék ki. A kiküldött albizottság holnap tart ülést Hadik János gróf elnöklésével. A párt kőnyomatosa jelenti még, hogy az ellenzék megbízottai és Teleszky János pénzügyminiszter között még egy tanácskozás lesz a Pénzintézeti Középpont dolgában. Az indemnitás. A függetlenségi párt az indemnitásról szóló javaslat ellen nagyobb vitát indít azon az okon, hogy Tisza István gróf miniszterelnök nem fogadta el a harcosok választójogára vonatkozó indítványt. Károlyi Mihály gróf és Batthyány Tivadar gróf az általános, titkos választójogot fogják követelni és a függetlenségi párt több más tagja is a választói jog jelszavával vesz részt az indemnitás vitájában. Az alkotmánypárt értekezlete. Az országos alkotmánypárt május 2-án, vasárnap este fél hét órakor a párt közhelyiségében Andrássy Gyula gróf elnöklésével pártértekezletet t£wt, amelyen a kormány által benyújtott törvényjavaslatokat vitatja meg. Berlini újságok Tiszáról, Berlinből jelentik. A német újságok nagy része közli Tisza István gróf miniszterelnök képviselőházi beszédét és a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik róla. A Münchner Neuesten Nachrichten ezeket irja: A képviselőház tárgyalásai emelkedett kedvben folynak. Ellenségeink pedig a háború kilenc hónapja után most láthatják, milyen belső erő egyesíti az osztrák és magyar monarkia népeit, amelyek a monarkiában fejlődésüknek biztosítékát és védelmét látják és ama romboló erők ellen való támasznak tekintik, amik az orosz birodalomban mindent nivellálnak és lerontanak, ami békésen és szabadelvűen akarna fejlődésnek indulni. A Germania szintén arra utal, hogy a magyar országgyűlés a legteljesebb egyértelműség képét mutatta. Ez a döntő momentum. És ez rontja le azokat a számításokat, amiket az egyesült ellenségek a magyar ellenzék magatartására alapíthatni véltek. A Nordd. Allg. Zeitung a magyar képviselőház határozatairól a következőket írja: A magyar képviselőház egyhangúan fogadta el azt a javaslatot, amely szükség esetén a monarkia védőerejét erősíti. Az ellenzék fentartás nélkül csatlakozott a kormány követeléseihez és újra bebizonyította, hogy az egész magyar nemzetet csak az az eszme tölti el, hogy minden áldozatot meghoz az ellene intézett támadás leverésére. A tárgyalások folyamán egyúttal megnyilvánult Ausztria és Magyarország és Németország rendíthetetlen összetartása. Tisza István gróf miniszterelnök kifejezetten rámutatott arra, hogy a szövetséges hadseregek milyen odaadással szentelik magukat a közös feladat megoldására. A szövetségesek, mondotta Tisza István gróf, azon fáradoztak, hogy egyesült erővel,a legnagyobb erővel odasújtsanak, ahol ez a közös cél nézőpontjából a legszükségesebb volt. Ennek az egyetértésnek köszönhetők az eddigi sikerek, ebben az egyetértésben van biztosítéka annak is, hogy a küzdelmet valamennyi ellenség győzedelmes leveréséig folytatjuk. BUDAPESTI HÍRLAP ..20. o.) Tavasz a városban. Budapest, ápr. 30. Odakünn a falun ilyenkor legszebb a világ, tavasz bűbájos évadján, idebenn a városban csak arról tudjuk megérkezését, hogy kiülnek a város arculatjára a tavaszi szeplők. Túrják a földet, javítják a villamost, meszelik, renoválják a házakat, a városnak ez a tavaszi nagytakarítása azonban csak rikítóbbá teszi azokat az apró szépséghibákat, melyeket ősszel és télen oly jótékony ködbe burkol a nedves, havas, ködös atmoszféra. Gyalog ha rájjuk a pesti utcát, a fáktól szinte alig is látjuk az erdőt, ki vet ügyet a frissen mázolt házaira: jól fest-e rajtuk az új tavaszi köntös? De gyerünk csak fel az omnibusz tetejére, gyorsam, még egyszer, talán utoljára, mielőtt végleg a közlekedési múzeumiba kerül ez a pesti Noé-bárka. Most, hogy meghalni készül, elmondhatjuk róla a jót is: éppen lassúságánál fogva a szemlélődésre kiválóan alkalmas volt ez a lenézeli alkalmatosság, melynek tetejéről itthon is megláthattunk néha egyet-mást, ha nem is hívták előkelően imperiálnak, mint Párisban. Odakinn bezzeg nem restelkedtünk fölkapaszkodni rá, ideshaza azonban derogált előkelőségünknek. A pesti ember különben is azért látja csak olyan ritkán a városa arculatának elváltozásait, mert vagy gumimikereken robog, amikor elvárja, hogy őt nézzék, nemhogy ő maga szemlélődne, vagy pedig kiül a kávéház elé, hogy mások sétáljanak neki. Ki gyalogol Pesten? ... Pedig ilyenkor, tavasszal mindig megismétlődik a városok arcának színeváltozása, csakhogy ezt nem látni máshonnan, mint az omnibusz tetejéről, akarom mondani az impériátról. Ahogy az omnibusz „vágtat, azaz lassan halad" (mint a költő Laura Guszti bácsi mondital) szét csendesen újra meg újra megállapíthatjuk magunkban, mennyire utolsó szempont nálunk az esztétika a városépítés-, rendezés- és díszítésnél. Az ember sírva szeretne leugrálni az omnibuszról, hogy megfogja a kezét a tavasz évadiján vackából rendszeresen előbúvó renoválónak, aki itt egy szép, antik fantáziájú kőhomlokzatot meszel be vakító fehérre, amott gondosan átfest egy falfelületet, hogy az más anyagnak lássék, mint amiből van, emitt a vert vasat preparálja öntött vassá, másutt pedig az esztergályozott fát hamisítja faragott fává. Milyen lábbal tiprása az ilyesmi a díszítőművészet legelemibb törvényeinek! Pesten még mindig nem tudják, hogy ízléstelen minden díszítés, melynek elemei nem magából a díszítendő felületnek, vagy tárgynak, a stílusából sarjadzanak. Mert — ugyebár? — nem minden stílus bírja el a díszítést egyformán; az egyiken a pazarság is fenséges, a másiknak éppen gőgös egyszerűsége ad méltóságot. Ám itt még lehet helye a mérlegelésnek! De az anyag csaló utánzása mindig otromba és — fájdalom! — ezzel találkozunk legtöbbször, főleg ilyenkor, mikor a vedlett falakat ujjá hamisítja a tavaszi renoválás. Márványozott bolthomlokzatok, műmárvány-oszlopok, olcsó gipszfaragások, festett vaspántok, öntött vasrácsok merednek fel reánk fenyegetően az omnibusz tetejére, ujjá meszelt köntösükben még kiáltóbban rikoltozva a modern Budapest művészietlen exteriőrjéről, mint kopott korukban. Órákig cammoghat velünk az omnibusz, míg egy-egy valódi márvánnyal, vagy igazi, nemes kővel beburkolt épületet találunk, hol a csalás nem akarja velünk elhitetni, hogy a fal belsejében is márványtömbök lappanganak, hanem ahol a kő vagy márvány burkolat-jellege szembeszökő; amíg találunk épületet, ahol a kövek természetes színe gyönyörű harmóniákat teremt, melyeket nem zavar a kőnek hazudott téglák silány anyagának közbesikkasztott hazugsága. Ám hogyan magyarázzuk meg ezt a tót napszámosoknak, akik a nyári renoválás munkáját végzik, mikor azok se gondoltak rá, akik — a pesti ancien regime idején — fölépítették és földíszítették ezt a mi szépséges Budapestünket? Ahol a középponti pályaudvart ferdén állították be a Rákóczi-út tengelyébe; ahol lerombolták a fél Belvárost, hogy újra görbén építhessék ki a Kossuth Lajos-utcát a Dunáig; a hol nekivitték az Erzsébethidat a Gellért-hegynek, a hegyet pedig körül csipkézték gyermekjáték-kőkockákkal; ahol a Bazilikát és a Népszínházat háttal állították a forgalmas körutaknak, ahol meghosszabbították az Andrássy-utat a ligetbe, de előbb elállították a hídhoz vezető utat a milleniumi emlékművel, ahol De ne folytassuk tovább. Szálljunk le inkább az omnibusz tetejéről. Mégis csak jobb lesz az autóbusz, az talán gyorsabban robog majd s igy a tetejéről sem láthatjuk ennek a mi szépséges Pestünknek annyi tavaszi ragyával elcsúfított ábrázatját. Bár hiszen a világ minden metropolisa között azért mégis csak ezt a mi Budapestünket szeretjük, legjobban. Szépséghibái ellenére is, velük együtt, vagy — ki tudja? — tán éppen miattuk! Ha nem pörlekedhetnénk vele néha egy kicsit, tán hamarább ráunnánk, az örökös méz keserűvé lenne a szájunkban. Hiszen a magyar nóta is azt mondja: „azért, hogy egy kicsit ragyás, kend az én szeretőm nem más" — hát hogy ne bocsátanék meg a mi szépséges Budapestünknek is ezeket az ártatlan tavaszi szép löket? ....... 1915. május 1. Hagyar repítik, orosz mini - A Budapesti Hirlap haditudósítójától. — — Képsorozat a háborúból. — Tábori sajtóiroda, áprils. Harminc évig sínylettük annak a zárkózottságnak kellemetlen utóhatásait, a mellyel a tisztikar a civil társadalmi élettől elzárkózott. Nekünk a hadsereg csaknem idegen volt, tagjairól néha hamis képzeteket alkottunk magunknak s most, a mikor egy véres fölfordulás révén egész közvetetlenné válik az érintkezés, — most látjuk csak, hogy milyen nagyszerű, művelt, okos és finom emberekből áll tisztikarunk. Ezerszer tapasztaltam, hogy kint a harctéren számtalan tiszt van, akinél a formaruha és a lövőárkok sara a legértékesebb egyéniséget takarja. Találkoztam katonákkal, akikben sokkal több érzék volt politikai, társadalmi és tudományos kérdések iránt, mint szociológusainkban vagy politikusainkban. Ezek a tisztek azok, akikért a legénység száz halállal is szembe néz s nem tudom, hogy ha a háború után formaruha nélkül állnának a nép elé, nem lenne-e az egész ország követője egyszerű becsületességüknek, józan, okos, katonás szavaknak. Mert nem igaz az, hogy a háborúhoz, a hadvezetéshez csak katonai tudományok kellenek. A jó vezér nemcsak a sztratégiához ért, nemcsak közgazdasági ismeretekkel bír, hanem jó pedagógus és lélekbúvár is. Hisz, hogy egyéb példát ne mondjunk, itt van a népfölkelés; ennek az anyagnak kiképzése és a harctereken való gyors alkalmazása sokkal, de sokkal nehezebb feladat, mint a békeidőben való kiképzés. Nem érdektelen azért annak a kérdésnek a megvilágítása, hogy hogyan csinálnak hadvezéreink hősöket azokból a katonákból, akik nyolc héttel ezelőtt még szakaszjeggyel mentek az oktogontól a nyugati pályaudvarig. Ezt a kérdést magam nem tanulmányozhattam. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy most mégis elmondhatom háborús sikereink egyik legérdekesebb titkát. Wolff dandárparancsnoknak voltam a vendége. Egy úriházban, alig ezer lépésnyire a rajvonal mögött uzsonáztunk, miközben arról folyt a szó, hogy hadseregünk tartalék erői csodálatosképpen ugyanolyan jól megállják a helyüket, mint a tábori formációk. A brigadéros ekkor ezt magyarázva, elmondotta, hogy hogyan lesz a regrutából hős. — Az újoncokat kiképezik, — így kezdte magyarázatát a dandárparancsnok, — s ez a kiképzés rendesen nagyon elfárasztja a kényelemhez szokott népfölkelőket. A nyolcadik hét leteltével sokkal fáradtabbnak érzik magukat, mint három hónappal később kint a harctéren.