Budapesti Hírlap, 1915. május-június (35. évfolyam, 120–180. szám)
1915-05-23 / 142. szám
LA ÖÜÖAPreSII HÍRLAP (142 sz.) Vexo. május 23. pai egyensúlyt, tudniillik négyen, öten támadtak ránk, ez csak fölbontása az egyensúlynak és azért Olaszországnak közbe kell lépnie, hogy helyre álljon az egyensúly. És nem szégyellik magukat, mikor ilyeneket hebegnek. De Itália az öröm, a lelkesedés, a harci készség és az érzéki dicsőség mámorában úszik. Jól dolgoztatok, politikusok, államférfiak és főleg te, jó sajtó, de mit fogtok csinálni a makacs munkássereggel és a rezervistákkal, kik nem akarnak tudni a háborúról? Agyon fogtok mindenkit lőni? Olaszország oly háborút visel, melyre még ürügyet sem tud találni. Nyomorult, kis ürügyet sem. De azért a legnagyobb lelkesedés liheg lelkében. Erre nem tudunk példát. Nem gúnyosan és kételkedve említjük anynyiszor a lelkesedést. Hisszük, hogy a jogászok nem lelkesednek és van elég józan. De azért lelkesedés van, lelkesednek a köztársaságiak és ez a lelkesedés fáj legjobban a királynak. Lelkesednek a diákok, a tanárok, az írók és ezerszínű lángban ég mindenekfölött és előtt a nagy D'Annunzió, kit a király háromnegyed óra hosszat meghallgatott. Jobban mondva a szent D'Annunzió háromnegyed órányi kihallgatást engedelmezett a királnak. Barzilai pedig elkiáltotta magát: Éljen a király! Ez csak szép? Ezért csak lehet egy kis háborút kezdeni a szövetségesek ellen? A „szent egoizmus" nevében? Gyújtsatok örömtüzeket! Hadd süsse ezek fénye a hatalmas D'Annunzió koponyáját. • Minden kornak, minden nemzetnek megvan a maga nagy embere; a mai olaszoknak d'Annunzió a reprezentatív emberük. D'Annunzió semmiben sem alkotó erejű, csak a nyelv művészetében, ennek egyik legnagyobb mestere. A legnagyobb retorok egyike, kik valaha éltek. Senkinek nincs oly színes, oly hangzatos, oly melodikus nyelve, ez már nem is nyelv, ez inkább zene. Eszmei irányát tekintve majd a franciák módjára realista volt, majd az északiak módjára szimbolista, filozófus, pszichológus. Mindent a szók kedvéért tett, a hangzatosságért, hogy megrészegedjék a szótól, pompázhasson benne, mint drága köntösben, hogy a világ csodálja és imádja. Neki tapsoló közönségre van szüksége, mint a tűzijáték mesterének, mint minden szónoknak. A szónoklat az a művészet, mellyel leginkább vissza lehet élni. Ezt sokan bebizonyították, de senki oly meggyőzően, mint d'Annunzió. A szónoklat művészete természetesen a nyelvhez van kötve és ezért specifikusan nemzeti. Az olasz szereti d'Annunziót, az ő nyelvén dalol. D'Annunzió hirdeti: az olasz az igazi latin és csak az igazi latin ember, a többiek barbárok. Mi mind barbárok vagyunk. D'Annunzio hirdeti, az új latinság van hivatva a világon uralkodni. Itália és Gallia (mert Hispánia és Portugallia ki van rekesztve!), mi többiek legfölebb sleppjét hordhatjuk a latin világ díszköntösének. Csak az utolsó napok eseményein át értjük meg d'Annunziót és csak d'Annunzión át a mai olaszok lelkét. Némelykor baj, ha az embernek híres atyja van; nemcsak az idegenek hasonlítgatják őket össze egymással, ő maga is kötelezve érzi magát, hogy nagy atyja módjára ő is nagy legyen. Olaszország a régi római világuralomról álmodik; ez a hang még Leopardi mélységes szomorúságából is felénk hangzik. De Leopardi zokog, ha a mai Olaszországot, az ő koráét, a rómaiak Rómájához méri. Ennyire sülyedni már valószínűtlen, nem lehet megérteni. Azóta Olaszország nagyon emelkedik, gyönyörű folytonosságban, de egészen más síkban, mint a minő a régi Rómáé volt. D'Annunzio perverzus retorikájával a régi Róma dicsőségét lobogtatja az olaszok képzelete előtt. Hadi dicsőség! Ez kell az olasznak. Azt olvastam, hogy az olaszok még ultimátumot se küldenek nekünk, nehogy elfogadjuk. Jól van kitalálva, mert az olasz valóban a háborút akarja, a háborút minden árva. Tripolisz volt a főpróba. Előbbi korok szégyenletes futásai után itt akartak először öntudatra szert tenni. Ez sikerült. Sokba került, nem is volt olyan nagy dicsőség, de végre mégis hódításban végződött, melyet a makacs benszíülőttek folyton, most is, kétségbe vonnak, ami sok vérbe kerül, de van dicsőség és Róma csalaga újra ragyog Afrikában. Most tehát újabb háboru kell. Ellenünk. Megfontolták, szó sincs róla. Mert most kisül, hogy trónörökösünk meggyilkolása alkalmával mi már okot adtunk Olaszországnak, hogy ellenünk föllépjen. Hogyan engedhettünk meg ilyet? Az is kisül, hogy évtizedeken át megaláztuk Olaszországot és kényszerítettük barátságos arc öltésére, mintha fotográfusok volnánk. Ők nagylelkűen mégis tűrtek, vártak. Mikor már tíz hónap elmúlt és — srő sincs róla — sok embert vesztettünk, sok bajt elszenvedtünk, mikor már elég elgyöngülteknek látszottunk, akkor kapott Olaszország bátorságra. Akkor öltött szigorú arcot és fölszólított bennünket, hogy adjuk neki át, ami soha sem volt és soha sem is lesz az övé. Mert a bátorság java része mégis az óvatosság és a hadi dicsőség szép, bármely áron vásároljuk is, például olyképp, hogy azt hisszük, ellenfelünk már félig-meddig meghalt. De a legmélyebben eltemetett álmok d'Annunzió szavára kivirágzanak. Itália megint nagy lesz, majdnem oly nagy, mint a régi Róma. Éljen a nagyobb Róma. Olaszország a legnyíltabban országrablás végett indul háborúba. Még ürügye sincs ennek elpalástolására. D'Annunzióban a szó művészetén kívül a perverzitásisl menő érzékiség, óriási fényűzővágy és valami vérengző kegyetlenség rejlik, ő is a sacro egoismo hive, magának mindent, magáért föláldozni mindent, ő neki joga van ilyennek lenni, az önjog jogán. Ismeretes, hogy Dúséval való szerelmi regényét irodalmilag is földolgozta, szemérem és lelkifurdalás nélkül. Ez, fájdalom, nem új dolog az irodalomban, de az erkölcsi érzés nagy dekadenciájára mutat. Nem akarjuk az olasz nemzetet azzal bántani, hogy ebben is d'Annunziót tekintsük képviselőjének. Az olasz nemzet több rétege ép, egészséges, nem színez ki lehetetlen álmokat, látja a valóságot, mennyit kell Itáliának dolgoznia, hogy fölemelkedjék. Ezt az emelkedést a háború nem segíti elő, ellenkezően, megakasztja, megsemmisíti. De a mai Olaszországban sok a dekadens elem, nagy a szegénység és szégyenletesen nagy a távolság jelen ereje és képzelődő becsvágya közt. Rettenetesen ki fog ábrándulni háborús lázából, melynek sújtó ereje most csak békés olasz polgárok ellen nyilvánul, ami elég veszélytelen. Igen, a nemzetnek van joga az önzésre, de nem a perfidltára. Több mint harminc éve élünk egymással szövetségben, ezt a szövetséget semmiféle szent egoizmus ok nélkül föl nem rúghatja. A nagyzás hóbortja láttat vért a műveit olaszokkal, kiket évtizedek óta egészségtelen álmokkal táplálnak. Borzasztó lesz az olasz lélek ébredése. Most most álljon ki mindenki a gátra ! Itt az óra, a remények nagy órája. Most feszüljön meg minden izom a haza szolgálatában. A polgárság nyomuljon vitéz katonáink után az áldozatkészség terére — a maga utján. Ez az út: a hadikölcsön jegyzése, amí Konstantinápolyból. Konstantinápoly, máj. 7. A Grande Rue Pera nyugodt éjjeli csöndjét robogó villamosok lármája zavarja. A Tokajbanszálló csillárfényes kávéházából kirohannak a késői vendégek s hangos megjegyzés, különféle nyelven kiáltott éljenek kiséretében bámulják a Konstantinápolyba érkező első sebesült-szállítmányt. Eddig ugyanis a török főváros keveset látott a háború borzalmaiból, mert szárazföldi csatákban csak a távoli Kaukázusban vett részt a török hadsereg, a sebesülteket a fővárosba nem szállíthatták s kórházakat csak a kisázsiai városokban állítottak föl. Most azonban a Dardanella-harc szárazföldi csatái közel hozták a háború szomorúságait a fővároshoz s amiben Budapestnek már augusztus óta van része, ide még csak most hoztak Gallipoliból és vidékéről tegnapelőtt kettő, tegnap három s ma is három hajóval sebesült katonákat. Nagy a török sebesülések száma, de még sokkal többen sebesültek és pusztultak el az angol és francia katonák közül. A Vörös Félhold részéről történt kiküldetésem jogán meglátogattam a konstantinápolyi kórházakat s néhány franciául beszélő török tiszttől rendkivül érdekes dolgokat tudtam meg a Dardanellák melletti szárazföldi harcok részleteiről. Sajnos, a legtöbbjét nem szabad most még elmondanom. A Dardanella-harcok egészen más természetűek, mint az európai háború részletei s bár a támadás rendkívüli veszteségekkel és óriás vereségekkel jár, a védelem is súlyos megpróbáltatásnak teszi ki a vitéz török hadsereget, melynek a szárazföldre kiszállított angol-francia csapatok támadásán kívül az ezek működését fedező hajóütegek bombázását is el kell szenvedniök. A török katonák bámulatra méltó hősiességet tanúsítanak szurony rohamaikban. Nemcsak a partig s a part* ról a tengerbe kergetik vissza az angol-francia csapatokat, hanem az őrjöngéssel határos vakmerő üldözés közben a tengerbe gázolnak * nyakig vízben ütik-verik, szúrják a hajói felé menekülő ellenséget. Április 27-én, a szultán trónralépésének évfordulója napján közel harmincezer angol és francia katona sebesült meg és pusztult el. A török hadsereget rendkívül lelkesítették az eddigi sikerek s az a nagy elismerés, mely a külföld sajtója útján repült feléje, önérzete megnövekedett, bizalma a végső győzelemben megerősödött. Talán egy nemzet sem áldozott és tett kockára annyit, mint Törökország, de egy nemzet sem okult s haladt rövid két év alatt annyit, mint Törökország utolsó Balkán-háboruja óta, s éppen ebben van sp antant legnagyobb hibája, hogy nem ismerte s nem számolt Törökország mai erejével. Az ellenség minden eddigi számítása a Dardanella-harcban tévesnek bizonyult. A világhírűvé lett szoros ellen való támadások balsikere bizonyítékát szolgáltatja, mily laza alapokon nyugszik az angol politika, mely az antantban a vezérszerepet játsza. Egy időben hónapokig vesztegelt az ellenség a Dardanellák előtt s érthetetlen okokból időt és alkalmat adott a török hadseregnek a hiányok pótlására, a védőművek megerősítésére. Vakságuk lgnagyobb jele azonban, hogy ők, akik ismerni vélték Törökországot, hiszen angol és francia befolyás alatt állott itt azelőtt minden, észre nem vették, milyen más belső változáson ment keresztül az ország a legutóbbi évek alatt. Semmi sem lett volna könnyebb, minthogy az angolok, akik az utolsó balkáni háború lezárásakor oly szoros érintkezésben voltak Törökországgal, észre vegyék azt a nagy erimegfeszítést, azt a hatalmas munkát, melyet a törökik egész belső életük s különösen hadseregük átgyúrása, újjászervezése terén végeztek. Egész Törökország érezte a szükségét s lázasan fogott hozzá egy uj jövő megteremtéséhez. Tudnia kellett volna az ellenségnek, hogy ilyen erőfeszítések ha nem is csodát, de mindenesetre nagy dolgokat fognak eredményezni, ők azonban mindezt nem látták, vagy talán nem is hitték, hogy évszázados álmodozásából éppen most fog fölébredni Törökország. Ezzel ellentétben a némitak megismerték a dolgok változását, megbecsülték ezt a munkát s ma büszkék rá, hogy a törököt szövetségesüknek vállalhatják. Az antant eleinte lekicsinyelte az egész tá-.