Budapesti Hírlap, 1915. május-június (35. évfolyam, 120–180. szám)

1915-05-23 / 142. szám

LA ÖÜÖAPreSII HÍRLAP (142 sz.) V­exo. május 23. pai egyensúlyt, tudniillik négyen, öten támad­tak ránk, ez csak fölbontása az egyensúlynak és azért Olaszországnak közbe kell lépnie, hogy helyre álljon az egyensúly. És nem szégyellik magukat, mikor ilyeneket hebegnek. De Itália az öröm, a lelkesedés, a harci készség és az ér­zéki dicsőség mámorában úszik. Jól dolgozta­tok, politikusok, államférfiak és főleg te, jó sajtó, de mit fogtok csinálni a makacs munkás­sereggel és a rezervistákkal, kik nem akarnak tudni a háborúról? Agyon fogtok mindenkit lőni? Olaszország oly háborút visel, melyre még ürügyet sem tud találni. Nyomorult, kis ürügyet sem. De azért a legnagyobb lelkesedés liheg lelkében. Erre nem tudunk példát. Nem gúnyosan és kételkedve említjük any­nyiszor a lelkesedést. Hisszük, hogy a jogászok nem lelkesednek és van elég józan. De azért lel­kesedés van, lelkesednek a köztársaságiak és ez a lelkesedés fáj legjobban a királynak. Lelkesed­nek a diákok, a tanárok, az írók és ezerszínű lángban ég mindenekfölött és előtt a nagy D'Annunzió, kit a király háromnegyed óra hosszat meghallgatott. Jobban mondva a szent D'Annunzió háromnegyed órányi kihallgatást engedelmezett a királnak. Barzilai pedig elkiál­totta magát: Éljen a király! Ez csak szép? Ezért csak lehet egy kis háborút kezdeni a szövetsége­sek ellen? A „szent egoizmus" nevében? Gyújt­satok örömtüzeket! Hadd süsse ezek fénye a ha­talmas D'Annunzió koponyáját.­­ • Minden kornak, minden nemzetnek meg­van a maga nagy embere; a mai olaszoknak d'Annunzió a reprezentatív emberük. D'Annun­zió semmiben sem alkotó erejű, csak a nyelv művészetében, ennek egyik legnagyobb mestere. A legnagyobb retorok egyike, kik valaha éltek. Senkinek nincs oly színes, oly hangzatos, oly me­lodikus nyelve, ez már nem is nyelv, ez inkább zene. Eszmei irányát tekintve majd a franciák módjára realista volt, majd az északiak mód­jára szimbolista, filozófus, pszichológus. Mindent a szók kedvéért tett, a hangzatosságért, hogy megrészegedjék a szótól, pompázhasson benne, mint drága köntösben, hogy a világ csodálja és imádja. Neki tapsoló közönségre van szüksége, mint a tűzijáték mesterének, mint minden szó­noknak. A szónoklat az a művészet, mellyel leg­inkább vissza lehet élni. Ezt sokan bebizonyí­tották, de senki oly meggyőzően, mint d'An­nunzió. A szónoklat művészete természetesen a nyelvhez van kötve és ezért specifikusan nem­zeti. Az olasz szereti d'Annunziót, az ő nyelvén dalol. D'Annunzió hirdeti: az olasz az igazi la­tin és csak az igazi latin ember, a többiek bar­bárok. Mi mind barbárok vagyunk. D'Annunzio hirdeti, az új latinság van hivatva a világon uralkodni. Itália és Gallia (mert Hispánia és Portugallia ki van rekesztve!), mi többiek leg­fölebb sleppjét hordhatjuk a latin világ dísz­köntösének. Csak az utolsó napok eseményein át értjük meg d'Annunziót és csak d'Annunzión át a mai olaszok lelkét. Némelykor baj, ha az embernek híres atyja van; nemcsak az idegenek hasonlítgatják őket össz­e egymással, ő maga is kötelezve érzi magát, hogy nagy atyja módjára ő is nagy legyen. Olaszország a régi római világ­uralomról álmodik; ez a hang még Leopardi mélységes szomorúságából is felénk hangzik. De Leopard­i zokog, ha a mai Olaszországot, az ő koráét, a rómaiak Rómájához méri. Ennyire sülyedni már valószínűtlen, nem lehet megér­teni. Azóta Olaszország nagyon emelkedik, gyö­nyörű folytonosságban, de egészen más síkban, mint a minő a régi Rómáé volt. D'Annunzio perverzus retorikájával a régi Róma dicsőségét lobogtatja az olaszok képzelete előtt. Hadi di­csőség! Ez kell az olasznak. Azt olvastam, hogy az olaszok még ultimátumot se küldenek ne­künk, nehogy­­ elfogadjuk. Jól van kitalálva, mert az olasz valóban a háborút akarja, a há­borút minden árva. Tripolisz volt a főpróba. Előbbi korok szégyenletes futásai után itt akar­tak először öntudatra szert tenni. Ez sikerült. Sokba került, nem is volt olyan nagy dicsőség, de végre mégis hódításban végződött, melyet a makacs benszíülőttek folyton, most is, kétségbe vonnak, a­mi sok vérbe kerül, de van dicsőség és Róma csalaga újra ragyog Afrikában. Most tehát újabb háboru kell. Ellenünk. Megfontol­ták, szó sincs róla. Mert most kisül, hogy trón­örökösünk meggyilkolása alkalmával mi már okot adtunk Olaszországnak, hogy ellenünk föllépjen. Hogyan engedhettünk meg ilyet? Az is kisül, hogy évtizedeken át megaláztuk Olasz­országot és kényszerítettük barátságos arc ölté­sére, mintha fotográfusok volnánk. Ők nagylel­kűen mégis tűrtek, vártak. Mikor már tíz hónap elmúlt és — s­rő sincs róla — sok embert vesz­tettünk, sok bajt elszenvedtünk, mikor már elég elgyöngülteknek látszottunk, akkor kapott Olaszország bátorságra. Akkor öltött szigorú ar­cot és fölszólított bennünket, hogy adjuk neki át, a­mi soha sem volt és soha sem is lesz az övé. Mert a bátorság java része mégis az óvatos­ság és a hadi dicsőség szép, bármely áron vásá­roljuk is, például olyképp, hogy azt hisszük, ellenfelünk már félig-meddig meghalt. De a leg­mélyebben eltemetett álmok d'Annunzió sza­vára kivirágzanak. Itália megint nagy lesz, majd­nem oly nagy, mint a régi Róma. Éljen a na­gyobb Róma. Olaszország a legnyíltabban országrablás végett indul háborúba. Még ürügye sincs ennek elpalástolására. D'Annunzióban a szó művészetén kívül a perverzitásisl­ menő érzékiség, óriási fényűző­vágy és valami vérengző kegyetlenség rejlik, ő is a sacro egoismo hive, magának mindent, magáért föláldozni mindent, ő neki joga van ilyennek lenni, az önjog jogán. Ismeretes, hogy Dúséval való szerelmi regényét irodalmilag is földolgozta, szemérem és lelkifurdalás nélkül. Ez, fájdalom, nem új dolog az irodalomban, de az erkölcsi érzés nagy dekadenciájára mutat. Nem akarjuk az olasz nemzetet azzal bántani, hogy ebben is d'Annunziót tekintsük képvise­lőjének. Az olasz nemzet több rétege ép, egész­séges, nem színez ki lehetetlen álmokat, látja a valóságot, mennyit kell Itáliának dolgoznia, hogy fölemelkedjék. Ezt az emelkedést a há­ború nem segíti elő, ellenkezően, megakasztja, megsemmisíti. De a mai Olaszországban sok a dekadens elem, nagy a szegénység és szégyen­letesen nagy a távolság jelen ereje és képzelődő becsvágya közt. Rettenetesen ki fog ábrándulni háborús lázából, melynek sújtó ereje most csak békés olasz polgárok ellen nyilvánul, a­mi elég veszélytelen. Igen, a nemzetnek van joga az ön­zésre, de nem a perfidltára. Több mint harminc éve élünk egymással szövetségben, ezt a szövet­séget semmiféle szent egoizmus ok nélkül föl nem rúghatja. A nagyzás hóbortja láttat vért a műveit olaszokkal, kiket évtizedek óta egészség­telen álmokkal táplálnak. Borzasztó lesz az olasz lélek ébredése. Most­ most álljon ki mindenki a gátra ! Itt az óra, a remények nagy órája. Most feszüljön meg minden izom a haz­a szolgálatá­ban. A polgárság nyomuljon vi­téz katonáink után az áldozat­készség terére — a maga utján. Ez az út: a hadikölcsön jegyzése, amí Konstantinápolyból. Konstantinápoly, máj. 7. A Grande Rue Pera nyugodt éjjeli csöndjét robogó villamosok lármája zavarja. A Tokajb­an­szálló csillárfényes kávéházából kirohannak a késői vendégek s hangos megjegyzés, különféle nyelven kiáltott éljenek kiséretében bámulják a Konstantiná­polyba érkező első sebesült-szállítmányt. Eddig ugyanis a török főváros keveset látott a háború borzalmaiból, mert szárazföldi csatákban csak a távoli Kaukázusban vett részt a török hadsereg, a sebesülteket a fővárosba nem szállíthatták s kór­házakat csak a kisázsiai városokban állítottak föl. Most azonban a Dardanella-harc szárazföldi csatái közel hozták a h­áború szomorúságait a fővároshoz s a­miben Budapestnek már augusztus óta van része, ide még csak most hoztak Gallipoli­ból és vidékéről tegnapelőtt kettő, tegnap három s ma is három hajóval sebesült katonákat. Nagy a török sebesülések száma, de még sokkal többen sebesül­tek és pusztultak el az angol és francia katonák közül. A Vörös Félhold részéről történt kiküldeté­sem jogán meglátogattam a konstantinápolyi kór­házakat s néhány franciául beszélő török tiszttől rendkivül érdekes dolgokat tudtam meg a Darda­nellák melletti szárazföldi harcok részleteiről. Saj­nos, a legtöbbjét nem szabad most még elmon­danom. A Dardanella-harcok egészen más természe­tűek, mint az európai háború részletei s bár a tá­­madás rendkívüli veszteségekkel és óriás veresé­gekkel jár, a védelem is súlyos megpróbáltatás­nak teszi ki a vitéz török hadsereget, melynek a szárazföldre kiszállított angol-francia csapatok támadásán kívül az ezek működését fedező hajó­ütegek bombázását is el kell szenvedniök. A török katonák bámulatra méltó hősiességet tanúsítanak szurony rohamaik­ban. Nemcsak a partig s a part­* ról a tengerbe kergetik vissza az angol-francia csa­patokat, hanem az őrjöngéssel határos vakmerő üldözés közben a tengerbe gázolnak * nyakig víz­ben ütik-verik, szúrják a hajói felé menekülő ellen­séget. Április 27-én, a szultán trónralépésének év­fordulója napján közel harmincezer angol és francia katona sebesült meg és pusztult el. A tö­rök hadsereget rendkívül lelkesítették az eddigi si­kerek s az a nagy elismerés, mely a külföld sajtója útján repült feléje, önérzete megnövekedett, bi­zalma a végső győzelemben megerősödött. Talán egy nemzet sem áldozott és tett kockára annyit, mint Törökország, de egy nemzet sem okult s ha­ladt rövid két év alatt annyit, mint Törökország utolsó Balkán-háboruja óta, s éppen e­bben van sp antant legnagyobb hibája, hogy nem ismerte s nem számolt Törökország mai erejével. Az ellenség minden eddigi számítása a Darda­nella-harcban tévesnek bizonyult. A világhírűvé lett szoros ellen való támadások balsikere bizonyítékát szolgáltatja, mily laza alapokon nyugszik az angol politika, mely az antantban a vezérszerepet játsza. Egy időben hónapokig vesztegelt az ellenség a Dar­danellák előtt s érthetetlen okokból időt és alkalmat adott a török hadseregnek a hiányok pótlására, a­ védőművek megerősítésére. Vakságuk lgnagyobb jele azonban, hogy ők, a­kik ismerni vélték Török­országot, hiszen angol és francia befolyás alatt állott itt azelőtt minden, észre nem vették, mily­en más belső változáson ment keresztül az ország a legutóbbi évek alatt. Semmi sem lett volna könnyebb, minthogy az angolok, a­kik az utolsó balkán­i háború lezárásakor oly szoros érintkezésben voltak Törökországgal, észre vegyék azt a nagy erimegfeszítést, azt a hatal­mas munkát, melyet a török­ik egész belső életük s különösen hadseregük átgyúrása, újjászervezése te­rén végeztek. Egész Törökország­ érezte a szükségét s lázasan fogott hozzá egy uj jövő megteremtéséhez. Tudnia kellett volna az ellenségnek, hogy ilyen erő­feszítések ha nem is csodát, de mindenesetre nagy dolgokat fognak eredményezni, ők azonban mindezt nem látták, vagy talán nem is hitték, hogy évszázados álmodozásából éppen most fog fölébredni Törökor­szág. Ezzel ellentétben a némitak megismerték a dolgok változását, megbecsül­ték ezt a munkát s ma büszkék rá, hogy a törököt szövetségesüknek vállal­hatják. Az antant eleinte lekicsinyelte az egész tá-.

Next