Budapesti Hírlap, 1915. július-augusztus (35. évfolyam, 181–242. szám)
1915-07-01 / 181. szám
s tola, minden sztrájk patrónusa, minden demagógia vezére, ha ma a lövőárkokban pusztuló szegény franciákban van még valami a régi hagyományokból : van lelkesedés, hazafiság, katonai szellem, önfeláldozás, az csak az, amit Hervé urnak béke idején nem sikerült franciáiból kipusztítania. A francia kormányoknak emberfölötti munkájába került, hogy a francia radikális demokrácia kicsapongásaival szemben abba a védelmi állapotba helyezze hazáját, amelyben ma találtatott. A francia kormányok kénytelenek voltak szemben a Hervé-féle félelzmekkel és izgatásukkal a franciák pénzét átereszteni bő csatornákon keresztül Oroszországba, hogy legalább a cár fegyverkezhessék föl a közeledő háborúra, míg a francia, hazafiaknak az antimilitaristák őrültségével kellett verekedniök. Ezért neveztem Hervé urat a legerkölcstelenebb francia politikusnak, mert Franciaországot radikalizmusa megfosztotta attól, hogy önönmagának védelmére kellően fölkészülhessen és a radikális demokrácia kénytelen volt szövetkezni a cári autokratizmussal, hogy védtelen ne maradjon. Hervéur pedig a radikálisok között is a legradikálisabbak egyike volt és most leckéje végén, mikor egyebet nem tud, az orosz szövetségest szidalmazza orosz voltáért. Nem tudom, képesek lesznek-e a nemzetek Európa ez iszonyú katasztrófájából mindenik a magára nézve hasznos tanulságokat levonni. Ha igen, akkor az olyan egzisztenciák, mint a Hervé, sok időkre lehetetlenné lesznek. Mert a nemzetek meg fogják tanulni, hogy nem a féktelenség, nem a korlátlanság, nem a radikalizmus óvja és emeli a nemzeteket, hanem a bölcs mérséklet, a fegyelmezettség, az ideálok és tekintélyek tisztelete és a hagyományok ápolása. BUDAPESTI HÍRLAP (isi **.) 1916. julius 1 A háború eseményei. Az oroszok további veresége keleti Galíciában és Orosz-Lengyelországaban. — Az olaszok meddő támadásai. — Budapest, jun. 30. Mind közelebb jutunk a galiciai hadjárat végső céljához, vagyis az oroszok teljes kiszorításához Galicia területéről. Kelet-Galíciában újra meg újra ütközetre Szorítjuk az üldözött ellenséget, ez ütközetek azonban nyomról-nyomra a mi vitéz seregeink diadalait szaporítják s nyomról-nyomra az orosz sereg fokozódó letörését és szétmállását eredményezik. A mai vezérkari jelentések a Bug mentében és a Gnila-Lipánál (az alsó Dnyeszter mellékfolyójánál) vívott eredményes harcokról és az oroszok további visszavonulásáról adnak számot. Északi irányban folytatva az oroszok üldözését, győzelmes seregeink már jelentékeny haladást tettek orosz területen. Komarov, Zamoscse, Frampol, Zaklikov már a mi birtokunkba jutott s e nagyszerű győzelmünk vezérkarunk a mai napon. De hozzáteszi a pompás jelentés, hogy az elszánt támadást mindenütt ezúttal is, mint eddig, véresen visszaverték a mi lelkes csapataink. Hogy azonban a vereség ezen a nagyszerűen védett és a természettől is hatalmasan megerősített határterületen mit jelent a hitszegő nációra nézve, az borzalmasan tükröződik abból a megrázó leírásból, amelyet alább közlünk a Pláva-hegy körül vivott véres küzdelemről s arról az irtóztató veszteségről, amit az alpinik és berzaglierik e harcokban szenvedtek. Az olasz halottak ezrével borították a csatatért s egyedül ezen a helyen tízezer főre tehető az olasz hadsereg vesztesége. Hát még az Isonzó többi pontján, Monfalkonénál, Görz körül vagy Tolminónál, továbbá a szakadékosan tagozott Tirolnak dolomit- és gránitsziklái között . A rémes veszteségek nyomán valóban érthető, hogy a lármás olasz nép egyszerre elnémult s halotti gyászos csönd foglalta el a tomboló harci zajhelyét. Már érzi az áruló ország a bűn súlyát, amelyet elkövetett s már reszket arra a gondolatra, hogy hódító hadjárata hirtelen változattal — talán a galiciai hadjárat befejezése után — siralmas védelmi harcra fordulhat, még pedig nem osztrák, hanem olasz területen. Mi lesz akkor Velence sorsa? Ily körülmények között —s amikor az afrikai birtok is veszedelemben forog — lép föl Anglia azzal a sürgető követeléssel, hogy Olaszország küldjön kétszázezer katonát s néhány hadihajót a Dardanellákhoz, ahol az antant akciója csúfosan megakadt. Micsoda föltevés és micsoda gondolat ez? Szüksége van Olaszországnak minden katonájára : a vészes támadó kísértetek folytatásához egyrészt s hamarosan, úgy lehet, a sürgős védekezés céljára másrészt. A hadihajóit sem nélkülözheti a súlyos harcban álló Itália, azért nem, hogy lehetően távol tartsa elnyúló partjaitól a fürge ellenséges hajók romboló bombáit. Honzet nemzeti céljától rendkívül messze álló személyeké. Már most is írja a Morning Post, hogy az angolok ne várják, hogy a szövetségesek segítsék ki a bajból! Pedig de sokat vártak annak idején a gőzhengertől. Azt hitték, hogy — mint a valamikor hasonló célokat szolgáló Juggernaut kocsija — Németország és Ausztria és Magyarország testén keresztülgázol és Berlinig meg sem áll. Említésre méltó, különösen a német név és német származás irányában érzett ellenérzéssel kapcsolatosan, hogy azok az urak, akik a válság idején a középponti hatalmaknál az angol diplomáciát képviselték, mind a német származásúak voltak! Budapesten Max Müller (főkonzul), Bécsben Bunsen (nagykövet), Berlinben pedig Goschen (nagykövet). A lanságát, — hogy miért is marad hű ez az ország történelmi hagyományaihoz és miért nem ad igazat a jövendő magyar, történetének jósszemmel büszkélkedő, megírói gyanánt pózoló vándorló néppszichológusoknak. Támadták is hálátlan hazánkat, jobban mondva: mindenféle szedett-vedett , irói tehetetlenséggel támadtatták. Mindezzel nem érték el céljukat: ellenük oly tények érveltek, melyekkel szemben még Winston Churchill csűrő-csavaró tehetsége is cserbenhagyta volna. Kénytelenek voltak taktikájukat megváltoztatni: a rágalmat az édesgetés váltotta fel. A kultúra, igen, ez nagyon vitás kérdéssé vált. Még most is az, mert a különböző pályázatok igazán kielégítő definíciót nem eredményeztek. Pedig erre a kérdésre a válasz roppant egyszerű lett volna: menjetek el Magyarországba, ott meglátjátok, hogy a kultúra a szenvedelmek leküzdésében, az ellenség megbecsülésében, a liberalizmus gyakorlati érvényesítésében, a sportszerű gondolkodásnak minden körülmények között való fentartásában rejlik. Nincs germán, nincs angol, francia és magyar kultúra, hanem az igazi kultúra a szív dolga: nem az irodalom, sem a történet, sem az éghajlat, hanem csakis a nemzet jelleme alkotja a kulturát. A különbség pusztán az alkalmazásban van meg s a kultura hiányát nem lehet ön kényes, meghibbant eszű emberek dajkameséin teilapuló ítéletekkel megállapítani. Menjetek viszka az iskolába — az élet iskolájába, ott majd •Megtanuljátok, hogy — nem mind ólom, ami nem fénylik, különösen ha a fényt mesterséges módon elhomályosítják. Bassanio esetéből sokat menik folyton a Visztula balpartján álló oroszok erős hadállása is (a Bzuránál, a Ravkánál és a Kamiennánál) alapjaiban megrendült s az ellenség a Visztulához, illetve északra Ivangorod felé hátrálni kénytelen. Ilyenformán diadalaink gyönyörű láncolata folytán nemcsak Galícia elfoglalt területe szabadul föl teljesen, hanem a szerencsétlen Orosz-Lengyelország is föllélegzik — s ha, mint hisszük és reméljük, Varsó és a váröv is elesik , akkor az egész lengyel föld, mely százötven év óta az orosz zsarnokság sötét nyomását nyögi, világossághoz, fényhez és szabadsághoz jut s fölragyog újra Osztrolenka véres csillaga. A déli harctéren az olaszok néhány napi szünet után, amit iszonyú vereségük kényszerített reájuk, ismét élénk tevékenységet fejtenek ki. Ezt jelenti netanulhatnátok: csak óvakodjatok sajtótok tanításaitól! A kultúrát azonban nem ott keresték, ahol van, hanem ott, ahol — a sajtó bölcs fölfedezése szerint — a jövőben bizonyára meglesz: Oroszországban! Ez a boldogtalan ország egyszerre az angol sajtó Utópiája lett: Tolsztoj és Gorkij eszményei megvalósulnak majd s akkor az egész világ — Anglia is! — Oroszországhoz fordul eszmékért és kulturáért! Hogy Angliában csakugyan elhitték-e? Igen! Hiszen H. G. Wells könyve, az angolok harmadik bibliájává lett. Ez a könyv remekmű írója nem ismeri ugyan Oroszországot, de oly meggyőzően tolmácsolja mások véleményeit, akár csak Scotus Viator a magyarországi nemzetiségi kérdésről. Kimutatja Wells, hogy ez a szegény, félreértett Oroszország nem is kívánt soha Anglia útjába állani; hogy népének lelke olyan, hogy terjeszkedése — csakis nyugat felé történhetik; hogy nagy kultúrája predesztinálja arra, hogy Anglia társa legyen; hogy — természetes fejlődésénél fogva — soha sem lehet Anglia — kereskedelmi és ipari versenytársa. Kár, hogy ezt a kissé naivitásra számító fölfedezést nem tették Wells honfitársai egy-két évtizeddel ezelőtt — Németországgal szemben, mert akkor Európát megkímélhették volna a háborútól, őt pedig egy óriási baklövéstől! De hát ebből a hirtelen és természetellenes szerelemből is majd kiábrándul az angol nemzet. Szerelemnek neveztem, inkább érdekházasságról kellett volna beszélnem. Olyan érdekházasság ez, amelynél az érdek — az angol nem. A rendőri bejelentő hivatalok eleinte roszszul érezték magukat a nekik teljesen idegen munkakörben. Azzal sem voltak tisztában, hogy a bajorok németek-e, vagy hogy a svédek és norvégek nem tartoznak-e a német állampolgárok közé? Ez a földrajzi ismeretek hiányosságából támadt tájékozatlanság, amely mulatságos, bár néha kellemetlen félreértésekre vezetett, nem szorítkozott a rendőrségre. Jelenlétemben — kissé zavaróan hatott az eset — egy nagyrangú úr felesége a nagy térképen a Dardanellákat — a Kattegat körül kereste, azzal a megokolással, hogy hiszen a Dardanellákat azért ostromolják, hogy bejuthasson az angol flotta — a kieli csatornába! #