Budapesti Hírlap, 1915. július-augusztus (35. évfolyam, 181–242. szám)
1915-07-09 / 189. szám
10 BUDAPESTI HÍRLAP (19. sz.) — 1——— Görögország pénzügyi helyzete a legszomorúbb és a külső kölcsön nagyon is szükséges. Aránylag Görögországnak volt legkevesebb haszna semlegességéből, a mihez még az is járul, hogy az angolok nagy mértékben akadályozták Görögország szabad kereskedelmét. Ezenkívül Görögország volt az az állam, amely állandóan hadi készenlétben állt, amelynek seregei állandóan mozgósítva voltak és amely állandóan azt gondolta, hogy be fog avatkozni a háborúba. Ez rengeteg anyagi és energia-áldozatot jelentett és persze a közvélemény most azt követeli, hogy a költségeket az antant államai fedezzék. Görögország diplomáciai helyzete is rendkívüli kétéves. Nem áll az, hogy az antanttal tart minden kikötés nélkül. Ez eddig kötelesség volt kényszerűségből, különösen abból a szempontból, hogy ha ezt nem teszi meg Görögország, akkor léte van veszedelmeztetve. Franciaországgal a görög közvélemény őszintén szimpatizál, de éppen úgy Németországgal is, amellyel semmiféle érdekellentéte nincs. Anglia nagyon önző politikájától nem sok jót várnak és az elszedett szigetek nagyon is deprimálják a közhangulatot. Oroszországtól féltik államuk függetlenségét és valahogy úgy okoskodnak, hogy egy török Sztambul sokkal könnyebben lehet Bizánc, mint egy orosz Carigrad. Olaszországgal olyan nagyok az ellentétek, különösen Albánia miatt, hogy konfliktustól tartanak és főleg attól, hogy Olaszország megtámadja Görögországot. Zogratosz külügyminiszter az albán ügyek miatt lemondott. A húshagyó napok. Budapest, jul. 8. Elkövetkeztek ime a régen ígérgetett húshagyó napok is. Amikor nem azért nem eszünk húst, mert böjtölni kívánunk, hanem mert nem adnak. Aranyért sem, jó szóért sem. A mészáros jégszekrényében bizonyosan ott dagad holnap is a ma vágott friss marhacomb, borjúvesés, sertésborda, de hiába ostromoljuk, rendeletek lángpallosa őrzi a tiltott hús-paradicsomot. Mit szólnak hozzá a vendéglősök, a háziaszszonyok, főképen azonban a megregulázott nagy többség, a húsevők hada? És örülnek-e rajta, vagy búsulnak a mészárosok, akiknek egykor nem azért adatott a hús, hogy megvédjék tőlünk, hanem hogy ideadják? Egyszóval egy kis húsban utazó riportról van szó. Rendeletről, mely főzelékes tányért parancsol elibénk akkor is, amikor vesepecsenye után eped mind a harminckét fogunk. És igy tovább. Az ilyen kis ártatlan riport igen alkalmas anyagot tud nyújtani messze közvilágító pszichikai tanulmányokhoz. A húshagyó napok aktuális érdekességeiből azt is megtanulhatjuk, hogy nincs ezen a földön kezelhetőbb anyag az embernél, lágyabb viasz a szokásnál. Mindenféle reliefhez hozzáalkalmazható, csak kelllő előkészítés után és kellő pillanatban lássanak átgyúrásunkhoz a hatalmat kezelő földi istenek. Itt van például ez a húsügy, mely a kenyérügy rázós szekerén érkezett el. Merte volna nekünk valaki békében előirkálni, hogy pénteken akkor sem kapunk jó kövér leveshúst, ha arannyal fizetnek is meg! Egy macska se respektálta volna. Ma háború van, ma az a természetes, hogy mindenkit dirigálnak, hát szó nélkül engedjük kezünkből kicsavarni a zamatos búzakenyeret, s a kedd-pénteki göbölyrostélyost. Ha holnapután mindenféle húsétel tilalmas lesz, és még a spenótot is paragrafus zárja el tőlünk, meg fogunk elégedni pattogatott kukoricával vagy édesgyökérrel, mert a mai emberiség nem a filozófusok erős egyénisége többé, hanem a természettudós jámbor szokás állatja. Alapjában véve csak az változott, ami körülvesz, a mi magunk ma is csak Ádám nívóján állunk, aki éppen úgy engedelmeskedett kísértőjének, mint a megtorlást hozó angyalnak. És ez nagyon jól van így, amíg a világőrület tart. Az fog győzni, aki jobban ki tud tartani engedelmességben, az veszít, aki hamarabb találja meg az egyén jogainak kiköveteléséhez való erőt. Paradoxonnak látszik. De a háború mindent fejtetőre állított, még az örök igazságokat is. Majd azután helyre lehet mindent billenteni. Ma az a fő, hogy ne együnk bust, mikor tilos, és odamenjünk, ahová küldenek. Semmi több. — Nekünk bizony nem szerencsétlenség, hogy nem mérhetünk ki kedvünkre való húst — mondja ezenközben a mészáros, — hozzá szoktunk mi már ehhez. Ritka falattá lett a marhahús egész Budapesten. És így most már nem romlik legalább nyakunkon a sok drága, jó darab, tudják, hogy nincs, hát nem is keresik. Mi meg tudjuk, hogy nem adhatunk, hát kevesebbet vágunk. — Egy szóval, bezárnak kedden-pénteken? — Azt már nem. Hiszen csak a marha-, borjú- és disznóhús tilos. Birkát, bárányt, kacalt, velőt, májat, stb. szabad árusítani. És ez ma az igazi forgalmi cikk. A ki vevőnk azelőtt rá se nézett egy ürücombra, ma szívesen viszi haza, mert már rájöttek, hogy éppen olyan jól el lehet készíteni, mint akármilyen borjúpecsenyét. Egy kis bundasz? mi az annak, aki nem bír tizenkétkoronás bélszint vásárolni? Az emberek hamar segítenek magukon. Az lesz minden különbség, hogy marha meg borjú helyett főképpen birkát vágunk, aztán megvan. Be se igen fejezheti a beszédet, annyifelől ostromolják dámák, szakácsnék, kendős-kalapos asszonyságok egy félkilócska pacalért, báránybordáért, ürügerincért, borjúmájért. A vendéglősök kedve sem engedett. — Kérem, amíg liba van, kacsa, csirke, tojás, velő, máj és birkahús, addig mi fönn nem akadunk. Egyetlen olyan vendégünk sem lesz holnap, aki boszankodna rajta, hogy nem kaphat marhahúst, vagy borjút, sertést. Az egyik annak örül majd, hogy legalább megcsappan a számlája, a másik őzmódra igen szereti a báránygerincet, lekvárt ken rá és megvigasztalódik. Türelmesek ma az emberek, kérem. Csak az újságot lesik, a híreket, ételfélénél nem az a fontos, mit, hanem az, hogyan tálaljuk föl. Ha étvágygerjesztően tesszük elébük, a birkapacait is megismétlik. Vendéglős kell ahhoz uram, nem étel. Ők milyen a konyhám, olyan a közönségem is ... Ez tagadhatatlan. És mert a konyhák valódi nagymesterei, csöndes, de annál méltóbb koszorusai mégis csak az asszonyok, ő hozzájuk vitt következő utunk. íme a válaszok: — Hát eleinte nem lesz könnyű. Az uram szenvedelmes húsevő, nála a főzelék löttyszámba megy, s a tésztaféle csak csemege. A mellett szakértő, rögtön megérzi a másodrendűt, s akkor egy hétig nem lehet vele beszélni. Mit tehettem? magam állottam a tűzhely mellé. És amely húson tegnapelőtt észrevette, hogy nem hátszín, azt tegnap az én kezemből kikerülten nem győzte fogyasztani. Szeretettel kell főzni, akkor a legrosszabb húsból is jó lesz a pecsenye. Én nem adhatok az uramnak parajt helyette, mert akkor éhes marad. De keddenkint háromszor forrázott birkacombból sütöm majd neki a bécsi szeletet és kérdezze meg csak, nem esküszik-e rá, hogy nekünk titokban mégis adnak borjat a mészárosok! Mi a húshagyó napokat nem fogjuk megérezni, amíg forgatni tudom a főzőkanalat . . . — Ah, ne is beszéljünk húsról. — sóhajt a második háziasszony, — az én szegény gyerekeim gyógyíthatatlan csaza is attól van, hogy olyan bolondjai a húsnak. Most legalább nem kaphatnak, akármint csengjenek is. A birkát utálják, szárnyasra nem telik, hát gyúrt tésztákkal és friss főzelékekkel tarthatom őket, ami rájuk nézve valóságos áldás. Eleinte persze boldogtalanok lesznek, de ahol nincs, ott ne keress. Ha nagyon ráéheznének pénteken is, főzök én nekik olyan bundaszagú pecsenyét, hogy soha többet rá nem fanyalodnak. A harmadik hölgy sem csügged. — Azt, de nagy dolog egy hétből két napon könnyű kosztot enni? Kedd, péntek a kedves csemegék napja. Nincs marhahús, hát lesz vele tojással, savanyu tüdő, birkagulyás, báránypörkölt, hal és más efféle jó. Az ember mindent megszokik, csak jól kell neki a dolgokat beadni. Folytathatnám még három oldalon. A családok már berendezkedtek a húshagyó napokra, nem okoz zavart, nem hozott meglepetést. Várták, és már jó előre elfogadták. Részben mert egészségesebb, részben mert olcsóbb a kevesebb luxushús. Legfőképpen azonban azért a mindenütt visszatérő refrénért, hogy az ember mindenhez hozzá tud szokni. Mindegyik helyzethez megtalálja az egyéniségének legjobban megfelelő vigasztalást és megy türelmesen az üdvös rendeletek kolompja után. (L.sz.) 1915. julius 11. Hilmi szilánkok. Az angol flotta vesztesége. Julius hatodiki számunkban már ismertettük néhány sorban az angol haditengerészet veszteségét, most a Journal de Genève részletes statisztikát közöl az angol flotta pusztulásáról. Kimutatja, hogy 1914 évi augusztus negyedikétől 1915 június tizenhatodikáig 300 tonnánál nagyobb tartalommal 140 hajó veszett el és pedig összesen 524.000 tonna tartalommal. Ezek közül február tizennyolcadikától (a búvárhajó-háború kezdetétől) június 16-ikáig 82 hajó sülyedt el 252.000 tonna tartalommal. Hetvenöt hajót buvárhajók pusztítottak el. Júius 28-ig még három hajó veszett el, ugy hogy buvárhajók összesen 78 hajót sülyesztettek a tengerbe. A Frankfurter Zeitung illetékes helyről arról értesül, hogy ez a kimutatás nem helyes. A búvárhajó-háború óta, tehát február 18-ától június 24-ig a búvárhajók 194 angol hajót sülyesztettek el, ezek közül 124-nek 300-nál nagyobb tonnatartalma volt, összesen pedig 400.000 volt a tonnatartalmuk. Az említett svájci újság szerint február 18-ától június 24-ig 300-nál több tonnatartalommal 25.911 hajó fordult meg a brit kikötőkben. Ez alatt az idő alatt, tehát 126 nap alatt a búvárhajók 78 hajót sülyesztettek el, hetenként tehát 4.3, naponként 0,62 a veszteségszázalék, összesen pedig az érkező és távozó 25.911 hajóval szemben a 78 hajóveszteség 0.0031 százalékot jelent. Ezek a számok nem adnak helyes képet a buvárhajók hatásáról, mert közülök számos hajót, különösen partjáró hajót, többszörösen számítottak. Csupán akkor kapunk hű képet a buvárhajók hatásáról, ha az elpusztult hajók tonnatartalmát összehasonlítjuk az egész angol kereskedelmi flotta tonnai tartalmával. Meg kell tehát állapítani, hogy a búvárhajók február 18-ától június 24-éig 124 háromszáznál nagyobb tonnatartalmú hajót sülyesztettek el, összesen 400.000 tonnatartalommal; 70 halászgőzöst összesen 18.000 tonnatartalommal; csatában 1914. augusztus 4-dike óta. 57 hajó sülyedt el 250.000 tonnatartalommal és végül tíz ismeretlen nevű és tartalmú hajó körülbelül 25.000 tonnatartalommal összesen tehát 261 hajó pusztult el kerek 700.000 tonnatartalommal. Az angol kereskedelmi flotta összes tonnataralma a háború előtt húsz millió volt, ebből 0.7 miillió tonna pusztult el. Az összes tonnatartalom eddigi vesztesége tehát 3,5 százalék. Az angol hajókon kívül eddig összesen 40.000 tonnatartalmú francia és orosz hajó pusztult el. Az olasz sajtó a pápaság ellen. Kezünkben van a milánói 11 Secolo július 2-i száma, amely galádhangú cikket tartalmaz XV. Benedek és általában a pápaság ellen. Ez a lap tudvalevően egyik legismertebb szóvivője az olasz szabadkőművességnek s ilyformán nem is kellene nagyobb jelentőséget tulajdonítani tajtékozó dühének, ha most Olaszországban is nem működnék a legszigorúbb cenzúra. Ami tehát most az olasz újságokban megjelenik, többé-kevésbbé minden amolyan fél-hivatalos jelleget mutat. Az említett cikket is számos helyen megtépte a cenzorok ollója, mindazáltal oly durva és gonosz az egész, hogy aggodalmat kelt a Vatikánt és a pápa személyét illetően. Már a cikknek a címe is szemérmetlenül sértő, amikor XV. Benedek személyével kapcsolatosan idézi a mondást: Att latro ad latropem, szólt a gonosz a gonoszhoz. Elegendő arra a fölbonthatatlan kötelékre gondolnunk — írja a Secolo, — amely Ausztriát és a pápaságot egybefűzi, hogy megértsük, mily félelem kínozza most a Vatikán rejtett lelkét Ausztria miatt. És elegendő visszaemlékeznünk arra, mily szerepet játszott a pápaság az olasz újjászületés történetéiben, hogy fölismerjük a pápaság meg nem szüntet-t hető ellenséges érzését Olaszország irányában. Már azzal is súlyos hibát követtünk el, hogy megengedjük a pápának saját semlegességének megokolása!, mégpedig a pápaság nemzetközi ideológiájának hangoztatásával. Azonban borzalmas volna, ha épp ily igazoltnak vennék a többi nemzetközi eszmét s kötötte elsősorban az anarkiát. A szocializmus, amely egy ideig igyekezett föntartani a humanitás elveit szemközt az európai pusztulással, csupán füttyöket és lenézést tudott szerezni Olaszországban. A szabadi kőművesség az első percben széjjeltépte nemzetközi kötelékeit és az olasz Nagy Oriens volt az első, amely a háborúban való résztvevést szükségesnek.