Budapesti Hírlap, 1915. július-augusztus (35. évfolyam, 181–242. szám)
1915-07-03 / 183. szám
1915. julius 3. BUDAPESTI HIBLÄS» ASS. «.) dósnak, Chrzanowski Ádám főhadnagynak, óhegyi Jámborffy Kálmán hadnagynak, Henia Ernő és Székely Jenő főhadnagyoknak és Szalay-Balogh János dr. tart. hadnagynak; az ellenség előtt elesett: Bitó Mihály és Dvoracek Antal főhadnagyoknak, Helmer Kurt és Neoral Károly hadnagyoknak. A lelkészi érdemkereszt 2. osztályát adományozta a király a fehér-vörös szalagon, az ellenséggel szemben tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartása elismeréséül: Niezgoda Péter tábori lelkésznek, az ellenséggel szemben teljesített kitűnő és önfeláldozó szolgálatuk elismeréseül. Figura János tart. tábori lelkésznek és Louric Brúnó lelkésztanárnak. Magyar tüzérhadnagy szökése szibériai fogságából. ~ Gara István rendkívüli sorsa. — Budapest, jul. 2. Gara István huszonkilenc esztendős fiatalember s a háború előtt az államvasutak középponti üzletvezetőségének volt a fogalmazója. Ma egy igen érdekes ember, akinek a neve hamarosan ismeretes lesz. Ide, jóelőre csak annyit írunk, hogy Gara István a kelet-szibériai Novo-Nikolajevszk városkából jött haza, keresztül ezer halálos veszedelmen, megkerülve jóformán az egész földgolyót, csak azért, hogy menekülésének polgári ruházatát itthon eldobván, ismét ij magára ölthesse a tüzérhadnagyi formaruhát és újra visszatérhessen a csatatérre. A férfiasságnak és a hazaszeretetnek olyan tündökletes példája ez a történet, hogy valamikor aligha fog hiányozni e háború legjellegzetesebb epizofiljainak a krónikájából: v P©gsáato8í6lás és vándorlás. Gara István a Miskolcon állomásozó 17. tüzérezrednek a hadnagya, azonban a mozgósítás pillanatában már föl is mentették a bevonulás alól, először negyven napra, mert az állam vasutaira akkor különösen nagy teher hárult és ott is szükség volt minden emberre. A fiatal hadnagynak azonban nem kellett a fölmentés és noha felesége van és bájos kicsi fia, azonnal jelentkezett ezredénél s már augusztus 2-án ott volt az ütegnél. Auffenberg diadalmasan előretörő seregében a VI. hadtestnél szolgált és egészen augusztus 28-ig harcolt, ezen a napon került fogságba Pukarzov község mellett, Tomaszov közelében. A 17. ezred itt mindent elborító orosz túlerővel került szembe. Reggel öt órakor kezdődött az ütközet s a miskolci tüzérek teljes öt órán át védelmezték ágyúikat minden födött állás nélkül, teljesen nyilt területen. Az oroszok főereje szemközt támadott, de jelentős csapatokat küldtek mind a két oldalon is, két mesterséges útnak a felhasználásával. Ez a két külön csapat, mint hatalmas kar kinyúlt és átkarolta, bezárta a mi tüzérezredünknek legelői álló részét, amely azután már nem menekülhetett. Az ezred több tisztje, — közölte Gara István is — valamint a legénység egy része orosz kézre jutott. Nem volt ez orosz győzelem, szó sincs róla. Ez a kis részletsiker legjobban az oroszokat lepte meg, akik szinte csak lopva merték elszállítani foglyaikat, mert mindig abban a hitben voltak, hogy a magyar és osztrák sereg bármely percben a nyomukba érhet. A foglyokat öt napon keresztül szállították, mindig csak éjszaka és mindig gyalogszerrel. Nappal pihentek, aludtak és étkeztek fogságba jutott katonáink. Helyesebben szólva: étkeztek, ha volt mit, mert gyakran nem volt. Ugyanis a foglyok csupa olyan orosz községen és városkán haladtak keresztül, ahonnan a lakosság elmenekült, annyira remegett seregeink augusztusi rohamos előretörésétől. Sőt, a lakosság nem is önszántából futott meg a fenyegetett vidékről, hanem maga az orosz hadvezetőség ürítette ki az egyes helységeket. Az orosz seregek még akkor is attól rettegtek, hogy mi üldözzük őket, amikor a mi haderőnk már Lemberg föladását is elhatározta. A foglyok útja, amely Szmolenszk, Minszk, Moszkva és Tankov érintésével a szibériai határvároska, Cselabinszk felé vezetett, ha borzalmas nem is volt, de még kevésbbé lehetett tűrhetőnek nevezni. Azonfelül, hogy enni keveset kaptak a foglyok, maguk sem vásárolhattak harapnivalót, mert valamennyiüktől elszedték a pénzt, az értékes holmit, még a ruhát is. Megtörtént az is, hogy az elcsigázott foglyokat a kísérő orosz katonák egy ízben arra kényszerítették, hogy hurráit kiáltsanak Miklós cár tiszteletére. Szeptember 19-ig, tehát huszonhárom napig tartott ez a kálvária, akkor értek foglyaink a szibériai Omszk városába, ahol Gara Istvánt azonnal kórházba szállították. Útközben meghalt, tüdőhurutja támadt, negyven fokos lázban vánszorgott be a kórházba, ahol az orosz orvosok tisztességesen gondját viselték. Még nem gyógyult meg, amikor tíz nappal később, szeptember 29-én újra távoznia kellett. Ezúttal már a fogolytáborba, Kamnszkba vitték, ahová egy napi utazás után jutott. A kettős rendszer, Kainszk tízezer lakójú város, tizenkét vérsztnyire a vasúti vonaltól. Gara István meglepődéssel tapasztalta, hogy a kis orosz városban kettős bánásmódot alkalmaznak a foglyokkal szemben. Valósággal két csoportba osztották őket: az első csoportba a magyarok, osztrákok, helyesebben: osztráknémetek, a törökök és a zsidók tartoztak, akiknek a sorát egy németországi tiszt egészítette ki. A másik csoportba a részünkről elfogott szlávokat, közelebbről meghatározva: a cseheket, ruténeket, a kisoroszokat, a szerbeket, szlovéneket, tótokat, lengyeleket és horvátokat sorozták, és ugyancsak hozzájuk osztották be fogságukba jutott olasz és oláh származású katonáinkat. Ez a széjjelválasztás nem ok nélkül történt. Az első csoportba sorozott foglyokkal, tehát a magyarokkal is példátlan szigorúsággal bántak, bánnak még ma is és velük szemben mellőzik az emberiesség legelemibb szabályait. Ezeket a foglyokat az úgynevezett kaszárnyavárosban helyezik el, a legszigorúbb felügyelet alatt tartják, naponkint csak egy órát szabad mozogniuk, persze fegyveres őrök jelenlétében és hetenkint csak egyszer mehetnek a valóságos városba, akkor is fegyveres katonák társaságában. A második csoportba sorozott foglyok viszont alig-alig érzik, hogy fogságba jutottak, őket iskolákban, kaszárnyákban, más középületekben, bérelt parasztházakban és — a legvégső szükség esetén — pajtákban és csűrökben helyezik el, de semmiféle katonai felügyeletet sem gyakorolnak rajtuk. Mindössze a csendőrség vagy a rendőrség van reájuk némelyes figyelemmel, de a szabad mozgásban nem gátolják őket. Mehetnek, ahová és amikor akarnak, szabad szolgálatba állnak, járhatnak műhelybe s mindössze egy-egy velük fogságba jutott tisztjük gyakorol fölöttük bizonyos mértékű fönhatóságot. Ugyancsak egy-egy ilyen fogoly tiszt vezetésével küldenek ki 2—300 főből álló transzportot a kisebb helységekbe is. Kamszkban a foglyoknak ily módon való széjjelválasztása, még nem volt teljes, sem túlzottan szigorú. A megkülönböztetett bánásmód teljes őszinteségében csak akkor alakult ki, amidőn a kamszki táborból elvitték az első csoportba osztott foglyokat és csupán a szláv, valamint az olasz és az oláh foglyok maradtak a kis orosz városban. Ezeknek attól a naptól fogva, pontosan november 10-től — épp olyan sorsuk volt, mintha otthon lettek volna. Szabadon jártak, foglalkozást űztek, pénzt kerestek, emberi módon éltek. Mindezt Gara István végignézte és figyelemmel kísérte, amennyiben neki sikerült Kamszkban maradnia. Hamarosan rájött, hogy az orosz helyőrség orvosaitól pénzért nem nehéz egy-egy bizonyítványt szerezni, amely őt halálos betegnek tüntesse föl akkor, amidőn éppenséggel semmi baja sincsen. Fogolytársainak november 10-iki távozásakor orvosi bizonyítvánnyal igazolta, hogy ekvő beteg s ily módon Kamszkban maradhatott. Közben rendkívüli szorgalommal tanulta az orosz nyelvet és lassan kint megérlelődött az a gondolata, hogy megszökik Szibériából és megkísérli a hazajutást. Tudta jól, hogy ez végtelenül nehéz és épp oly veszedelmes feladat, éppen ezért alaposan hozzálátott a terv előkészítéséhez. Megállapította, hogy a sikerre csak egyetlen esetben lehet reménye, ha el tudja hitetni magáról, hogy ő is szláv származású. Persze, kamszki fogolytársai között ezt nem mondhatta, mert azért jól tudták, hogy magyar ember. Ámde megfigyelte, hogy Kamszkban nem maradnak állandóan ugyanazok a foglyok, hanem az odaérkezőket bizonyos idő múlva tovább szállítják. Neki tehát ezt az időt kellett kivárnia, amíg a fogolytáborból a régi fog- lyokat mind elviszik s csupa utat hoznak, a kik őt még nem ismerik s a kiknek azt mondhatja, hogy ő is szláv eredetű. Két teljes hónapon át, novembertől januárig kellett szimulálnia, és vásárolván a hamis orvosi bizonyítványokat, a melyeknek a segítségével január elejéig ott maradt és megfigyelhette, hogy Kamnszkból már eltávoztak mindazok a foglyok, akik őt jól ismerték. Az újabban odakerült foglyoknak — akik valamennyien szláv eredetűek voltak — már úgy mutatkozott be, hogy ő is szláv, azután pedig azon igyekezett, hogy Kamnszkból, ahol mégis leleplez- hették volna — más fogolytáborba jusson. Ez meg is történt január 3-án. Ezen a napon egy szláv transzporttal Novo-Nikolajevszkbe, Kelet-Szibériába vitték. Ott senki nem ismerte és ilyformán nyugodtan elhelyezkedett a dédelgetett csoportban, nenai azért, hogy a sorsán könnyítsen, hanem hogy az első lehetséges alkalommal megszökjék. A foglyok élete Novo-Nikolajevszkben kitűnő alkalma volt arra, hogy orosz fogságba jutott katonáink élete-módját és szenvedéseit megfigyelje. Sajnos, erről csupán rosszat, fájdalmasat és lesújtót mondhatott nekünk Gara István. A szláv foglyokról most már nem szólunk, azoknak sem emberségből, hanem együgyű politikai számításból kedveznek az oroszok. A mi véreinkkel szemben azonban lelketlenül viselkednek. Novo-Nyikolajevszkben a várostól teljesen elkülönített helyen, a hegygerincen épült kaszárnyanegyedben telepítették meg katonáinkat. A barakkokat úgy építették, hogy jórészük mélyen a földben van, a világítást pedig felülről kapják. Ablakról, szellőztetésről egyáltalában szó sincsen, ami annál szomorúbb, mert a foglyokat rendkívüli modort összezsúfolják. Szegény hőseink puszta deszkalapokíkon halnak, amelyek, mint óriási polcok, két sorban egymás fölé vannak elhelyezve. Az élelmezésük színtén rossz. Reggelire teát kapnak, de cukrot már nem igen adnak hozzá. Ebédre és vacsorára káposztalevest főznek a fogolyoknak s ebbe a levesbe egy-egy darab, mintegy 20 dekányi hust tesznek. Az ételsort az oroszok népies étele, a kása teszi teljessé. A kenyér eleinte elegendő is volt, jó is. Lassankint mind rosszabb lett, a tavasz óta sárformáju, savanyu és ehetetlen. Egy orosz generális ellenőrzés céljából meglátogatta a fogolytábort s nyomban reformálni kezdett. Az újítás annyi volt, hogy a napi kenyérmennyiséget leszállította. Ha már oly komisz, — gondolta nyíl- ván — legyen kevés is. Téli ruhaneműt nem adtak a foglyoknak, a kik 40—45 fokos hidegben gyenge ruházatukban feküdtek éjszakánkint a csupasz deszkán. Fehér ruát szintén hónapokig nem válthattak a foglyok és élelmiszert, vagy ruhafélét nem is vásárolhattak maguknak, mert a hazulról küldött pénzt nem kapták meg csak a legszerencsésebbek. Nevezetesen azok, akiknek nem a Vörös Kereszt, hanem valamelyik bank útján küldötték a pénzt. A legtanácsosabb erre a célra a Sibirische Handelsbank fölhasználása. Természetes, hogy e töméntelen sanyarúság megviselte a foglyok egészségét és már januárban pusztítani kezdett a kiütéses tífusz. Az orosz orvosasokra nem szabad panaszkodni, megtették, ami telt tőlük, de az nagyon kevés volt. Oroszországban nincs orvosság, nincs kötözőszer, műtőeszköz, hiányzik a fehérnemű, a vatta, sőt még az ágy is. Szó sem lehet ápolásról s nem csupán a betegek, de maguk az orvosok is igen gyakran kaptak fertőzést. Sajnos, a fogolytábornak mindennap volt halottja, viszont azonban temetés még sem volt mindennap. A rendkívüli hidegben csontkeményre fagyott a föld s azt fáradtságos lett volna fölásni. Éppen ezért a halotta-kat hosszú időn át összegyűjtötték egy erre a célral .