Budapesti Hírlap, 1915. július-augusztus (35. évfolyam, 181–242. szám)

1915-07-03 / 183. szám

1915. julius 3. BUDAPESTI HIBLÄS» ASS. «.) dósnak, Chrzanowski Ádám főhadnagynak, óhegyi Jámborffy Kálmán hadnagynak, Henia Ernő és Szé­kely Jenő főhadnagyoknak és Szalay-Balogh János dr. tart. hadnagynak; az ellenség előtt elesett: Bitó Mihály és Dvoracek Antal főhadnagyoknak, Helmer Kurt és Neoral Károly hadnagyoknak. A lelkészi érdemkereszt 2. osztályát adomá­nyozta a király a fehér-vörös szalagon, az ellenség­gel szemben tanúsított vitéz és önfeláldozó maga­tartása elismeréséül: Niezgoda Péter tábori lelkész­nek, az ellenséggel szemben teljesített kitűnő és ön­feláldozó szolgálatuk elismeréseül. Figura János tart. tábori lelkésznek és Louric Brúnó lelkészta­nárnak. Magyar tüzérhadnagy szökése szibériai fogságából. ~ Gara István rendkívüli sorsa. — Budapest, jul. 2. Gara István huszonkilenc esztendős fiatal­em­ber s a háború előtt az államvasutak közép­ponti üzletvezetőségének volt a fogalmazója. Ma egy igen érdekes ember, a­kinek a neve hamaro­san ismeretes lesz. Ide, jóelőre csak annyit írunk, hogy Gara István a kelet-szibériai Novo-Niko­lajevszk városkából jött haza, keresztül ezer ha­lálos veszedelmen, megkerülve jóformán az egész földgolyót, csak azért, hogy menekülésé­nek polgári ruházatát itthon eldobván, ismét ij magára ölthesse a tüzérhadnagyi formaruhát és újra visszatérhessen a­­ csatatérre. A férfiasság­nak és a hazaszeretetnek olyan tündökletes pél­dája ez a történet, hogy valamikor aligha fog hiányozni e háború legjellegzetesebb epizofiljai­nak a krónikájából: v P©gsáato8í6­lás és vándorlás. Gara István a Miskolcon állomásozó 17. tüzér­ezrednek a hadnagya, azonban a mozgósítás pillana­­tában már föl is mentették a bevonulás alól, először negyven napra, mert az állam vasutaira akkor kü­lönösen nagy teher hárult és ott is szükség volt min­den emberre. A fiatal hadnagynak azonban nem kel­lett a fölmentés és noha felesége van és bájos kicsi fia, azonnal jelentkezett ezredénél s már augusztus 2-án ott volt az ütegnél. Auffenberg diadalmasan előretörő seregében a VI. hadtestnél szolgált és egé­szen augusztus 28-ig harcolt, ezen a napon került fogságba Pukarzov község mellett, Tomaszov köze­lében. A 17. ezred itt mindent elborító orosz túlerő­vel került szembe. Reggel öt órakor kezdődött az ütközet s a miskolci tüzérek teljes öt órán át védel­mezték ágyúikat minden födött állás nélkül, teljesen nyilt területen. Az oroszok főereje szemközt táma­dott, de jelentős csapatokat küldtek mind a két oldalon is, két mesterséges útnak a felhasználásával. Ez a két külön csapat, mint hatalmas kar kinyúlt és átkarolta, bezárta a mi tüzérezredünknek legelői álló részét, a­mely azután már nem menekülhetett. Az ezred több tisztje, — közölte Gara István is — valamint a legénység egy része orosz kézre jutott. Nem volt ez orosz győzelem, szó sincs róla. Ez a kis részletsiker legjobban az oroszokat lepte meg, a­kik szinte csak lopva merték elszállítani fog­lyaikat, mert mindig abban a hitben voltak, hogy a magyar és osztrák sereg bármely percben a nyo­mukba érhet. A foglyokat öt napon keresztül szál­lították, mindig csak éjszaka és mindig gyalogszer­rel. Nappal pihentek, aludtak és étkeztek fogságba jutott katonáink. Helyesebben szólva: étkeztek, ha volt mit, mert gyakran nem volt. Ugyanis a foglyok csupa olyan orosz községen és városkán haladtak keresztül, a­honnan a lakosság elmenekült, annyira remegett seregeink augusztusi rohamos előretörésé­től. Sőt, a lakosság nem is önszántából futott meg a fenyegetett vidékről, hanem maga az orosz had­vezetőség ürítette ki az egyes helységeket. Az orosz seregek még akkor is attól rettegtek, hogy mi üldöz­zük őket, a­mikor a mi haderőnk már Lemberg föl­adását is elhatározta. A foglyok útja, a­mely Szmolenszk, Minszk, Moszkva és Tankov érintésével a szibériai határ­városka, Cselabinszk felé vezetett, ha borzalmas nem is volt, de még kevésbbé lehetett tűrhetőnek nevezni. Azonfelül, hogy enni keveset kaptak a foglyok, maguk sem vásárolhattak harapnivalót, mert vala­mennyiüktől elszedték a pénzt, az értékes holmit, még a ruhát is. Megtörtént az is, hogy az elcsigázott foglyokat a kísérő orosz katonák egy ízben arra kényszerítették, hogy hurráit kiáltsanak Miklós cár tiszteletére. Szeptember 19-ig, tehát huszonhárom napig tartott ez a kálvária, akkor értek foglyaink a szi­bériai Omszk városába, a­hol Gara Istvánt azonnal kórházba szállították. Útközben meghalt, tüdőhu­rutja támadt, negyven fokos lázban vánszorgott be a kórházba, a­hol az orosz orvosok tisztességesen gond­ját viselték. Még nem gyógyult meg, a­mikor tíz nap­pal később, szeptember 29-én újra távoznia kellett. Ezúttal már a fogolytáborba, Kamnszkba vitték, a­hová egy napi utazás után jutott. A kettős rendszer, Kainszk tízezer lakójú város, tizenkét vérszt­nyire a vasúti vonaltól. Gara István meglepődéssel tapasztalta, hogy a kis orosz városban kettős bánás­módot a­lkalmaznak a foglyokkal szemben. Való­sággal két csoportba osztották őket: az első cso­portba a magyarok, osztrákok, helyesebben: osztrák­németek, a törökök és a zsidók tartoztak, a­kiknek­ a sorát egy németországi tiszt egészítette ki. A má­sik csoportba a részünkről elfogott szlávokat, köze­lebbről meghatározva: a cseheket, ruténeket, a kis­oroszokat, a szerbeket, szlovéneket, tótokat, lengyele­ket és horvátokat sorozták, és ugyancsak hozzájuk osztották be fogságukba jutott olasz és oláh szár­mazású katonáinkat. Ez a széjjelválasztás nem ok nélkül történt. Az első csoportba sorozott foglyokkal, tehát a ma­gyarokkal is példátlan szigorúsággal bántak, bán­nak még ma is és velük szemben mellőzik az embe­riesség legelemibb szabályait. Ezeket a foglyokat az úgynevezett kaszárnya­városban helyezik el, a leg­szigorúbb felügyelet alatt tartják, naponkint csak egy órát szabad mozogniuk, persze fegyveres őrök jelenlétében és hetenkint csak egyszer mehetnek a valóságos városba, akkor is fegyveres katonák tár­saságában. A második csoportba sorozott foglyok viszont alig-alig érzik, hogy fogságba jutottak, őket iskolák­ban, kaszárnyákban, más középületekben, bérelt pa­rasztházakban és — a legvégső szükség esetén — pajtákban és csűrökben helyezik el, de semmiféle ka­tonai felügyeletet sem gyakorolnak rajtuk. Mind­össze a csendőrség vagy a rendőrség van reájuk né­melyes figyelemmel, de a szabad mozgásban nem gátolják őket. Mehetnek, a­hová és a­mikor akar­nak, szabad szolgálatba ál­lnak, járhatnak műhelybe s mindössze egy-egy velük fogságba jutott tisztjük gyakorol fölöttük bizonyos mértékű fönhatóságot. Ugyancsak egy-egy ilyen fogoly tiszt vezetésével kül­denek ki 2—300 főből álló transzportot a kisebb helységekbe is. Kam­szkban a foglyoknak ily módon való széj­jelválasztása, még nem volt teljes, sem túlzottan szigorú. A megkülönböztetett bánásmód teljes őszin­teségében csak akkor alakult ki, a­midőn a kam­szki táborból elvitték az első csoportba osztott foglyo­kat és csupán a szláv, valamint az olasz és az oláh foglyok maradtak a kis orosz városban. Ezek­nek attól a naptól fogva, pontosan november 10-től — épp olyan sorsuk volt, mintha otthon lettek volna. Szabadon jártak, foglalkozást űztek, pénzt kerestek, emberi módon éltek. Mindezt Gara István végignézte és figyelem­mel kísérte, a­mennyiben neki sikerült Kam­szkban maradnia. Hamarosan rájött, hogy az orosz hely­őrség orvosaitól pénzért nem nehéz egy-egy bizo­nyítványt szerezni, a­mely őt halálos betegnek tün­tesse föl akkor, a­midőn éppenséggel semmi baja sincsen. Fogolytársainak november 10-iki tá­vozásakor orvosi bizonyítvánnyal igazolta, hogy ekvő beteg s ily módon Kam­szkban maradhatott. Közben rendkívüli szorgalommal tanulta az orosz nyelvet és lassan kint megérlelődött az a gondolata, hogy megszökik Szibériából és megkísérli a haza­jutást. Tudta jól, hogy ez végtelenül nehéz és épp oly veszedelmes feladat, éppen ezért alaposan hoz­­­zálátott a terv előkészítéséhez. Megállapította, hogy a sikerre csak egyetlen­ esetben lehet reménye, ha el tudja hitetni magá­­­ról, hogy ő is­­ szláv származású. Persze, kam­szki fogolytársai között ezt nem mondhatta, mert azért jól tudták, hogy magyar ember. Ámde megfigyelte, hogy Kam­szkban nem maradnak állandóan ugyan­­azok a foglyok, hanem az odaérkezőket bizonyos idő múlva tovább szállítják. Neki tehát ezt az időt kellett kivárnia, a­míg a fogolytáborból a régi fog-­­ lyokat mind elviszik s csupa utat hoznak, a kik őt még nem ismerik s a kiknek azt mondhatja, hogy ő is szláv eredetű. Két teljes hónapon át, no­vembertől januárig kellett szimulálnia, és vásárol­­ván a hamis orvosi bizonyítványokat, a melyeknek a segítségével január elejéig ott maradt és megfi­gyelhette, hogy Kamnszkból már eltávoztak mindazok a foglyok, a­kik őt jól ismerték. Az újabban odakerült foglyoknak — a­kik valamennyien szláv eredetűek voltak — már úgy mutatkozott be, hogy ő is szláv, azután pedig azon igyekezett, hogy Kamnszkból, a­hol mégis leleplez-­ hették volna — más fogolytáborba jusson. Ez meg is történt január 3-án. Ezen a napon egy szláv transzporttal Novo-Nikolajevszkbe, Kelet-Szibériába­ vitték. Ott senki nem ismerte és ilyformán nyugod­tan elhelyezkedett a dédelgetett csoportban, nenai azért, hogy a sorsán könnyítsen, hanem hogy az első lehetséges alkalommal megszökjék. A foglyok élete­ Novo-Nikolajevszkben kitűnő alkalma volt arra, hogy orosz fogságba jutott katonáink élete-­módját és szenvedéseit megfigyelje. Sajnos, erről csupán rosszat, fájdalmasat és lesújtót mondhatott nekünk Gara István. A szláv foglyokról most már nem szólunk, azoknak sem emberségből, hanem együgyű politikai számításból kedveznek az oroszok. A mi véreinkkel szemben azonban lelketlenül visel­kednek. Novo-Nyikolajevszkben a várostól teljesen elkülönített helyen, a hegygerincen épült kaszárnya­negyedben telepítették meg katonáinkat. A barakko­kat úgy építették, hogy jórészük mélyen a földben van, a világítást pedig felülről kapják. Ablakról, szellőztetésről egyáltalában szó sincsen, a­mi annál szomorúbb, mert a foglyokat rendkívüli modort összezsúfolják. Szegény hőseink puszta deszkalapokí­kon halnak, a­melyek, mint óriási polcok, két sor­­­ban egymás fölé vannak elhelyezve. Az élelmezésük színtén rossz. Reggelire teát kapnak, de cukrot már nem igen adnak hozzá. Ebédre és vacsorára káposztalevest főznek a fogo­lyoknak s ebbe a levesbe egy-egy darab, mintegy­ 20 dekányi hust tesznek. Az ételsort az oroszok­ népies étele, a kása teszi teljessé. A kenyér eleinte elegendő is volt, jó is. Lassankint mind rosszabb­ lett, a tavasz óta sárformáju, savanyu és ehetetlen. Egy orosz generális ellenőrzés céljából meglátogatta a fogolytábort s nyomban reformálni kezdett. Az újítás annyi volt, hogy a napi kenyérmennyiséget leszállította. Ha már oly komisz, — gondolta nyíl-­ ván — legyen kevés is. Téli ruhaneműt nem adtak a foglyoknak, a kik 40—45 fokos hidegben gyenge ruházatukban feküd­tek éjszakánkint a csupasz deszkán. Fehér ru­­át szintén hónapokig nem válthattak a foglyok és élel­miszert, vagy ruhafélét nem is vásárolhattak maguk­nak, mert a hazulról küldött pénzt nem kapták meg csak a legszerencsésebbek. Nevezetesen azok, a­kik­nek nem a Vörös Kereszt, hanem valamelyik bank útján küldötték a pénzt. A legtanácsosabb erre­ a célra a Sibirische Handelsbank fölhasználása. Természetes, hogy e töméntelen sanyarúság megviselte a foglyok egészségét és már januárban pusztítani kezdett a kiütéses tífusz. Az orosz orvosa­sokra nem szabad panaszkodni, megtették, a­mi telt tőlük, de az nagyon kevés volt. Oroszországban nincs orvosság, nincs kötözőszer, műtőeszköz, hiányzik a­ fehérnemű, a vatta, sőt még az­­ ágy is. Szó sem lehet ápolásról s nem csupán a betegek, de maguk az orvosok is igen gyakran kaptak fertőzést. Sajnos, a fogolytábornak mindennap volt halottja, viszont azonban temetés még sem volt mindennap. A rend­kívüli hidegben csontkeményre fagyott a föld s azt fáradtságos lett volna fölásni. Éppen ezért a halotta-­­kat hosszú időn át összegyűjtötték egy erre a célral .

Next