Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)
1915-09-01 / 243. szám
Budapest, 1995. XXXV. évfolyam, 243. szapt. Szerda, szeptember 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előzetési árak: Egész évre 33 kor, félévre 16 kor, negyedévre 6 kor, egy hónapra 2 kor, 80 fill. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 13 fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VOL ker., Bökk Szilárd utca 4. szám. Eiadóhivatal : VIII. ker., József körút 5. szám. TELEPOHSZÁSOK: József 43, József 53, József 63. A sagy futás. Budapest, aug. 31. Százhárom évvel ezelőtt, szeptember tizenötödikén, Moszkva lángokban állott s a felhőkig csapkodó orosz tűzvésznek a diadallal bevonuló nagy francia császár hiába parancsolta, hogy aludjék el , ébren égett egy kerek hétig Oroszország eleven nagy tüzes Moszkva tüzében, majd az orosz tél szörnyű fagyában elpusztult a hit, hogy nagy Napoleon győzhetetlen. Ma ugyanerre számitanak az oroszok. Hihetetlen iramban, folyton vezetve, vérző nagy uton vonulnak hátrafelé s visszavonulásnak akarják elkeresztelni a világtörténelem leggyászosabb vereségét. Tizenkét nagy vár hirdeti, hogy Przemysl meg van tizenkétszeresen boszulva. Az oroszt erre azt mondja, ez csak visszavonulás s az antant sajtója világszerte visszhangozza, hogy az orosz katonai géniusz csak ugyanazt csinálja ma, amit csinált Sándor cár idejében Kutuzov, Pfuhl, Scharnhorst és Rosztopcsin, a négy híres generális s a nagy visszavonulás vége mégis csak az lesz, hogy az orosz henger újra megindul és elsöpri, agyonboronálja Magyarországot, Németországot, Ausztriát és Törökországot. A világ szemébe s elsősorban a mi szemünkbe a százhárom évvel ezelőtt történtek fakó porát akarják hinteni, de hasztalanul. Az antant világa meggyőződhetett róla már ezerszer és ezerszer, hogy a szövetséges középeurópai hadserregek nem napóleoni káprázatok után törnek, nem cárokat akarnak megalázni s nem azért akarnak Oroszország ellen menni, hogy fővárosában diktálhassák a békét. Nem, sem a németek, sem mi nem törekszünk arra, hogy kalickában hozzuk el a cárt Marokkó szultánja példájára, a mi céljaink tisztán katonaiak, céljaink véres útját nem a nagyravágyás színes lámpái világítják meg, hanem a józan meggondolás hideg napja s célunk egyedül az : megtörni ma az orosz, holnap az olasz, a francia s az angol villámokat. Köztük a legelső : az orosz hadsereg megtörése oly mértékben, hogy Oroszország legyen a legelső, ki a békekötés szükségét legelőbb látja be. A nagy orosz ármádia végleges megtörése után van. Csak a vak nem látja, hogy visszavonulásnak hirdetett nagy futása alatt olyan vérveszteségeket szenved, melyek során a nagy test teljesen elvérezhet. Napóleon alatt nem ült két millió orosz katona hadifogságban, nem vesztett el Oroszország halottakban másik milliót, sebesültekben milliókat, munícióban, elsősorban ágyúban annyit, amennyi tíz év normális hadügyi költségvetési összegén sem szerezhető be, nem vesztett el országrészeket, hatalmas várakat, hatalmas hadseregeket s nem vesztette el azt, amit ma elvesztett, a sikerbe vetett hitét. Hiába tagadja a nagy test, hogy elszállt belőle a lélek. Az a félesztendő, mely a mazuri tavak vidéke s a rokitnói mocsarak lápos világa közé férkőzött, az orosz világbirodalom letagadhatatlan haláltusájának drámai idejévé lett. A Kárpátok lábától Rigáig s a porosz határtól Vilnáig kergetve, ma már nem üthet Oroszország a kardjára, testét forró láz gyötri s a ki a láz képletét le akarja olvasni, az nézzen maga Balkánra, mely Oroszország hőmérőjét kacagva, vagy fogvacogva tartja a kezében. Ha az oroszok nagyfejűek, vagy az antant főintézői ezek után még mindig arra számítanak, hogy a katonai kocka megfordulhat . Oroszország az orosz anyaföldtől Anteusz erejét ismét vissznyerve, még rövidesen kitűzi lobogóját nagy várak falaira, nagy csizmájával ismét felhág a Kárpátok ormaira és ismét végiggyilkolja Poroszország gyönyörű földjét, akkor elfelejtik, hogy kikkel állanak szemben. A háború, ez a nagy és megvesztegethetetlen történetíró, bebizonyította, hogy a siker ahhoz szegődik, a kit lelkesedés hat át, a kinek szive és gyomra egyaránt teli van s a ki otthon és a harcmezőkön egyaránt el van látva mindennel. Szövetséges hadseregeink, a kezdet roppant nehézségein keresztülesve, ma csodálatos szervezettségben és fönséges lelkierőktől acélozva törnek folytonosan előre s lelküket százszorosan, acélozza a tudat, hogy a Rajna és Tisza népe otthon vas szervezettségben, nyugodtan, csak a bánattól, de nem a nyomortól, csak a szomorúságtól s nem a letöröttségtől sújtva áll és él rendületlenül. A német hazából csak ugy, mint a Hallók. írta Komáromi János. Visszavertek. Becsülettel és vakmerőn verekedtünk másfél órán keresztül s vissza kellett fordulni az erdő aljába, mert kevesen voltunk. Igazán mondom, az ellenség legalább ötször annyi. Hajnal óta hánytuk az uj sáncot: földet túrva, vakolva, cölöpöt verve, géppuskákat elrejtegetve s mire fölsóhajtottunk az utolsó lapátnál, tíz óra volt délelőtt. A balszárnyról, melynek védővonala hirtelen ékbe szaladt ki az oroszok felé, most szokatlan mozgás s ijedt és szakgatott kiáltozás hallatszott: • — Él! . . . Él! . . . Az ék legcsucsán élénken magyarázott néhány honvéd s odamutatott a szántás egy pontjára, hol a kis Csongor zászlós halott teste hevert. Hajnal óta tizszer is megkönyeztük szegényt. M • Él' . . . — Kicsoda? — A kis zászlós ur. « Ozoróczy főhadnagy lehajolt a figyelőnyiláshoz s egy-két pillanatig mereven vigyázott. Ott feküdt előttünk Csongor pajtás, kicsit meggörbülve, arccal idefordulva, alig fél kőhajításra. — Nézzétek,, megmozdult! Odarohantunk a földékhez. A kis Csongor, kinek egy rögdarabra volt odafektetve a feje, most fölnyitotta szép, gyermeki szemét s ahogy észrevette rámeredő arcunkat, szomorú mosollyal, nagyon gyönge hangon, azt kérdezte — Hogy vagytok, fiuk? — Hát élsz, kis öreg?! — Még élek, így mondta ezt Csongor Laci: Még élek. Nyugodtan, halkan, szerető hangon, mosolyogva, mint egy öntudatlan gyermek. Hosszú szőke hajáról lefordult a sipkája. A diskurzus most tovább ment. — Hol lőttek át? — A broil vállamon s talán lent, a csipő táján, mertek véres vany°k— Nem fáj, csak igen gyönge vagyok. Úgy tett, mintha elgondolkoznék, akkor elhaló hangon ennyit mondott: — A fejemet nem birom . . . Ozoróczy megnyugtatta: — Légy nyugodt, pajtikánk, valahogy csak megmentünk. S összebújt , rögtönzött haditanács. Két perc múlva nyilavaló lett, hogy szürkületig Istenkísértés lenne minden próbálkozás. Aki fölbukkan a sánchányáson, lepuffantják az oroszok. Velünk szemközt egy moszkvai ezred leskelődött. Mikor Ozoróczy a figyelő lyukon át pár órai türelemre kérte, Csongor Lacinak felhőbe borult szenvedő kis arca: — Főhadnagy úr, addigra én meghalok. Újabb tanácskozás. Futósáncot kell ásni! Hamarosan rájöttek, hogy veszedelmes és hiábavaló minden erőlködés. A legkülső földhányástól is legkevesebb, ha ötven lépés a zászlós, mire odáig érhetnek, este lesz. Azonfelül az oroszok, mihelyt figyelmessé lettek a lapátolásra, megindítottak egy gépfegyvert. Tartani lehetett, hogy a kis zászlós fog ráfizetni mind elhanyatló életével. Abbahagyták. Megint összebujtunk. Semmi, semmi reménység ... Jöttek ugyan közkatonák, egymásután, hogy lassan kibújnak a földhányás tetejére, hogy aztán a muszka holtaknak nézvén őket, nem fog rájuk lőni, hogy akkor óvatosan, meglapulva, a muszkát lesve, arasznyi eltolódásokkal valahogy csak , elérik a szegény zászlós urat, aztán éppoly óvatosan, meglapulva, leskelődve, valahogy csak sikerül behúzni a sáncba. A tisztek már-már belementek a vakmerő ajánlatba, de Csongor Laci, mikor megtudta, hogy akarnak segíteni rajta, tiltakozni kezdett: — Nem szabad fiuk... ti is... meghalnátok ... Most is mosolygott csöndes ottvergődésében, mint mindig. A bal kezét valahogy odatette a rögre, szőke kis fejét a tenyerébe hajtotta és úgy nézett, nézett ránk szeretettel, édesen, senkire nem neheztelve, mosolyogva. A nap éppen az arcába sütött s Csongor Laci néha lehunyta a szemét. Csakhogy mindig többször hunyta le s mindig kevesebbszer nyitotta föl... Már csak ritkán szólt át s csak nagyon erőlködve ... A közeli erdő fáin két-három szarka csörgött s magasan egy repülőgép kattogott. A Budapesti Hirlap mai száma 20 oldal.