Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-09-01 / 243. szám

Budapest, 1995. XXXV. évfolyam, 243. szapt. Szerda, szeptember 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elő­zetési árak: Egész évre 33 kor, félévre 16 kor, negyedévre 6 kor, egy hónapra 2 kor, 80 fill. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudv­aron 13 fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: VOL ker., Bökk Szilárd­ utca 4. szám. Eiadóhivatal : VIII. ker., József­ körút 5. szám. TELEPOHSZÁSOK: József 43, József 53, József 63. A s­agy futás. Budapest, aug. 31. Százhárom évvel ezelőtt, szeptem­ber tizenötödikén, Moszkva lángokban állott s a felhőkig csapkodó orosz tűz­vésznek a diadallal bevonuló nagy fran­cia császár hiába parancsolta, hogy alud­jék el , ébren égett egy kerek hétig Orosz­ország eleven nagy tüze­s Moszkva tüzé­ben, majd az orosz tél szörnyű fagyában elpusztult a hit, hogy nagy Napoleon győzhetetlen. Ma ugyanerre számitanak az oroszok. Hihetetlen iramban, folyton vezetve, vérző nagy uton vonulnak hátra­felé s visszavonulásnak akarják elkeresz­telni a világtörténelem leggyászosabb ve­reségét. Tizenkét nagy vár hirdeti, hogy Przemysl meg van tizenkétszeresen bo­szulva. Az oroszt erre azt mondja, ez csak visszavonulás s az antant sajtója világ­szerte visszhangozza, hogy az orosz ka­tonai géniusz csak ugyanazt csinálja ma, a­mit csinált Sándor cár idejében Kutu­zov, Pfuhl, Scharnhorst és Rosztopcsin, a négy híres generális s a nagy visszavo­nulás vége mégis csak az lesz, hogy az orosz henger újra megindul és elsöpri, agyonboronálja Magyarországot, Német­országot, Ausztriát és Törökországot. A világ szemébe s elsősorban a mi sze­münkbe a százhárom évvel ezelőtt tör­téntek fakó porát akarják hinteni, de hasztalanul. Az antant világa meggyő­ződhetett róla már ezerszer és ezerszer, hogy a szövetséges középeurópai hadse­r­regek nem napóleoni káprázatok után törnek, nem cárokat akarnak megalázni s nem azért akarnak Oroszország ellen menni, hogy fővárosában diktálhassák a békét. Nem, sem a németek, sem mi nem törekszünk arra, hogy kalickában hozzuk el a cárt Marokkó szultánja példájára, a mi céljaink tisztán katonaiak, céljaink véres útját nem a nagyravágyás színes lámpái világítják meg, hanem a józan meggondolás hideg napja s célunk egye­dül az : megtörni ma az orosz, holnap az olasz, a francia s az angol villámokat. Köztük a legelső : az orosz hadsereg meg­törése oly mértékben, hogy Oroszország legyen a legelső, ki a békekötés szüksé­gét legelőbb látja be. A nagy orosz ármádia végleges meg­törése után van. Csak a vak nem látja, hogy visszavonulásnak hirdetett nagy fu­tása alatt olyan vérveszteségeket szen­ved, melyek során a nagy test teljesen elvérezhet. Napóleon alatt nem ült két millió orosz katona hadifogságban, nem vesztett el Oroszország halottakban má­sik milliót, sebesültekben milliókat, mu­nícióban, elsősorban ágyúban annyit, a­mennyi tíz év normális hadügyi költség­vetési összegén sem szerezhető be, nem vesztett el országrészeket, hatalmas vá­rakat, hatalmas hadseregeket s nem vesz­tette el azt, a­mit ma elvesztett, a si­kerbe vetett hitét. Hiába tagadja a nagy test, hogy elszállt belőle a lélek. Az a félesztendő, mely a mazuri tavak vidéke s a rokitnói mocsarak lápos világa közé­­ férkőzött, az orosz világbirodalom leta­gadhatatlan haláltusájának drámai ide­jévé­ lett. A Kárpátok lábától Rigáig s a porosz határtól Vilnáig kergetve, ma már nem üthet Oroszország a kardjára, testét forró láz gyötri s a ki a láz képletét le akarja olvasni, az nézzen ma­g­a Bal­kánra, mely Oroszország hőmérőjét ka­cagva, vagy fogvacogva tartja a kezében. Ha az oroszok nagyfejűek, vagy az antant főintézői ezek után még mindig arra számítanak, hogy a katonai kocka megfordulhat . Oroszország az orosz anyaföldtől Anteusz erejét ismét vissz­nyerve, még rövidesen kitűzi lobogóját nagy várak falaira, nagy csizmájával is­mét felhág a Kárpátok ormaira és ismét végiggyilkolja Poroszország gyönyörű földjét, akkor elfelejtik, hogy kikkel ál­lanak szemben. A háború, ez a nagy és megvesztegethetetlen történetíró, bebi­zonyította, hogy a siker ahhoz szegődik, a kit lelkesedés hat át, a kinek szive és gyomra egyaránt teli van s a ki otthon és a harcmezőkön egyaránt el van látva mindennel. Szövetséges hadseregeink, a kezdet roppant nehézségein keresztül­esve, ma csodálatos szervezettségben és fönséges lelkierőktől acélozva törnek folytonosan előre s lelküket százszorosan, acélozza a tudat, hogy a Rajna és Tisza népe otthon vas szervezettségben, nyu­godtan, csak a bánattól, de nem a nyo­mortól, csak a szomorúságtól s nem a letöröttségtől sújtva áll és él rendületle­nül. A német hazából csak ugy, mint a Hallók. írta Komáromi János. Visszavertek. Becsülettel és vakmerőn ve­rekedtünk másfél órán keresztül s vissza kellett fordulni az erdő aljába, mert kevesen voltunk. Igazán mondom, az ellenség legalább ötször annyi. Hajnal óta hánytuk az uj sáncot: földet túrva, vakolva, cölöpöt verve, géppuskákat el­rejtegetve s mire fölsóhajtottunk az utolsó la­pátnál, tíz óra volt délelőtt. A balszárnyról, melynek védővonala hir­telen ékbe szaladt ki az oroszok felé, most szo­katlan mozgás s ijedt és szakgatott kiáltozás hallatszott: • — Él! . . . Él! . . . Az ék legcsucsán élénken magyarázott né­hány honvéd s odamutatott a szántás egy pont­jára, hol a kis Csongor zászlós halott teste hevert. Hajnal óta tizszer is m­egkönyeztü­k sze­gényt. M • Él' . . . — Kicsoda? —­ A kis zászlós ur. « Ozoróczy főhadnagy lehajolt a figyelő­nyiláshoz s egy-két pillanatig mereven vigyá­zott. Ott feküdt előttünk Csongor pajtás, kicsit meggörbülve, arccal idefordulva, alig fél­ kőhají­tásra. — Nézzétek,, megmozdult! Odarohantunk a föld­ékhez. A kis Cson­­­gor, kinek egy rögdarabra volt odafektetve a feje, most fölnyitotta szép, gyermeki szemét s a­hogy észrevette rámeredő arcunkat, szomorú mosollyal, nagyon gyönge hangon, azt kérdezte — Hogy vagytok, fiuk? — Hát élsz, kis öreg?! — Még élek, így mondta ezt Csongor Laci: Még élek. Nyugodtan, halkan, szerető hangon, moso­lyogva, mint egy öntudatlan gyermek. Hosszú szőke hajáról lefordult a sipkája. A diskurzus most tovább ment. — Hol lőttek át? — A broil vállamon s talán lent, a csipő tá­ján, mertek véres vany°k­— Nem fáj, csak igen gyönge vagyok. Úgy tett, mintha elgondolkoznék, akkor elhaló hangon ennyit mondott: — A fejemet nem birom . . . Ozoróczy megnyugtatta: — Légy nyugodt, pajtikánk, valahogy csak megmentünk. S összebújt , rögtönzött haditanács. Két perc múlva nyil­avaló lett, hogy szürkületig Istenkísértés lenne minden próbálkozás. A­ki fölbukkan a sánchányáson, lepuffantják az oro­szok. Velünk szemközt egy moszkvai ezred les­kelődött. Mikor Ozoróczy a figyelő­ lyukon át pár órai türelemre kérte, Csongor Lacinak felhőbe borult szenvedő kis arca: — Főhadnagy úr, addigra én meghalok. Újabb tanácskozás. Futósáncot kell ásni! Hamarosan rájöttek, hogy veszedelmes és hiábavaló minden erőlködés. A legkülső föld­hányástól is legkevesebb, ha ötven lépés a zász­lós, mire odáig érhetnek, este lesz. Azonfelül az oroszok, mihelyt figyelmessé lettek a lapáto­lásra, megindítottak egy gépfegyvert. Tartani lehetett, hogy a kis zászlós fog ráfizetni mind elhanyatló életével. Abbahagyták. Megint összebujtunk. Semmi, semmi re­ménység ... Jöttek ugyan közkatonák, egymásután, hogy lassan kibújnak a földhányás tetejére, hogy aztán a muszka holtaknak nézvén őket, nem fog rájuk lőni, hogy akkor óvatosan, megla­pulva, a muszkát lesve, arasznyi eltolódásokkal valahogy csak , elérik a szegény zászlós urat, az­tán éppoly óvatosan, meglapulva, leskelődve, valahogy csak sikerül behúzni a sáncba. A tisztek már-már belementek a vakmerő aján­latba, de Csongor Laci, mikor megtudta, h­ogy akarnak segíteni rajta, tiltakozni kezdett: — Nem szabad fiuk... ti is... meghal­nátok ... Most is mosolygott csöndes ottvergődésé­ben, mint mindig. A bal kezét valahogy odatette a rögre, szőke kis fejét a tenyerébe hajt­otta és úgy nézett, nézett ránk szeretettel, édesen, sen­kire nem neheztelve, mosolyogva. A nap éppen az arcába sütött s Csongor Laci néha lehunyta a szemét. Csakhogy mindig többször hunyta le s mindig kevesebbszer nyitotta föl... Már csak ritkán szólt át s csak nagyon erőlködve ... A közeli erdő fáin két-három szarka csör­gött s magasan egy repülőgép kattogott. A Budapesti Hirlap mai száma 20 oldal.

Next