Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-09-04 / 246. szám

2 a másik és szent ennek a kellőnek a kapcsolata. Az ő jósága és hűsége nehéz válságokkal fenye­gető napokban bölcseséggé emelkedett. Gondol­junk vissza, méltóságos főrendek, az egyház­politika forrongásaira. Gondoljunk vissza a ve­gyes házasságok új kánoni rendezésének kísér­letére és gondoljunk arra az áldásos és döntő befolyásra, a­mellyel Vaszary Kolos hercegprí­más ő eminenciája ezekben a válságos időkben, ezek között a forrongások között nemcsak a nemzeti közbékének, de a nemzeti közérzésnek is sértetlenségét meg tudta védelmezni és meg tudta őrizni. Megadatott neki, hogy ennek a közérzésnek, ennek az egységes nemzeti közér­zésnek tolmácsa is lehessen, még­pedig tol­mácsa oly erővel, oly­ igazsággal és oly hatással, mint kevesen. Azok a szavak, a mellekkel a király ő­felségét koronázása huszonötéves for­dulóján köszöntötte, a magyar nemzeti lélek segmélyéből fakadtak, azok a szavak a király­hűségnek, az alkotmányos szabadságszeretetnek és a magyar önérzetnek szent harmóniája. Deák Ferenc 1861-iki második fölirati beszéde óta úgyszólván ez volt a legelső alkalom, a­mikor egy ihletett alakon a magyar nemzetnek, az egész magyar nemzetnek közérzésére egységes, osztatlan közérzése megszólalt. Azt hiszem, mél­tóságos főrendek, hogy ma, a­mikor a volt her­cegprímás ő eminenciáját kora elszólítja főpász­tori székéből és a politikai tevékenység teréről, ma ez a nemzeti lélek, ez a magyar nemzeti lélek, a­melynek legdrágább javait oly hiven szolgálta, a melynek legmélyebb érzéseit oly ékesen tolmácsolta, ez a nemzeti lélek mély há­lával és tisztelettel kiséri őt a visszavonulás ma­gányába és hű kegyelettel fogja az ő igaz ma­gyar és igaz apostoli szivének pályájának és példájának emlékét megőrizni. (Élénk éljenzés.) aboru eseményei. — Kiev felé. — _ Kelet-Galicia megváltása. Csönd délnyugaton.­­ Budapest, szept. 3. A ketté szaggatott orosz hadsereg déli része a magyar és osztrák­ haderő döntő csapásai alatt megrendült és ké­szül kivetkezni egészen formájából. Ren­detlen tömeggé bomlik, a mely kétséges és fenyegetett utakon özönlik vissza ha­zájába, föladván a volhyniai vár három­szögét, a melynek északnyugati erőssége, Luck már elesett és kitakarodván Kelet-Galiciából, a melyet egyévi megszállás­sal kizsarolt, kifosztogatott, nyomorékká tett. Visszavonulása és visszavonultában is lazuló fegyelme és erkölcse megnyitja a mieink előtt az utat Dél-Oroszországba, mint bécsi tudósítónk egyik mai távirata fejtegeti. A kievi csata dicsőséges és örök hitben ragyogó fejezete a régi magyar históriának. Megérjük még, hogy a tör­ténelem megismétlődik és az égi homály­ban késlekedő régi dicsőség föltündököl újra a magyar égbolton. A jövőbe nem láthatunk, még a legközelebbi jövőbe sem. De bízvást meg lehetünk elégedve a jelennel is, azzal, a­mit már látunk, az­zal, a­mire napról-napra megérünk. Kelet-Galiciában az ellenség már mindenütt a Szereth-folyó vonaláig vettetett vissza. Ezen a vonalon belül küzd még makacsul Zalescetől északra, tehát már szintén az orosz határon, Brodytól keletre, a­hol már tegnap áthaladtak a mieink a gráni­con és Volhyniában, Dubnótól, a várhá­romszög legdélibb erősségétől nyugatra. Ez a küzdelem igyekszik tartani magát a Szereth vonalát, Trembovlát, Tarnopolt, Zbarazt és Skalatot; igyekszik elhárítani a végzetes csapást Dubnóról. De hogy mily csekély az ellenálló ereje az újra meg újra harcba kergetett orosz hadnak, azt a mieink haladásának, rohanásának szédületes tempója mutatja. A Nyemen-vonal végképp elveszett az oroszokra nézve az utolsó Nyemen­parti várnak, Grodnó­nak elestével. Az erős vár bukásának hamarsága nem le­pett meg bennünket, az antantot sem, akárhogy erősködtek még csak néhány napja, hogy Grodnó állni fogja az ostro­mot. Nem állta. A nyugatról előretörő németek behatoltak a várba és a városba, és utcáról-utcára szorították ki belőle az ellenséget. A Grodnó várából szökő csa­patok délnek vették útjukat. De Gallwitz Szvizloc és Alexice között az országúton elérte hátsó, fedező seregeiket, megtörte ellenállásukat és több mint háromezer oroszt ejtett foglyul. Hindenburg seregei nagy lovas utak­kal elfoglaltak egy hídfőt Friedrichstad­tól északnyugatra, tehát Riga irányában. Riga tarthatatlan. Vilna előtt az oroszok megpróbálták megállítani a német előre­törést, de véres vereséget szenvedtek, Vilna tarthatatlan. Merectől délre szin­tén visszaverték az ellenséget a néme­tek: a grodnó—vilnai vonalat itt újabb veszedelem fenyegeti. Lipót bajor herceg, Mackensen marsal és a magyar és osztrák hadsereg északi szárnya együtt dolgozik azon, hogy a mocsárvidékbe beszorítsa és magán e söpredékes területen szoron­gassa, üldözze és harcra képtelenné tegye az oroszt. A grodnói kormányzóság jó része már a kezünkben van. Mackensen elfoglalta Selez és Kartus-Bereza közt a breszt-litovszk—minszki vasút egy pont­ját és harminc kilométernyire jutott Kobrintól keletre, Antopolig, a breszt­litovszk—pinszki szárnyvasút állomá­sáig. A délnyugati harctéren csönd volt tegnap is. A csönd, a mely a legszörnyűbb viharzás után következik, hogy némi megnyugvást adjon a pokoli izgalmaktól meggyötrött idegeknek. Mert a második offenzíva, a melyre az első sikertelensé­gén való szégyenkezés és kétségbeesés ösztökélte Kadorna grófot, még sokkal borzalmasabb és áldozatosabb volt az el­sőnél is. Most tudjuk csak meg az olasz lapokból, mit vesztettek ellenségeink . Grodno elesett. — Irta Sebők Imre dr. Régi naplókat forgatva, azt látom, hogy szeptember elején mindig valami nevezetes do­log történt; sokszor olyat is láttam ezen a nap­tári dátumon, a­mi összefüggésben volt a világ történetével. Mintha mé­g mindig az ó-testa­mentumi kalendárium szerint igazodnék a világ és valaminek kellene benne történnie a zsidó új­esztendő hónapjának az első napján. Tíz évvel ezelőtt Japánország nagy déli ki­kötőjében, Nagasakiban ért szeptember első va­sárnapjának reggele. Valami gyönyörű reggel volt: pálmák és azálcák harmatos leveleim ke­resztül fürdött a felkelő Nap a cikk-cakkos öböl kék vizében; most igazán Felkelő Nap volt, nemcsak mert Japánországé, hanem mert a ré­gen várt béke első hónapjának a győzelmes ra­gyogása köszöntött be vele. Az aranyos bíbor­ban ragyogó Nap fénye ott táncolt a zöld domb­hátakon, az öböl kék vizén, a kis faházakon és azon a szép, nagy fehér hajón, a­mely az éj­szaka futott be a kikötőbe és árbóclobogóján égi testvérének a büszke mását viselte. A parti őrségről trombitaszó ha­­gzott, de már nem a háborúé: a győzelmes béke diada­lhimnusza volt az, a­mely a pirosnapos kórházhajón fehér pó­lyákban hazatérő hősöket köszöntötte. Akkor láttam, hogyan fogadja az első japán föld az a győzelmes katonáit, a­kik kivívták neki a dia­dalt; megmozdult az egész város és lengő, tarka kimonókban öreg tanítóbácsik vezették a fiatal­ságot, mindenki azt kiáltotta: banzáj! Délután még egyre tartott a zarándoklat; bejöttek az Urakami völgyéből a benszülött ka­totikusok is, ez a vértanú nép, a­mely az üldözé­sek után kétszázötven esztendeig meg tudta tar­tani a keresztény hitet az országnak ezen az egyetlen foltján, a­míg újra szabadon gyakorol­hatta. Most együtt ünnepeltek a többiekkel; az egyik fiatal le­génynek a nyakában Mária-érem volt, a fölött pedig fehér pólya és abban függött az orosz srapnelltől eltörött kar, — a melyik ép­épe­,­ maradt, azzal in­gelelt a hajóról kiszálló bajtársaknak. Mi pedig magyarul éljeneztünk ott a tengerparton és külön köszöntöttünk az urakami sárga vitézt, üdvözöltük benne a távoli hittestvért és az oroszverőt. Ki hitte volna ak­kor, hogy tíz év múlva ezen a napon — ha ugyan igaz, hogy hozzák a japán csapatokat­­— szemben fogunk állni? A másik nevezetes dátum két évvel ezelőtt volt, ugyancsak a sárga világrészben. Kilenc­száztizenhárom szeptember ötödike reggel az Ég birodalmának fővárosában talált mozgalmas éjszaka után. A negyedikéről ötödikére forduló éjjelen ugyancsak nem volt tanácsos kilépni a szállóból és eltávozni a követségek mellől. Pe­king, az Észak fővárosa, a hivatalos birodalmi székhely ostromállapotban volt már napok óta. Gyilkos küzdelemben állott a vetélytársával, Nankinggal, a lázadó Dél fővárosával és ez az éjszaka volt a küzdelem utolsó fázisa. Lázasan jártak a távirathírek a főhadiszállásról Juansik­káj palotájába és tizennyolcezer katona őrizte az éjszkában a főváros lakosságának hűségét. Délelőttre azután megjött Nanking elestének a híre és egy-kettőre f­ölleb­bózott a város; a kö­vetségi negyedben az első, a­ki fölhúzta a győ­zelmes ötszinti köztársasági zászlót, a japán ku-­ vet volt. De én ma is azt hiszem, hogy nemcsak ez a zászló volt készenlétben az erődített japán követségen, hanem hogy jó revolverágyúk is voltak ott, pontosan beállítva a levegővonalban szembenálló tiltott városra és annak a közepé­ben Juansikkaj palotájára, ha más távirat jött volna ! * » Hanem a legnevezetesebb mégis a tavalyi szeptember ötödike volt. Ez a nap, azt hiszem, sokáig fog élni K. altábornagy, hadosztálypa­rancsnok­i excellenciájának, meg mindazoknak az emlékezetében, kik ezen a szép őszi verőfé­nyes napon egy kis lengyelországi falunak, Ratosinnak a templomdombja körül tartózkod­tak, nem sok kilométernyire Lublin alatt. Ma már bizonyára jó osztrák és magyar hadtápvo­nal mehet keresztül azon a helyen, de akkor egynéhány napig tüzes hely volt az nagyon. Nem volt az kezdettől fogva; a tizennégy napos ütkö­zet első napjaiban a templomtorony jó megfi­gyelőhelyül szolgált a nemkombattánsoknak is; a karcsú, vöröstéglás torony legfelső ablakából jól lehetett látni az előttünk folyó ütközetet és a fehér srapnellfelhők, meg a fekete gránáttöl­csérek nem jöttek veszedelmes közelségbe. Kö­tözőhely volt a templom közelében és vagy két­­ kilométerre a front mögött nyugodtan végezte munkáját. Ezen a napon előkelő vendégünk akadt, a divizionárius is előrejött a hadosztályszállásról, megnézni az előretolt derék magyar népfölkelő­­ dandár munkáját és a kötözőhely melletti ma­jorházban vett­ szállást. Nem telt bele egy egész nap és az orosz tüzérség már tudta, hogy ide érdemes lőni és pontosan a szombati litánia ide­jére, délután öt órára megérkezett az első srap­nell. Éppen temetés volt a templom melletti sír­kertben, Heim Pál doktorral, jó pesti gyermek­­­orvossal, itthon egyetemi professzor, odakünn­­ népfölkelő főorvossal. Ott állottunk három sze­gény népfökelő sírja mellett, a­mikor a süvítő üdvözlet megérkezett. Mindjárt a temetés után ájtatos szombat esti könyörgés lett volna a tem­plomban a tartalékcsapatok számára; megint föl­csendült volna a magyar Mária-ének a kis len­gyel templomban. Már ott is álltak a fiuk és várták a kezdetét, de ezúttal a muszka muzsi­ BUDAPESTI HIRUP (246. SZ.) 1915. szeptember

Next