Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-09-12 / 254. szám

Budapest, 1915. XXXV. évfolyam, 254. szám. Vasárnap, szeptember 12. HÍRLAP Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 33 kor., félévre 16 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. 80 UIL Egyedszám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 HU. Hirdetések n milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő : Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: vm. ker., Rélek Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal: VOL ker., József körút 5. szám. TELEFONSZÍROK: József 43, József 53, József 63. Borsodfalva, Budapest, szept. 11. A földúlt vidékek fölépítésének gondolata általánosnépszerűségnek örvend. Már-már azt lehetne mondani, hogy divatba jött, ami a legnagyobb szerencse és a siker legfőbb biztosítéka. Ma egy hete a főúri nemzetségek általfölépítendő falvakról beszéltünk ezen a helyen Széchenyi falva alkalmából. Ma a vármegyék kerülnek sorra s közülök példaképpen Borsodmegye áll rendelkezésemre. E vármegye főispánja, Tarnay Gyula dr. geniális ötletnek is beillő megoldását találta meg a kérdésnek. A megyék adókivető joga szinte tolakodón kínálkozik föl arra, hogy a nagyszabású jótékonyság gyakorlására egypercentes vagy kétpercentes pótlékos adót vessünk ki a közönségre. Ennek az a jó tulajdonsága van, hogy senki se maradhat el belőle és mindenki adója méltányos kulcsa szerint gyakorolja. Fekete oldala pedig az, hogy ez egyáltalán nem jótékonyság, hanem egysz erűen —adó, ami tudvalevően 'Magyarszágon,' csak úgy, mint az ' egész világon, olyan intézmény, melyhez inkább kapcsolódik a gyűlölet érzelme, semmint a szereteté. Az a nemes önérzet, az az ideális fölemelkedés,mely az egyéni elhatározásban, áldozatkészségben és áldozathozatalban rejlik, sohasem kelthető föl a legnagyobb szabású, de pótadó útján végrehajtott jótékonyság által. Tarnay Gyula főispán Borsod megyében tisztán társadalmi útra terelte a kérdést : szólította a magyar önérzetet, a magyar büszkeséget, a magyar nagylelkűséget s mindazokat a nemesebb tulajdonságokat, a melyek a magyar ember jellemét alkotják s a kérdés egy csapásra megoldódott e becses tényezők segítségével. Hat közigazgatási járásában értekezleteket tartatott, előadta a kérdést, melynek magva az, hogy határlakó testvéreinken, kiknek tűzhelyét a muszka betörő földúlta, nekünk magyaroknak illik segítenünk. Nemcsak, mert minket oltalmaztak meg azok a viharok és csaták, melyek a határlakók házait földúlták, hanem már csak azért is, mert mi magyarok vagyunk. Borsod vármegye megértette főispánját s az első értekezleteken, a járások egyenként vállalkozván,, összetevő 125 ház fölépítését biztosították. Nem kötvén ki egyebet, mint hogy Nagypolány, melynek hetven háza újraépítendő, ezentúl Borsodfalvának neveztessék s hogy a helyreállított község továbbra is Borsodvármegye védősége alatt maradjon, a mi biztositani fogja azuj községnek magyar szellemben és magyar nyelvben való továbbfejlődését minden időkre. Az eszme, mely az értekezletből indult útjára, oly erővel fogta meg a borsodi magyar szíveket, hogy a fölajánlott 125 házhoz a hat járásban csakhamarújabban 132 házat ajánlottak föl. Nyilvánvaló, hogy ebből Borsodfalva hetven lerombolt hajléka gyönyörűen föl fog épülni és hozzá megfelelő községháza, iskolaháza és istenháza is. És senki se gondolja, hogy ez a csodás áldozat, amelytől szinte forró lett Borsod megye levegője, a borsodi intelligenciának az áldozata volna. Világos, hogy az értelmiség is meg fogja tenni a maga kötelességét, de ebben az eddigi mozgalomban a megragadó jelenség éppen az, hogy az odavaló parasztság, vagy ha jobban tetszik, földművelőség nyomul benne homloktérbe. Egyes községekben egyes gazdák egy-két-három ház építésére vállalkoznak. Szegényebb gazdák összeállnak, ketten, hárman, négyen egy-egy ház fölépítésére. Sőt előfordult az a költőknek valós versbe illő eset, hogy nyolc szegény özvegy asszony is csoportba állt, hogy megépítse egy szegény család lerombolt hajlékát. Micsoda vonás ez a mi magyar parasztunk lelkivilágának összességében!. Olyan katona, mint ennek a parasztnak a gyermeke és olyan nemzeti népelem, mint ennek a katonának a szülői, nincsen több az egész világon. Olyan munkát végezni és olyan dalos jókedvvel, is, mint a magyar paraszt aratáskor; olyan rendet vágni, mint ez a paraszt a gabonában vagy a réten, gyermeke pedig az ellenség soraiban ; és a közérzetnek, a nemzeti alkotás vágyának, a testvéri szeretetnek és a keresztény jótékonyságnak oly magaslatára emelkedni, mint ez esetben a borsodi földesgazdák, arra csak ez az ős- írta Sipulusz. Tomássik három boldog napja. Dominik egy kopár dalmát szigeten született és erről tizenhat esztendős koráig ki se mozdult. Ez idő alatt őrizte apjának kecskéit és legelőnek csúfolt családi fűszálait. Megtanulta a halászat mesterségét, míg gyerek volt, játszott a tengerparton, mikor serdülni kezdett, kólót vagy tarantellát járt a világítótorony körül, a szerint, hogy az olaszok mulattak-e, vagy a horvátok. A főmunkája az volt, hogy apjának földbirtokát, melyet az esőzés ősszel a tengerbe sodort, tavasszal újra fölhordta a hegyoldalra. Tizenhat éves korára nagyon megunta ezt az életet, nem is annyira az életet, mint inkább azt a rengeteg sok palentát, melyet ez idő alatt elfogyasztott. És mivel erőteljes siheder volt,jó alkalom kínálkozván, kiment Amerikába. Ott eltöltött néhány esztendőt, legnagyobbrészt kőszénbányákban, de ezt a nehéz, komisz munkát is megunta és egy kis pénzzel a zsebében hazajött, hogy kipihenje magát. Itthon aztán az apja mellé beállott halásznak, s folytatta a régi, nyugalmas, de nyomorúságos életet. Ilyen körülmények közt Dominik valóságos megváltásként üdvözülte, mikor a haditengerészethez besorozták. Volt pompás lakása, a régihez képest fényes ellátása, kackiás formaruhája, egy kis pénze és elégséges dohánya. A szerencse azonban itt se kedvezett neki. Őt, mint kiválóan izmos legényt, kinek testét az amerikai munka meglehetősen kifejlesztette, a hadihajó fűtői közé helyezték. Ez a hely pedig nem más, mint egy kis kóstoló a pokolból. Lent a hajó mélyén örökös tűz, forróság, korom és piszok közt kell töltenie életét, s ott félmeztelenül lapátolni be a szenet a rettenetes kohóba. Öltözete csupán akkor bővült ki egy trikóinggel, ha fölment a fedélzetre friss levegőt szívni. Teljes fölruházkodásra pedig csak vasárnap került a sor. Hát ez bizony keserves élet: hat napig ördögnek lenni és csak egy napig embernek. Az a bajtársuk, aki az ő életüket ilyen találóan jellemezte, egyszer ezt kérdezte társaitól: — És tudjátok-e, mi vár ránk jutalmul a másvilágon, akik idelent a földön már emberek és ördögök voltunk? — Mi? — Odafönt csak angyalok lehetünk. Az ötlet tetszett a fekete kompániának. Csupán Dominik jegyezte meg: — Lehet, de mi mást érdemlünk. Azt, hogy urak legyünk a földön, nem pedig angyalok az égben. Hogy mit tesz angyalnak lenni, azt nem tudjuk, de hogy mit tesz urnak lenni, azt igenis tudjuk. És ha én három napig itt lehetnék, odaadnék két esztendőt az életemből. És látjátok, a jó Isten a legszegényebb fűtőket is meghallgatja, akármit beszélnek is a gonosz emberek. Dominik óhajtása beteljesült. Kiütött a háború és Póla, ahova összes hadihajóink összegyűltek, gyönyörű látványt nyújtott. A karsztok rejtett zugaiból, Isztria kopár belsejéből, az Adria csöndes szigeteiről, de a nagy birodalmak belsejéből is tódultak a tengerészek a hatalmas kikötővárosba, s nagy tömegek hemzsegtek az utcákon. A nagy idők izgalma csillogott minden szemben. Mindenki érezte, hogy érdekes idők fognak rájuk következni és az egyhangú életet viharos napok váltják föl. Dominik megijedt, hogy a kazánok mellett nem sokat fog látnia háborúból, s fűnek-fának könyörgött, hogy helyezzék őt át a harcoló tengerészek közé. Legjobban szeretett volna búvárhajóra jutni, mert a legénység mindig azt beszélte, hogy ezek az apró hajók fognak legtöbbet mozogni, látni és működni. De hát fáradozása nem sikerült, megmaradt fűtőnek, mégpedig egy hatalmas csatahajón, mely csekély tizennégyezer tonna súllyal nehezedett az Adriai-tengerre. Ez a hajó valahol Póla legkülső kikötőjében tanyázott. Egy éjjel nem lévén szolgálata, mélyen aludt a hajón függőágyában. A rendes sze- A Budapesti Hírlap mai száma 36 oldal.