Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-09-02 / 244. szám

. Arról, hogy a fölfogás Németország javára meg­változott volna, szó sem lehet. Sőt ellenkezően a sajtó és a közéletben szereplő férfiak olyan izgatást vit­tek véghez, a­minőre semleges ország történelmé­ben még nem volt példa. A német követet a sajtó megtámadta A német birodalom képviselőit nyilvá­nosan olyan módon sértették meg, hogy ennek kö­vetkeztében Németország tekintélye hosszú éveken át szenvedni fog. Lehet, hogy talán a legközelebbi jövő­ben keservesen meg fogja magát bőszülni az a sú­lyos mulasztás, hogy azonnal nem követeltünk elég­tételt ezekért a sértéseikért. A két demokrata állam, Angolország és Ame­rika közt való hasonlóság félre nem ismerhető: a sajtó legalacsonyabb fajtájú izgatása, a­melyet a fél­tékeny pénzügyi és kereskedelmi érdekek intéznek (ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert Ame­rika sajtója nem puszta szenzációhajhászatból mu­tatkozik igen hisztérikusnak, hanem mögötte egy érdekelt hatalom rendszeres akarata áll), továbbá brutális kalmárszellem, a­mely emberiességgel kérke­dik. Szellemileg egész Amerika már most elő van készülve a Németországgal való háborúra. Ha ke­nyértörésre kerül a dolog, nem lesz egyetlen ameri­kai ember sem, a­ki azt hinné, hogy a civilizáció, az emberiség joga, a tengerek szabadsága megvédéséről van szó abban az értelemben, hogy mindezeket Né­metország fenyegeti. Olyan néptől, a­melyet nem fog el a szent fölháborodás, a­mikor a fehér fajnak Kelet-Ázsiában lévő előőrseit sárga rablók gyáván megtámadják, olyan néptől mi németek belsőleg már elváltunk. Ilyen népnek nem tartozunk többé fölvi­lágosítással. Ez csak időrablás. Nekünk Amerikával szemben most csak egy föladatunk van: félelem nél­kül szembe kell néznünk a valósággal, reálpolitikai­lag úgy kell cselekednünk, a­mint katonai érdekünk követeli ebben a ránk erőszakolt harcban és nem szabad megengednünk, hogy győzelmünket elodázza vagy talán lehetetlenné tegye egy olyan kormány, a­mely a semlegesség ürügye alatt rengeteg mennyi­ségű hadiszert szállít ellenségeinknek. (A hivatalos kereskedelemstatisztikai adatok szerint csupán ez év május hónapjában 8.623.345 dollárnyi értékű rob­banószert szállítottak ki Amerikából a múlt év ha­sonló hónapjának 406.668 dollárnyi értékű kivitel­lel szemben!) Amerika nemcsak védelmezi ezt az el­járást, hanem az emberi jogokról szóló frázistömeg­gel ki akarja csavarni kezünkből az egyetlen fegy­vert, a­mely leggonoszabb ellenségünkön biztosítja nekünk a diadalt. Ezek mind való dolgok. Valami módon állást kell foglalni velük szemben, és­pedig erősen és minden rendelkezésünkre álló eszközzel. Mióta július végén leírtam ezeket a mondatokat, azóta ismertté lett Wilsonnak válasza a német kormány ama messze­menő praktikus indítványára, hogy tartsák távol az amerikai polgárokat ama hajóktól, a­melyek Né­metország ellenségei számára amerikai hadiszert szállítanak. Az az álláspont, a­melyet ebben a jegy­zékben a washingtoni kormány elfoglalt, jellemző és teljes összhangban van azzal az ellenséges rosszaka­rattal, a­melyet eddig csak rosszul rejtegettek. Eb­ben a hivatalos okiratban elvesztették az amerikaiak önuralmukat és nyilvánvaló lett ellenséges érzületük. E jegyzék láttára semmit sem kell hozzáfűznöm fön­tebb olvasható fejtegetéseimhez, de legkevésbbé kell azokat enyhítenem, mily kevéssé van fölszerelve és mennyire szüksé­ges a katonai kiképzés. Nemzeti gárdát kell terem­teni, ha a kormány maga nem teremt nagyobb had­sereget. Roosevelt és más kiabálók, a­kik mindenütt az Egyesü­lt­ Államok ellenségeit látják, ott is, a­hol ilyen ellenség nincs, természetesen sohasem ta­lálják elég nagynak a hadsereget. De a flottát sem. „Az az ország, a­melytől legitobban kell félnünk, a legtökéletesebben föl van készülve", mondta Wood vezérőrnagy Prattsburgban a milliomos rekustáknak. Sajnos, a vezérőrnagy úr elfelejtette megmondani, hogy melyik ez az ország. Egészben ezerszáz milliomos újonc jelentke­zett katonai kiképzésre. Köztük van John Purrey Mitchel, Newyork polgármestere, az ifjabb Roose­velt Tivadar, Williard Straight, a J. P. Morgan-cég tagja és még sok más ismert ember az egész ország­ból. Mitchel úr mint közember az 1204 számot vi­seli. Természetesen nem egész napon át játszik ka­tonásdit, hanem olykor-olykor időt talál arra is, hogy Newyork város ügyeivel foglalkozzék. Csak nemrégen tanácskozást folytatott a táborban a new­yorki iskolaügy vezetőjével, a­mely tanácskozáson Wood vezérőrnagy is részt vett. Ezen a tanácskozá­son a katonai kiképzésnek a newyorki népiskolák­ban való rendszeresítését vitatták meg. A híres new­yorki Country Club adta a legtöbb újoncot, Boszton város 250, Baltimore 78, Csikágó 30 újoncot adott. Wood vezérőrnagy, a­ki a szövetségi hadseregnek rangban legidősebb tisz­tje, az újoncoknak a táborba való ünnepies bevonulását követő napon hosszabb előadást tartott a katonáknak. Nagyjában ismételte azokat a szavakat, melyeket egy évvel ezelőt az an­goloknak mondott az időközben meghalt Roberts lord. — Arra az állításra — úgymond — hogy mi napkeltétől napnyugtáig milliós hadsereget tudunk talpra állítani, a legjobb felelet az önök ittléte. Min­den jó amerikai úgy gondolkozik, mint önök. Re­mélem, ha innen eltávoznak, mint jó amerikaiak az ignoráns tömegekkel ellentétben arra fogják föl­használni minden befolyásukat, hogy elegendő hadi­hatal­om teremtésére egészséges és jó törvényhozást teremtsenek. Wood azután kikelt az amerikai hadsereg ön­kéntes rendszere ellen, a­melyet katonai tekintetben tökéletes kudarcnak mondott. Washington napjaiban, a­miikor az Óceán Amerikát még elzárta az egész világtól, kielégítő volt ez a rendszer, de ma, a­mikor az óceán csak öt napi szélességű, egészen másként áll a helyzet. Sem az Egyesült­ Államok, sem a pol­gárháborúban a szövetségesek, sem a spanyol há­borúban a szövetségi kormány nem tudott elegendő számú önkéntest kapni. Mindkét esetben sorozáshoz kellett fordulni. — Az önkéntes hadseregről való fecsegés — mondta a tábornok — ostobaság. Nincs önkéntes szolgálat. Minden polgár köteles hazájának szolgálni. A baj az, hogy ezt a valóságot eddig nem ismerték úgy el, mint a­hogy el kellett volna ism­erni. Wood tábornokot az önkéntes szolgálatról való megjegyzése miatt megtámadták és azt mond­ták, hogy Amerika háború esetén egészen nyugodtan rábízhatja magát önkén­teseire, a­mint mindig megtehette. A besorozottak úgy a pol­gárháborúban, mint a spanyol háborúban erkölcsi, lelki és fizikai tekintetben messze elmaradtak az ön­kéntesek mögött. De példát kell venni Angolország­tól más tekintetben, a­mely három milliós önkéntes hadsereget állított föl, de most nincs abban a hely­zetben, h­ogy ezt a sok katonát fölszerelje. Nem ön­kéntesekben, hanem hadiszerben lesz az országnak hiánya. Agyuban, fegyverben "­és munícióban való elegendő készlet az ön­kiéntes hadsereg számára és megfelelő flotta: ez Amerika nemzeti védelme pro­blémájának a kulcsa. Francia újságíró Wilsonnál. Berlin, szept. 1. (Saját tudósítónktól.) Hugues Le Roux francia újságírót Wilson elnök nemrégen kihallgatáson fo­gadta. Az újságíró kihallgatásáról a National Tiden­de-ben cikkelyt közöl, a­mely nagyobbára külsősé­gekkel foglalkozik. De igen érdekes a cikkely befe­jező része. A francia ú­jságíró elbeszéli, hogy fölol­vasott az elnöknek egy levelet, a­melyben egy fran­cia tábornok leír egy észak-franciaországi harcot, a­mely három hétig tartott éjjel-nappal és a­melybe a francia katonák olyan bátorságot és kitartást ta­núsítottak, hogy minden dicséretet megérdemelnek. A­mikor e szavakat fölolvastam — mondta Le Roux — csillogott az elnök szeme. Nem mondott ugyan egy szót sem­, a­melyet a hivatalos semleges­ség megsértésének lehetett volna magyarázni, de a legcsekélyebb mértékben sem lehetett kétségem, hogy­­milyen hangulatban volt az elnök, a­mikor tá­voztam ifőle. Bryan cáfolata. Newyork, szept. 1. (Reuters) Bryan, az Egyesült­ Állam­ok volt külügyi államtitkára alaptalannak mondja egyes lapok ama hírét, a­mely szerint az volna szán­déka, hogy látogatást tesz Berlinbe. 5 A milliomos Mioncok. A militarista ízgatés­tamerkában. Berlin, szept. 1. (Saját tudósítónktól.) A Berl. Tgbl. newyorki levelezője az Amerikában folyó militarista izgatás­ról a következő részleteket írja: A háború az angol-amerikai milliomosok fiai­nak és részben az apáknak is egészen új nyári spor­tot hozott — a katonásdi játékot. Fönn az idilli­kus Lake Champlain mellett, Plattsburghoz közel, New York­ államban azok az urak, a­kik a társaság­ban, a politikában, vagy a kereskedelmi világban vezető szerepet játszanak,, mint egészen közönséges katonák élnek és a szövetségi hadsereg tisztjei négy héten oktatják őket arra, hogyan kell lövészárkot ásni, hogyan kell egzed­rozni és hogyan kell a haza javára a karddal és a puskával bánni. Mindössze harminc dollárért töviről hegyire meg lehet ismerni a katonaélet örömeit. A gondolat apjául Roosevelt, egykor az Egyesü­lt­ Államok elnöke, ma Amerika leg­nagyobb németfalója, tekinthető, ő volt az, a ki belefújt a kürtbe és elmondta az amerikai népnek. BUDAPESTI HÍRLAP (244 «.) 1915. szeptember 2. A törökök diadalmas harca. — A szövetségeseis új támadásának súlyos kudarca. — A török Jelentés. Konstantinápoly, szepe . v főhadiszállás jelenti. Nevezetes esemény egyetlen arcvonalon sem történt. ps anafortai csata Bécs, szept. 1. Az anafortai háromnapos ütközet az idő­közben beérkezet kimerítő jelentések szerint a legvéresebb csata volt, a­melyet Gallipoli török védői az angol és francia csapatokkal eddig vív­tak. Csütörtökön hajnalban kezdődött és rövid megszakítással szombat estig tartott. Mint a Südslavische Korrespondenz Atenből értesül, Hamilton tábornok Anafortánál valamennyi ren­delkezésére álló erővel támadott, hogy a török állásokon keresztül törjön. Min­d a két részről példátlan elkeseredéssel és önfeláldozással küz­döttek. A támadó szövetséges csapatokat erős flotta ágyútüze támogatta. Az ütközetet, a­me­lyet az angol tervek áttörésnek szántak, órák hosszat tartó rémes ágyútüzelés nyitotta meg, a­melynek intenzivitása csütörtökön a déli órák­ban érte el tetőfokát. A legnehezebb lövedékek ezrei borították el a török hadállásokat, a­me­lyek mintha tűzhányókká váltak volna, füstöt és göröngyöket okádtak. Azt hihette volna az ember, hogy ez után a példa nélkül való ágyú­zás után eleven ember nem maradt a török lövő­árkokban. Mikor azonban a szövetségesek a francia osztagokkal az élükön a török hadállá­soknak és különösen az Asznak-Deretől délre­­ húzódó centrumnak kezdtek rohanni, a török­­­­ védősereg rettenetes tűz alá fogta őket. A gép­fegyverek a rohamra indulók egész sorait érték, ugy hogy ezek a fedezetlen terepen tömegesen hullottak el. Több akna robbant föl, miközben főképpen az ausztráliaiak egész szakaszokban leltek borzalmas véget. Az ütközet első napja alkonyán sikerült a törököknek támadóikat fényes ellentámadással eredeti állásaikba vissza­vetni. Több mint négyezer francia és angol holt­teste borította a csatamezőt. Pénteken a szövet­ségesek a centrum ellen és a jobbszárnyon foly­tatták nagy makacssággal rohamtámadásai­kat. Egyre több csapatot vittek a tűzbe. Dühös szu­rony­harccal sikerült a francia csapatoknak több török lövőárokba befészkelődniök. Szombaton, az ütközet harmadik napján a törökök, a­kik új tartalékokat vetettek a harcba, támadásba csap­tak át és visszaszerezték az elvesztett lövőárko­kat, a­melyeknek egész védőcsapatát fölkoncol­ták. Török fogságba úgyszólván senki sem ke­rült, kegyelmet se nem kértek, se nem adtak. A szövetségesek legkevesebb húszezer embert vesz­tettek halottakban és sebesültekben. A törökök­nek is nagy volt a veszteségük, de nem annyi, mint a­mennyi a szövetségeseknek. Anafortánál a törökök nagy győzelmet arattak. Mint Kon­stantinápolyból jelentik, a szultán az Anafortá­nál diadalmasan küzdött vezéreknek és csapa­toknak különös elismerését és köszönetét nyil­vánította. Konstantinápolyban nagy az öröm. Az egész város lobogódiszben van, szövetségesek viszálya. Szaloniki, szept. 1. (Saját tudósítónktól.) Ide hír érkezett arról, hogy az a feszültség, a­mely nem régen a

Next