Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)
1915-09-04 / 246. szám
2 a másik és szent ennek a kellőnek a kapcsolata. Az ő jósága és hűsége nehéz válságokkal fenyegető napokban bölcseséggé emelkedett. Gondoljunk vissza, méltóságos főrendek, az egyházpolitika forrongásaira. Gondoljunk vissza a vegyes házasságok új kánoni rendezésének kísérletére és gondoljunk arra az áldásos és döntő befolyásra, amellyel Vaszary Kolos hercegprímás ő eminenciája ezekben a válságos időkben, ezek között a forrongások között nemcsak a nemzeti közbékének, de a nemzeti közérzésnek is sértetlenségét meg tudta védelmezni és meg tudta őrizni. Megadatott neki, hogy ennek a közérzésnek, ennek az egységes nemzeti közérzésnek tolmácsa is lehessen, mégpedig tolmácsa oly erővel, oly igazsággal és oly hatással, mint kevesen. Azok a szavak, a mellekkel a király őfelségét koronázása huszonötéves fordulóján köszöntötte, a magyar nemzeti lélek segmélyéből fakadtak, azok a szavak a királyhűségnek, az alkotmányos szabadságszeretetnek és a magyar önérzetnek szent harmóniája. Deák Ferenc 1861-iki második fölirati beszéde óta úgyszólván ez volt a legelső alkalom, amikor egy ihletett alakon a magyar nemzetnek, az egész magyar nemzetnek közérzésére egységes, osztatlan közérzése megszólalt. Azt hiszem, méltóságos főrendek, hogy ma, amikor a volt hercegprímás ő eminenciáját kora elszólítja főpásztori székéből és a politikai tevékenység teréről, ma ez a nemzeti lélek, ez a magyar nemzeti lélek, amelynek legdrágább javait oly hiven szolgálta, a melynek legmélyebb érzéseit oly ékesen tolmácsolta, ez a nemzeti lélek mély hálával és tisztelettel kiséri őt a visszavonulás magányába és hű kegyelettel fogja az ő igaz magyar és igaz apostoli szivének pályájának és példájának emlékét megőrizni. (Élénk éljenzés.) aboru eseményei. — Kiev felé. — _ Kelet-Galicia megváltása. Csönd délnyugaton. Budapest, szept. 3. A ketté szaggatott orosz hadsereg déli része a magyar és osztrák haderő döntő csapásai alatt megrendült és készül kivetkezni egészen formájából. Rendetlen tömeggé bomlik, a mely kétséges és fenyegetett utakon özönlik vissza hazájába, föladván a volhyniai vár háromszögét, a melynek északnyugati erőssége, Luck már elesett és kitakarodván Kelet-Galiciából, a melyet egyévi megszállással kizsarolt, kifosztogatott, nyomorékká tett. Visszavonulása és visszavonultában is lazuló fegyelme és erkölcse megnyitja a mieink előtt az utat Dél-Oroszországba, mint bécsi tudósítónk egyik mai távirata fejtegeti. A kievi csata dicsőséges és örök hitben ragyogó fejezete a régi magyar históriának. Megérjük még, hogy a történelem megismétlődik és az égi homályban késlekedő régi dicsőség föltündököl újra a magyar égbolton. A jövőbe nem láthatunk, még a legközelebbi jövőbe sem. De bízvást meg lehetünk elégedve a jelennel is, azzal, amit már látunk, azzal, amire napról-napra megérünk. Kelet-Galiciában az ellenség már mindenütt a Szereth-folyó vonaláig vettetett vissza. Ezen a vonalon belül küzd még makacsul Zalescetől északra, tehát már szintén az orosz határon, Brodytól keletre, ahol már tegnap áthaladtak a mieink a gránicon és Volhyniában, Dubnótól, a várháromszög legdélibb erősségétől nyugatra. Ez a küzdelem igyekszik tartani magát a Szereth vonalát, Trembovlát, Tarnopolt, Zbarazt és Skalatot; igyekszik elhárítani a végzetes csapást Dubnóról. De hogy mily csekély az ellenálló ereje az újra meg újra harcba kergetett orosz hadnak, azt a mieink haladásának, rohanásának szédületes tempója mutatja. A Nyemen-vonal végképp elveszett az oroszokra nézve az utolsó Nyemenparti várnak, Grodnónak elestével. Az erős vár bukásának hamarsága nem lepett meg bennünket, az antantot sem, akárhogy erősködtek még csak néhány napja, hogy Grodnó állni fogja az ostromot. Nem állta. A nyugatról előretörő németek behatoltak a várba és a városba, és utcáról-utcára szorították ki belőle az ellenséget. A Grodnó várából szökő csapatok délnek vették útjukat. De Gallwitz Szvizloc és Alexice között az országúton elérte hátsó, fedező seregeiket, megtörte ellenállásukat és több mint háromezer oroszt ejtett foglyul. Hindenburg seregei nagy lovas utakkal elfoglaltak egy hídfőt Friedrichstadtól északnyugatra, tehát Riga irányában. Riga tarthatatlan. Vilna előtt az oroszok megpróbálták megállítani a német előretörést, de véres vereséget szenvedtek, Vilna tarthatatlan. Merectől délre szintén visszaverték az ellenséget a németek: a grodnó—vilnai vonalat itt újabb veszedelem fenyegeti. Lipót bajor herceg, Mackensen marsal és a magyar és osztrák hadsereg északi szárnya együtt dolgozik azon, hogy a mocsárvidékbe beszorítsa és magán e söpredékes területen szorongassa, üldözze és harcra képtelenné tegye az oroszt. A grodnói kormányzóság jó része már a kezünkben van. Mackensen elfoglalta Selez és Kartus-Bereza közt a breszt-litovszk—minszki vasút egy pontját és harminc kilométernyire jutott Kobrintól keletre, Antopolig, a bresztlitovszk—pinszki szárnyvasút állomásáig. A délnyugati harctéren csönd volt tegnap is. A csönd, a mely a legszörnyűbb viharzás után következik, hogy némi megnyugvást adjon a pokoli izgalmaktól meggyötrött idegeknek. Mert a második offenzíva, a melyre az első sikertelenségén való szégyenkezés és kétségbeesés ösztökélte Kadorna grófot, még sokkal borzalmasabb és áldozatosabb volt az elsőnél is. Most tudjuk csak meg az olasz lapokból, mit vesztettek ellenségeink . Grodno elesett. — Irta Sebők Imre dr. Régi naplókat forgatva, azt látom, hogy szeptember elején mindig valami nevezetes dolog történt; sokszor olyat is láttam ezen a naptári dátumon, ami összefüggésben volt a világ történetével. Mintha még mindig az ó-testamentumi kalendárium szerint igazodnék a világ és valaminek kellene benne történnie a zsidó újesztendő hónapjának az első napján. Tíz évvel ezelőtt Japánország nagy déli kikötőjében, Nagasakiban ért szeptember első vasárnapjának reggele. Valami gyönyörű reggel volt: pálmák és azálcák harmatos leveleim keresztül fürdött a felkelő Nap a cikk-cakkos öböl kék vizében; most igazán Felkelő Nap volt, nemcsak mert Japánországé, hanem mert a régen várt béke első hónapjának a győzelmes ragyogása köszöntött be vele. Az aranyos bíborban ragyogó Nap fénye ott táncolt a zöld dombhátakon, az öböl kék vizén, a kis faházakon és azon a szép, nagy fehér hajón, amely az éjszaka futott be a kikötőbe és árbóclobogóján égi testvérének a büszke mását viselte. A parti őrségről trombitaszó hagzott, de már nem a háborúé: a győzelmes béke diadalhimnusza volt az, amely a pirosnapos kórházhajón fehér pólyákban hazatérő hősöket köszöntötte. Akkor láttam, hogyan fogadja az első japán föld az a győzelmes katonáit, akik kivívták neki a diadalt; megmozdult az egész város és lengő, tarka kimonókban öreg tanítóbácsik vezették a fiatalságot, mindenki azt kiáltotta: banzáj! Délután még egyre tartott a zarándoklat; bejöttek az Urakami völgyéből a benszülött katotikusok is, ez a vértanú nép, amely az üldözések után kétszázötven esztendeig meg tudta tartani a keresztény hitet az országnak ezen az egyetlen foltján, amíg újra szabadon gyakorolhatta. Most együtt ünnepeltek a többiekkel; az egyik fiatal legénynek a nyakában Mária-érem volt, a fölött pedig fehér pólya és abban függött az orosz srapnelltől eltörött kar, — a melyik épépe, maradt, azzal ingelelt a hajóról kiszálló bajtársaknak. Mi pedig magyarul éljeneztünk ott a tengerparton és külön köszöntöttünk az urakami sárga vitézt, üdvözöltük benne a távoli hittestvért és az oroszverőt. Ki hitte volna akkor, hogy tíz év múlva ezen a napon — ha ugyan igaz, hogy hozzák a japán csapatokat— szemben fogunk állni? A másik nevezetes dátum két évvel ezelőtt volt, ugyancsak a sárga világrészben. Kilencszáztizenhárom szeptember ötödike reggel az Ég birodalmának fővárosában talált mozgalmas éjszaka után. A negyedikéről ötödikére forduló éjjelen ugyancsak nem volt tanácsos kilépni a szállóból és eltávozni a követségek mellől. Peking, az Észak fővárosa, a hivatalos birodalmi székhely ostromállapotban volt már napok óta. Gyilkos küzdelemben állott a vetélytársával, Nankinggal, a lázadó Dél fővárosával és ez az éjszaka volt a küzdelem utolsó fázisa. Lázasan jártak a távirathírek a főhadiszállásról Juansikkáj palotájába és tizennyolcezer katona őrizte az éjszkában a főváros lakosságának hűségét. Délelőttre azután megjött Nanking elestének a híre és egy-kettőre föllebbózott a város; a követségi negyedben az első, aki fölhúzta a győzelmes ötszinti köztársasági zászlót, a japán ku- vet volt. De én ma is azt hiszem, hogy nemcsak ez a zászló volt készenlétben az erődített japán követségen, hanem hogy jó revolverágyúk is voltak ott, pontosan beállítva a levegővonalban szembenálló tiltott városra és annak a közepében Juansikkaj palotájára, ha más távirat jött volna ! * » Hanem a legnevezetesebb mégis a tavalyi szeptember ötödike volt. Ez a nap, azt hiszem, sokáig fog élni K. altábornagy, hadosztályparancsnoki excellenciájának, meg mindazoknak az emlékezetében, kik ezen a szép őszi verőfényes napon egy kis lengyelországi falunak, Ratosinnak a templomdombja körül tartózkodtak, nem sok kilométernyire Lublin alatt. Ma már bizonyára jó osztrák és magyar hadtápvonal mehet keresztül azon a helyen, de akkor egynéhány napig tüzes hely volt az nagyon. Nem volt az kezdettől fogva; a tizennégy napos ütközet első napjaiban a templomtorony jó megfigyelőhelyül szolgált a nemkombattánsoknak is; a karcsú, vöröstéglás torony legfelső ablakából jól lehetett látni az előttünk folyó ütközetet és a fehér srapnellfelhők, meg a fekete gránáttölcsérek nem jöttek veszedelmes közelségbe. Kötözőhely volt a templom közelében és vagy két kilométerre a front mögött nyugodtan végezte munkáját. Ezen a napon előkelő vendégünk akadt, a divizionárius is előrejött a hadosztályszállásról, megnézni az előretolt derék magyar népfölkelő dandár munkáját és a kötözőhely melletti majorházban vett szállást. Nem telt bele egy egész nap és az orosz tüzérség már tudta, hogy ide érdemes lőni és pontosan a szombati litánia idejére, délután öt órára megérkezett az első srapnell. Éppen temetés volt a templom melletti sírkertben, Heim Pál doktorral, jó pesti gyermekorvossal, itthon egyetemi professzor, odakünn népfölkelő főorvossal. Ott állottunk három szegény népfökelő sírja mellett, amikor a süvítő üdvözlet megérkezett. Mindjárt a temetés után ájtatos szombat esti könyörgés lett volna a templomban a tartalékcsapatok számára; megint fölcsendült volna a magyar Mária-ének a kis lengyel templomban. Már ott is álltak a fiuk és várták a kezdetét, de ezúttal a muszka muzsi BUDAPESTI HIRUP (246. SZ.) 1915. szeptember