Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-10-26 / 298. szám

1915. október 26. BUDAPESTI HIRLAP (298. ).) A Prinz Adalbert. A Prinz Adalbert német páncélos cirkáló, a­melyet 1901-ben bocsátottak vizre, 8900 tonna vízkiszorítású volt és óránkint 20,5 tengeri mér­föld utat tett meg. Békeidőben 531 főnyi legény­ség és 60 tagot számláló tisztikar volt rajta. Fegyverzete 4 darab 21 centiméteres, 10 darab 15 centiméteres és 12 darab 8,8 centiméteres ágyú volt. Páncélzata 40 és 150 miliméter között váltakozott. Az ellentétek az antantban. — A híres egyetértés szertefoszlása. — Balkáni támadásunk bomlasztó hatása. — Kavarodás a Szerbiának nyújtandó segítség miatt. — Francia és orosz támadások Anglia ellen. — Tanácskozás az ellentétek miatt. Stokholm, okt. 25. (Saját tudósítónktól) Angol részről azt az eszmét pendítik meg, hogy az antant-fejedel és Poincaré elnök egy összejövetelen tanácskoz­zanak arról, milyen módon folytassa az antant a jövő akciókat. A tanácskozás egyúttal elhárí­taná azokat a súlyos ellentéteket, a­melyek a legutóbbi napokban fölmerültek és a­melyek egyre élesebbekké válnak. Az összejövetel eset­leg az orosz­ főhadiszálláson történhetnék meg. Az angol király Párisban. Genf, okt. 25. (Saját tudósítónktól) Az angol király, Havre-ből jövet, tegnap Párisba érkezett. A ki­rály az angol kabinet újjáalakítása előtt meg akarja ismerni a francia irányadó köröknek a főprogramra vonatkozó állásfoglalását, "a­mely­hez a Szuez-csatorna védelme is tartozik. Fran­ciaországban újból mozgolódni kezd az a párt, a­mely Japánországnak a négyes szövetséghez való szorosabb csatlakozása mellett foglal állást. A franciák már nem szeretik az angolokat. Genf, okt. 25. (Saját tudósítónktól.) A párisi sajtó, a­me­lyet nagyon elkeserít, hogy a Ciprus fölajánlá­sára vonatkozó angol ajánlatot kudarc érte, az­zal vádolja Angolországot, hogy nagyon is későn tette meg ezt az intézkedést. Először kellett volna megtenni az ajánlatot és azután élesebben beszélni. Az utóbbi most már lehetetlen, mert a partraszállott csapatok túszokul szolgálhatná­nak. A Petit Journal azt kérdezi Pichontól, vál­jon a többi szövetséges, a­kit nagyobb veszede­lemmel fenyeget a balkáni háború, szintén meg akarja-e tenni kötelességét, mielőtt Franciaor­szág a legvégsőt merészli és meggyöngíti nyugati frontját. Hogy Párisban mennyire megváltozott a fölfogás Angolországgal szemben, erre nézve jellemző a Gazette de Lausanne ama magánje­lentése, a­mely szerint Franciaországot Görögor­szágban mindig szerették, ellenben Angolorszá­got éppen annyira gyűlölik, mert ott a legsúlyo­sabb diplomáciai hibákat követte el Mi a teendő a Balkánon. Köln, okt. 25. (Saját tudósítónktól) A Kölnische Volks­zeitung londoni levelezője jelenti: Az angol sajtó még mindig nem ért egyet a tekintetben, mi a teendő az új balkáni offenzívával szemben. A Manchester Guardian véleménye szerint hiba volt, hogy nemrég 150—200 ezer embert Fran­ciaországba küldtek a Dardanellák helyett A Times katonai szakértője kijelenti, hogy a szö­vetségesek Szerbiának Románia és Görögország nélkül nem hozhatnak elegendő segítséget. A görög segítség egymagában semmi esetre sem elegendő. Orosz kesergés és vád. Kopenhág­a, okt. 25. (Saját tudósítónktól) A Birsevija Vjedo­moszti nagyon pesszimista hangú cikkelyben ezt írja a háborús kilátásokról: Bele kell törődnünk abba, hogy cipeljük a ránk rakott keresztet, mert a németeket kato­nailag vagy diplomáciailag legyőzni lehetetlen. Bulgária magatartása bizonyítja, hogy a diplo­máciai játékot elvesztettük. Barátaink is osztoz­nak a mi sorsunkban. Az angol diplomáciát év­századokon át legyőzhetetlennek tartották és most minden kis állam fölszabadítja magát az angol befolyás alól és Németország győzedel­meskedik. És hogy áll ma a dolog a francia arannyal? Még a háború előtt is nyílt varázsla­tos hatása volt Törökországra, Romániára és Görögországra. Mi történt a háborúban? Német­ország háromszorosan győzedelmeskedett és be­bizonyította, hogy Angolország, Franciaország és Oroszország tehetetlenségben és vakságban egymáshoz hasonló. Az angolok és az orosz segítség. Berlin, okt. 25. (Saját tudósítónktól.) A Foss. Ztg. jelenti Stokholmból: Szaszonov, a­mikor legutóbb a főhadiszálláson kihallgatáson volt a cárnál, azt indítványozta, hogy Burgaszban és Várnában szállítsanak partra orosz csapatokat. Azt ma­gyarázgatta, hogy miután az olasz nagykövet segítő hadtestnek Szalonikiba való küldését le­hetetlennek mondta, ő (Szaszonov) hosszabban tanácskozott Buchanan angol nagykövettel és e tanácskozáson Buchanan határozottan követelte Szerbia számára az orosz segítséget, a­mely kö­vetelésében a többi között hivatkozott Bark orosz pénzügyminiszterre, a­ki Londonban idő­zésekor ennek az orosz akciónak szükségességét határozottan beismerte. Szaszonov és Buchanan e tanácskozáson állítólag igen kemény hangon beszéltek egymással Szaszonov indítványát a cár Alexejevnek, a vezérkar főnökének tudomására hozta, a­ki a maga részéről kijelentette, hogy ez idő szerint egyáltalán nem lehet nagyobb csapatoknak a bolgár kikötőkbe való szállítására gondolni, ki­sebb csapatok pedig feltétlenül pusztulásba men­nének. A­mikor erről Szaszonov értesülést nyert, azt mondta, hogy ha már Burgaszban és Vár­nában sztratégiai akció nem lehetséges, akkor legalább erkölcsi akcióra kell magukat elszán­niok, a­mellyel beválthatná szavát, a­melyet, mint látszik, Buchanannak lekötött. Minden jel arra vall, hogy a cár kis húzódás után ebbe beleegyezett, mert Odessza, Tiraspol és Kisenev közt ez idő szerint körülbelül három orosz nép­fölkelő hadosztály van, a­melyek közül kettő orosz fogalmak szerint ki van képezve. Lehetsé­ges, hogy nagyrészben erre vezetendő vissza az, hogy tegnapelőtt óta a tiraspoli odesszai és kise­nevi vasutakat a magánforgalom elől elzárták. Krisztiánia, okt. 25. (Saját tudósítónktól) Az Aftenposten je­lenti Párisból. A cár egyik hadsegédje a szerb főhadiszállásra érkezett, a­hol kijelentette, hogy legkésőbb tizennégy nap múlva orosz csapatok meg fogják kísérelni a Bulgáriában való partra­szállást. Izgalom Pétervárott, Köln, okt. 25. (Saját tudósítónktól) A balkáni esemé­nyek Pétervárott akkora izgatottságot keltettek, hogy ott még a vezető sajtóorgánumok is el­vesztettek minden tájékozást. Jól értesült sze­mélyiségek úgy tudják, hogy még a legsulyo­ * *­­ rosba, ha meg ott kezdték rá, akkor idejöttünk az ángyihoz. Így bujkáltunk mindig, de hogy az Isten őrizzen meg ettől. — Mit csináltak a szerbek? — Azt kérem nem tudom, nem is láttam, nem is beszéltem velük. Egyet láttam egyszer itt feküdni fej nélkül, ezen a helyen ni, nem is csoda, ha olyan nagy bomba ütött beléje, a­mi a vason is átmen. Másnap aztán, hogy visszajöttünk, már a németek szedték föl a földről szegényt. — Sokan maradtak itt a szerbek közül? — Maradtak, maradtak, de én nem tudom, hogy hányan, mert bujkáltunk ki itt, ki ott, csak az üzlettulajdonosok szaladtak mind el és most nincs a városban bot, a­hol cipőt lehetne kapni. — Magukat nem bántották a szerbek­­ — Nincs én nekem rájuk panaszom, jó né­pek voltak, még kenyeret is adtak, meg a­mit kér­tem. Miért is bántottak volna, hisz tizenöt éve va­gyok köztük. — De a lakását mégis kirabolták. Miért gyá­szol maga? — Muszáj vagyok Goszpod... — elnyelte a szót. — egy év óta feketében jár itt mindenki. — Azzal két könycsepp pergett le húsos arcáról. Nem tudom, hogy őszinték voltak-e a könyek, a­miket másoknál is láttam az első szóra kibuggyanni. Lehet, hogy az utolsó napok izgalmai, az állandó remegés őrölte meg annyira az idegeiket, de az is lehet, hogy a nagy lelki rázkódtatás tényleg az egész nép-­­­pel közös. Csak az bizonyos, hogy Belgrádban sokat sírnak az emberek ... " A másik asszony, a fiatalabbik, egész idő alatt szótlanul hallgatta a beszélgetést: konokul összeszorí­tott ajkain egy hangot nem ejtett ki. Csak a­mikor tovább mentek, akkor mondotta: — Minek beszélsz komisszáriusokkal? „Testvérkék, szaladjatok." A nevét nem írom ki, mert a szerbek­ nem értik a tréfát. Tehát: Rózának hívják. Nagy lány, varrónő. Az apja Szabadkáról szakadt Belgrádba, de ő már egy szót sem tud magyarul. Az anyja se, meg kis nővére se. Mégis internálva volt az egész család, csak azért, mert a fiú nálunk szolgál. Az apját kémkedéssel gyanúsították, ütötték, verték, kínozták. — öt hónappal ezelőtt belehalt. Élete árán aztán egy kis könnyebbséget szerzett a család­nak: békét hagytak nekik. L.-ben kellett ugyan lak­niuk, de szabadon járhattak, kelhettek, dolgozhat­tak. Három héttel Belgrád ostroma előtt vissza is engedték őket. Egy törzstiszt — nem mondom, hogy nem a leány szép szeméért. — járta ki nekik a szabadságot. Visszajöttek, útlevél nélkül, kocsin, gyalog, a­hogy lehetett. Belgrádban a lakásukat ki­fosztva találták. Berendezkedtek. Akkor megint in­ternálták őket a főkapitánysági épületbe, más inter­náltak közé. Másnap kiengedték, harmadnap jött egy gránát és földig rombolta az épületet. Azután átél­ték a lövetést, az ostromot, látták az utcai harcokat. A leány most itt ül velem szemben és mesél, hide­gen, nyugodtan. Ha nem volna gyászruha rajta, azt hinném —m­s nem mond igazat. — Mikor az apám meghalt, megrúgta az egyik, pedi­g halott már nem bántotta őt... A szerbek min­denkivel rosszul bántak, a­ki nem tartozott hozzájuk. A foglyoktól elvették a cipőt, ruhát, a pénzt is... Tessék megnézni, a szerb parasztok még most is min­denütt bakancsokat hordanak. A foglyok aztán télen rongyokba kötötték a lábukat. Csaknem mindenki megbetegedett. Egy-kettőn próbáltunk segíteni, de hát mi is abból éltünk, a­mit én kerestem varrással. Volt ott egy magyar újságíró, Ámornak, vagy Amonnak hívták, azzal jóban voltunk... .• Az is meghalt sze­gény, ... tífuszt kapott. — Milyen volt a hangulat az országban? — Egyre vadabb. A legjobban akkor féltünk, a­mikor az oroszokra kezdtek megharagudni, akkor mindenkit agyon akartak ütni. Azért haragudtak az oroszokra, hogy olyan sokan vannak és mégsem tud­nak Budapestig jutni. — Mit beszéltek a szerbek rólunk? — A németet dicsérték, hogy az jó katona, a magyartól meg félnek, mert azt mondják, hogy a magyar kegyetlen, s az már negyvennyolcban is ki akarta irtani a szerbeket. — Mit csinált kisasszony az ostrom alatt? •— Mikor négy héttel ezelőtt idejöttünk, itt már mindenki tudta, hogy a németek Zimonyban vannak s a bolgárok oldalról fogják Szerbiát megtámadni. De azért nem félt senki. A katonák még a nagy bom­bázás alatt sem féltek. Idejártak hozzánk vízért, mert nálunk van kút, s a vízvezeték el volt zárva, s min­dig azt mondották, hogy ez semmi, mert átjönni úgy­sem tudnak a németek. Egyszer aztán reggel két ko­mitácsi szaladt be az udvarunkra, nagyon sápadtak voltak, az egyik véres is volt, s azt mondotta: — Testvérkék, szaladjatok, mert mégis átjöttek a németek. A másik panaszkodott, hogy ég a torka, s-mu-t .

Next