Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)
1915-10-26 / 298. szám
1915. október 26. BUDAPESTI HIRLAP (298. ).) A Prinz Adalbert. A Prinz Adalbert német páncélos cirkáló, amelyet 1901-ben bocsátottak vizre, 8900 tonna vízkiszorítású volt és óránkint 20,5 tengeri mérföld utat tett meg. Békeidőben 531 főnyi legénység és 60 tagot számláló tisztikar volt rajta. Fegyverzete 4 darab 21 centiméteres, 10 darab 15 centiméteres és 12 darab 8,8 centiméteres ágyú volt. Páncélzata 40 és 150 miliméter között váltakozott. Az ellentétek az antantban. — A híres egyetértés szertefoszlása. — Balkáni támadásunk bomlasztó hatása. — Kavarodás a Szerbiának nyújtandó segítség miatt. — Francia és orosz támadások Anglia ellen. — Tanácskozás az ellentétek miatt. Stokholm, okt. 25. (Saját tudósítónktól) Angol részről azt az eszmét pendítik meg, hogy az antant-fejedel és Poincaré elnök egy összejövetelen tanácskozzanak arról, milyen módon folytassa az antant a jövő akciókat. A tanácskozás egyúttal elhárítaná azokat a súlyos ellentéteket, amelyek a legutóbbi napokban fölmerültek és amelyek egyre élesebbekké válnak. Az összejövetel esetleg az orosz főhadiszálláson történhetnék meg. Az angol király Párisban. Genf, okt. 25. (Saját tudósítónktól) Az angol király, Havre-ből jövet, tegnap Párisba érkezett. A király az angol kabinet újjáalakítása előtt meg akarja ismerni a francia irányadó köröknek a főprogramra vonatkozó állásfoglalását, "amelyhez a Szuez-csatorna védelme is tartozik. Franciaországban újból mozgolódni kezd az a párt, amely Japánországnak a négyes szövetséghez való szorosabb csatlakozása mellett foglal állást. A franciák már nem szeretik az angolokat. Genf, okt. 25. (Saját tudósítónktól.) A párisi sajtó, amelyet nagyon elkeserít, hogy a Ciprus fölajánlására vonatkozó angol ajánlatot kudarc érte, azzal vádolja Angolországot, hogy nagyon is későn tette meg ezt az intézkedést. Először kellett volna megtenni az ajánlatot és azután élesebben beszélni. Az utóbbi most már lehetetlen, mert a partraszállott csapatok túszokul szolgálhatnának. A Petit Journal azt kérdezi Pichontól, váljon a többi szövetséges, akit nagyobb veszedelemmel fenyeget a balkáni háború, szintén meg akarja-e tenni kötelességét, mielőtt Franciaország a legvégsőt merészli és meggyöngíti nyugati frontját. Hogy Párisban mennyire megváltozott a fölfogás Angolországgal szemben, erre nézve jellemző a Gazette de Lausanne ama magánjelentése, amely szerint Franciaországot Görögországban mindig szerették, ellenben Angolországot éppen annyira gyűlölik, mert ott a legsúlyosabb diplomáciai hibákat követte el Mi a teendő a Balkánon. Köln, okt. 25. (Saját tudósítónktól) A Kölnische Volkszeitung londoni levelezője jelenti: Az angol sajtó még mindig nem ért egyet a tekintetben, mi a teendő az új balkáni offenzívával szemben. A Manchester Guardian véleménye szerint hiba volt, hogy nemrég 150—200 ezer embert Franciaországba küldtek a Dardanellák helyett A Times katonai szakértője kijelenti, hogy a szövetségesek Szerbiának Románia és Görögország nélkül nem hozhatnak elegendő segítséget. A görög segítség egymagában semmi esetre sem elegendő. Orosz kesergés és vád. Kopenhága, okt. 25. (Saját tudósítónktól) A Birsevija Vjedomoszti nagyon pesszimista hangú cikkelyben ezt írja a háborús kilátásokról: Bele kell törődnünk abba, hogy cipeljük a ránk rakott keresztet, mert a németeket katonailag vagy diplomáciailag legyőzni lehetetlen. Bulgária magatartása bizonyítja, hogy a diplomáciai játékot elvesztettük. Barátaink is osztoznak a mi sorsunkban. Az angol diplomáciát évszázadokon át legyőzhetetlennek tartották és most minden kis állam fölszabadítja magát az angol befolyás alól és Németország győzedelmeskedik. És hogy áll ma a dolog a francia arannyal? Még a háború előtt is nyílt varázslatos hatása volt Törökországra, Romániára és Görögországra. Mi történt a háborúban? Németország háromszorosan győzedelmeskedett és bebizonyította, hogy Angolország, Franciaország és Oroszország tehetetlenségben és vakságban egymáshoz hasonló. Az angolok és az orosz segítség. Berlin, okt. 25. (Saját tudósítónktól.) A Foss. Ztg. jelenti Stokholmból: Szaszonov, amikor legutóbb a főhadiszálláson kihallgatáson volt a cárnál, azt indítványozta, hogy Burgaszban és Várnában szállítsanak partra orosz csapatokat. Azt magyarázgatta, hogy miután az olasz nagykövet segítő hadtestnek Szalonikiba való küldését lehetetlennek mondta, ő (Szaszonov) hosszabban tanácskozott Buchanan angol nagykövettel és e tanácskozáson Buchanan határozottan követelte Szerbia számára az orosz segítséget, amely követelésében a többi között hivatkozott Bark orosz pénzügyminiszterre, aki Londonban időzésekor ennek az orosz akciónak szükségességét határozottan beismerte. Szaszonov és Buchanan e tanácskozáson állítólag igen kemény hangon beszéltek egymással Szaszonov indítványát a cár Alexejevnek, a vezérkar főnökének tudomására hozta, aki a maga részéről kijelentette, hogy ez idő szerint egyáltalán nem lehet nagyobb csapatoknak a bolgár kikötőkbe való szállítására gondolni, kisebb csapatok pedig feltétlenül pusztulásba mennének. Amikor erről Szaszonov értesülést nyert, azt mondta, hogy ha már Burgaszban és Várnában sztratégiai akció nem lehetséges, akkor legalább erkölcsi akcióra kell magukat elszánniok, amellyel beválthatná szavát, amelyet, mint látszik, Buchanannak lekötött. Minden jel arra vall, hogy a cár kis húzódás után ebbe beleegyezett, mert Odessza, Tiraspol és Kisenev közt ez idő szerint körülbelül három orosz népfölkelő hadosztály van, amelyek közül kettő orosz fogalmak szerint ki van képezve. Lehetséges, hogy nagyrészben erre vezetendő vissza az, hogy tegnapelőtt óta a tiraspoli odesszai és kisenevi vasutakat a magánforgalom elől elzárták. Krisztiánia, okt. 25. (Saját tudósítónktól) Az Aftenposten jelenti Párisból. A cár egyik hadsegédje a szerb főhadiszállásra érkezett, ahol kijelentette, hogy legkésőbb tizennégy nap múlva orosz csapatok meg fogják kísérelni a Bulgáriában való partraszállást. Izgalom Pétervárott, Köln, okt. 25. (Saját tudósítónktól) A balkáni események Pétervárott akkora izgatottságot keltettek, hogy ott még a vezető sajtóorgánumok is elvesztettek minden tájékozást. Jól értesült személyiségek úgy tudják, hogy még a legsulyo * * rosba, ha meg ott kezdték rá, akkor idejöttünk az ángyihoz. Így bujkáltunk mindig, de hogy az Isten őrizzen meg ettől. — Mit csináltak a szerbek? — Azt kérem nem tudom, nem is láttam, nem is beszéltem velük. Egyet láttam egyszer itt feküdni fej nélkül, ezen a helyen ni, nem is csoda, ha olyan nagy bomba ütött beléje, ami a vason is átmen. Másnap aztán, hogy visszajöttünk, már a németek szedték föl a földről szegényt. — Sokan maradtak itt a szerbek közül? — Maradtak, maradtak, de én nem tudom, hogy hányan, mert bujkáltunk ki itt, ki ott, csak az üzlettulajdonosok szaladtak mind el és most nincs a városban bot, ahol cipőt lehetne kapni. — Magukat nem bántották a szerbek — Nincs én nekem rájuk panaszom, jó népek voltak, még kenyeret is adtak, meg amit kértem. Miért is bántottak volna, hisz tizenöt éve vagyok köztük. — De a lakását mégis kirabolták. Miért gyászol maga? — Muszáj vagyok Goszpod... — elnyelte a szót. — egy év óta feketében jár itt mindenki. — Azzal két könycsepp pergett le húsos arcáról. Nem tudom, hogy őszinték voltak-e a könyek, amiket másoknál is láttam az első szóra kibuggyanni. Lehet, hogy az utolsó napok izgalmai, az állandó remegés őrölte meg annyira az idegeiket, de az is lehet, hogy a nagy lelki rázkódtatás tényleg az egész nép-pel közös. Csak az bizonyos, hogy Belgrádban sokat sírnak az emberek ... " A másik asszony, a fiatalabbik, egész idő alatt szótlanul hallgatta a beszélgetést: konokul összeszorított ajkain egy hangot nem ejtett ki. Csak amikor tovább mentek, akkor mondotta: — Minek beszélsz komisszáriusokkal? „Testvérkék, szaladjatok." A nevét nem írom ki, mert a szerbek nem értik a tréfát. Tehát: Rózának hívják. Nagy lány, varrónő. Az apja Szabadkáról szakadt Belgrádba, de ő már egy szót sem tud magyarul. Az anyja se, meg kis nővére se. Mégis internálva volt az egész család, csak azért, mert a fiú nálunk szolgál. Az apját kémkedéssel gyanúsították, ütötték, verték, kínozták. — öt hónappal ezelőtt belehalt. Élete árán aztán egy kis könnyebbséget szerzett a családnak: békét hagytak nekik. L.-ben kellett ugyan lakniuk, de szabadon járhattak, kelhettek, dolgozhattak. Három héttel Belgrád ostroma előtt vissza is engedték őket. Egy törzstiszt — nem mondom, hogy nem a leány szép szeméért. — járta ki nekik a szabadságot. Visszajöttek, útlevél nélkül, kocsin, gyalog, ahogy lehetett. Belgrádban a lakásukat kifosztva találták. Berendezkedtek. Akkor megint internálták őket a főkapitánysági épületbe, más internáltak közé. Másnap kiengedték, harmadnap jött egy gránát és földig rombolta az épületet. Azután átélték a lövetést, az ostromot, látták az utcai harcokat. A leány most itt ül velem szemben és mesél, hidegen, nyugodtan. Ha nem volna gyászruha rajta, azt hinném —ms nem mond igazat. — Mikor az apám meghalt, megrúgta az egyik, pedig halott már nem bántotta őt... A szerbek mindenkivel rosszul bántak, aki nem tartozott hozzájuk. A foglyoktól elvették a cipőt, ruhát, a pénzt is... Tessék megnézni, a szerb parasztok még most is mindenütt bakancsokat hordanak. A foglyok aztán télen rongyokba kötötték a lábukat. Csaknem mindenki megbetegedett. Egy-kettőn próbáltunk segíteni, de hát mi is abból éltünk, amit én kerestem varrással. Volt ott egy magyar újságíró, Ámornak, vagy Amonnak hívták, azzal jóban voltunk... .• Az is meghalt szegény, ... tífuszt kapott. — Milyen volt a hangulat az országban? — Egyre vadabb. A legjobban akkor féltünk, amikor az oroszokra kezdtek megharagudni, akkor mindenkit agyon akartak ütni. Azért haragudtak az oroszokra, hogy olyan sokan vannak és mégsem tudnak Budapestig jutni. — Mit beszéltek a szerbek rólunk? — A németet dicsérték, hogy az jó katona, a magyartól meg félnek, mert azt mondják, hogy a magyar kegyetlen, s az már negyvennyolcban is ki akarta irtani a szerbeket. — Mit csinált kisasszony az ostrom alatt? •— Mikor négy héttel ezelőtt idejöttünk, itt már mindenki tudta, hogy a németek Zimonyban vannak s a bolgárok oldalról fogják Szerbiát megtámadni. De azért nem félt senki. A katonák még a nagy bombázás alatt sem féltek. Idejártak hozzánk vízért, mert nálunk van kút, s a vízvezeték el volt zárva, s mindig azt mondották, hogy ez semmi, mert átjönni úgysem tudnak a németek. Egyszer aztán reggel két komitácsi szaladt be az udvarunkra, nagyon sápadtak voltak, az egyik véres is volt, s azt mondotta: — Testvérkék, szaladjatok, mert mégis átjöttek a németek. A másik panaszkodott, hogy ég a torka, s-mu-t .